Magyar hősök tetőtől-talpig I.: Kratochvil Károly
Száz évvel ezelőtt, 1918. december 1-én a román nemzeti tanács Gyulafehérváron majd’ százezres tömeg előtt tartotta meg nagygyűlését. A felolvasott kiáltványban hirdették ki Kelet-Magyarország, a tágabb értelemben vett Erdély csatlakozását Romániához, méghozzá örök időkre.
Bár a román csapatokat már november elején mozgósították, a magyar kormány ekkortájt még javában a leszerelési láztól szenvedett. Hadseregünk gyakorlatilag megszűnt létezni, szétzüllött, harcképtelenné vált, s a románok december elsejei hadüzenettel felérő nyilatkozata ebben a gyalázatos állapotban találta a magyar csapatokat. A román mozgósítás után értékes napok teltek el, mire 1918 novemberének végén a hadügyminisztérium is felismerte a közelgő veszélyt, és Kratochvil Károly ezredest nevezte ki az erdélyi katonai kerület élére. Kratochvil élete maga a XX. századi magyar történelem.
Az évszázados trianoni trauma egyik, máig sarkalatos pontja, hogy volt-e lehetőség a fegyveres ellenállásra, hiszen az utókor számára azóta nyilvánvaló, Károlyiék békepárti politikája bizony kudarcot vallott.
A „mi lett volna, ha” kérdést gyakran nevezik mostanában történelmietlennek, de annyi bizonyos, az országvesztés sokkal súlyosabb is lehetett volna, ha nincsenek olyan rátermett magyar emberek, mint jelen írásunk főszereplője, Kratochvil Károly.
Kratochvil 1869-ben, a kiegyezés után két évvel született Brünnben. Édesapja Kratochvil József ’48-as honvédként szolgált, majd egy kényszersorozást követően az osztrák hadsereg katonája lett, ahol vitézségéért nemesi rangot szerzett, a szentkereszthegyi előnévvel. A kiegyezés utáni önálló magyar királyi honvédség tisztjeként családjával együtt előbb Brünnbe, majd Brassóba vezényelték. A kis Károly, aki fiatalkora meghatározó részét töltötte Brassóban, édesapja útját járva katonai pályára lépett. Morvaországban majd Bécsújhelyen koptatta a Monarchia katonaiskoláinak padjait – nagy sikerrel. Előbb vezérkari tisztté, majd a legendás Ludovika Akadémia tanárává nevezték ki, sőt képességeire a császári-királyi udvar is felfigyelt, ő lett Habsburg József főherceg fiainak nevelője.
A végzetes szarajevói lövések után önként jelentkezett a frontra. A nagyváradi magyar királyi 4. gyalogezredhez került, s hamarosan ő lett az ezred parancsnoka. A visszaemlékezések szerint Kratochvil tűzbe ment volna a katonáiért, emberei rajongtak érte, a nagy háború vége után is számtalan levelet kapott egykorvolt katonáitól, nemegyszer gyermekeik keresztapja lett.
Mikor azon a száz évvel ezelőtti, novemberi napon megérkezett Kolozsvárra, a város leginkább egy nyüzsgő méhkashoz hasonlított. Siralmas helyzetben volt az egész ország, miközben egyesek a függetlenséget és a köztársaságot ünnepelték, az ellenséges csapatok csak egyre közeledtek. A románok akkor már két hete Erdélyben voltak, így a városban állomásozó székely katonák megkeresték Kratochvilt, hogy Székelyföldre utazva toborzásba fogjanak a megszállók elleni harchoz.
December elején már egyre több székely önkéntes volt Kolozsvárott. Hamarosan ezreddé növekedtek, élükön Nagy Pál ezredessel. A budapesti Székely Nemzeti Tanács is kivette a részét a szervezésből, a frontról visszatérő székelyeket Kolozsvárra irányították, valamint igyekeztek anyagilag is támogatni a székelyek és Erdély ügyét. Kratochvil így ír erről az időszakról: „Kolozsvárt az első székely osztagok voltak a rend és fegyelem első megbízható hírnökei.”
Decemberben a román csapatok átlépték a demarkációs vonalat, és megindultak Kolozsvár felé. A Maros folyó átlépésekor elesett az első honvédő székely katona, neve álljon itt emlékül: Várady Gáspár főhadnagy. Kratochvilék az önfeladás helyett a fegyveres ellenállást választották. Egy legfeljebb háromezer fős székely csapattal visszavonultak Erdély nyugati végébe, hogy felkészüljenek a románok elleni harcra. Az év Karácsonyán, 1918. december 24-én már román csizmák és bocskorok csattogtak Kolozsvár utcáin, nem csoda hát, hogy Kratochvil székely katonái nehezen értették meg, miért kellet feladniuk a várost.
A magyar csapatok a Belényestől Máramarosszigetig húzódó vonalon ásták be magukat, ahogy Kratochvil fogalmaz: „1919 január 13-án a csucsai vonalon a fegyveres ellenállást saját felelősségemre elrendeltem… ezentúl fegyverrel a kézben fogjuk megakadályozni a románok előrenyomulását…” Egyre többen csatlakoztak a székely-magyar csapatokhoz, s a haderő száma lassanként mintegy tízezer főre duzzadt. Ebben Kratochvil mellett a már említett Nagy Pál ezredesnek, illetve Zágoni István tartalékos hadnagynak voltak elévülhetetlen érdemei. Zágoni egyébként az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapítója volt, a hadosztály viszontagságairól szóló regényét, a Székelyek ítéletidőben-t bátran ajánlom az olvasók figyelmébe.
A hadosztály a tél folyamán több sikeres ütközetet vívott a túlerőben lévő román csapatokkal, de a Károlyi kormány egyre bizalmatlanabbul szemlélte az eseményeket. Kratochvil hiába bizonygatta folyamatosan, hogy a székely különítmény a románok ellen van, s nem pedig a kormány megdöntésére, Budapest egyre csökkentette a hadosztály anyagi támogatását, sőt több olyan esetről is tudunk, amikor a székely csapatok tönkretett, használhatatlan fegyvereket kaptak.
A helyzet a Tanácsköztársaság márciusi kikiáltásával csak még tovább romlott. A harcoló székelyeknél kommunista agitátorok jelentek meg, bár ezek közül nem egy a híres „székely körvasúton”, a Szamosban végezte. Megannyi hátráltató körülmény ellenére a hadosztály hónapokra megakasztotta a román előrenyomulást, úgyhogy joggal tehetjük fel a történelmietlen kérdést, mi lett volna ha, az ország vezetése is olyan elszántsággal óvta volna a haza földjét, mint Kratochvil és emberei.
Az április 16-án megindult román offenzíva végül áttörte a hadosztály vonalait. A frontra kivezényelt vörös csapatok roppant gyenge harcértékükkel sokkal inkább gátolták, mintsem segítették Kratochvil csapatait, akik ugyan az Alföldön még egyszer megverték a románokat, de április végén Demecsernél csak kénytelenek voltak letenni a fegyvert. A katonákat nagy részének egy brassói fogolytábor jelentette a következő állomást.
A fogságba került embereiért Kratochvil minden követ megmozgatott, s végül sikerült is elérnie, hogy mind hazakerüljenek. Ő maga is Brassóba került házi őrizetbe, itt ismerkedett meg leendő feleségével egy vacsorameghívás alkalmával, azonban a román hatalom az esküvőjük után egy hónappal letartóztatta. Nagyvárad, majd Kolozsvár után végül Szamosújvár börtönébe került, Rózsa Sándor egykori cellájába.
Egy apróság, ami Kratochvil parancsnoki és emberi nagyságát mutatja: egykori, világháborús román katonái is kérték szabadon bocsátását. Ennek ellenére 1921-ben hadbíróság elé állították, halálbüntetést kértek rá kémkedés és irredentizmus vádjával. Óriási botrány lett a dologból, amely végül meghátrálásra késztette az új honfoglalókat. Kratochvil Magyarországra távozhatott, ahol a revíziós mozgalom egyik vezéralakja lett. A revízióról írta: „A sebzett Hungária mementóként áll a világ előtt és apellál a világ lelkiismeretére és addig nem nyugszik, addig el nem hallgat, míg az igazság győzni nem fog.” A második bécsi döntést, azaz igazság, habár ideiglenes győzelmét, de sikerült megélnie, ahogy az újabb országvesztést is. A második világháború után, 1946. szeptember 19-én hunyt el a XX. századi magyar történelem egyik legnagyobb katonája.
