Legtávolabbi városunk, Dubrovnik
Angyalfátylak lógnak az égből, amikor Raguzába érek. Felbaktatok a hegyre, mert innen gyönyörű a város. Ez az Adria igazgyöngyeinek legszebbike.
A bársonyos őszi napsütés végigsimítja arcom ráncait, mintha simára akarná vasalni az idő barázdáit. Elpirulok bágyasztó melegétől, mint a gyermek, aki először szerelmes. A nap úgy gondolja, mártózik még egyet a tengerben, s mielőtt kioltaná az életét, vörös vére szétfolyik a vízben, amely lassan elkortyolja az utolsó sugarakat is. Ahogy a nap lassan alámerül, főnixként alászállok a hegyről, hogy ismét belevessem magam a város forgatagába.
Ha autóval megyünk Dubrovnikba, érdemes a város előtt tíz-tizenöt kilométerrel szállást foglalnunk. Napi húsz euróért már igazán szép, csendes helyen pihenhetünk, és a város is könnyen elérhető. Persze a külvárosban a domboldalon is vannak az óvároshoz közeli panziók, s itt parkolni is tudunk. Ha csak lehet, ne parkoljunk a belvárosban. A Pile-kapunál van ugyan egy nagy parkoló, de egy elrejtett tábla jelzi, hogy ezek mások számára fenntartott helyek.
Az 1358-as zárai békével Nagy Lajos Raguzát is megszerezte, s a város ezek után különös kiváltságokat élvezhetett. Respublica Ragusina, vagyis a Raguzai Köztársaság még Mátyás idején is olyannyira örült a Szent Koronához való csatlakozásnak, hogy hálája jeléül 30 gályát és 500 aranyforintot fizetett a királynak. Mátyás tiszteletére minden évben ünnepségeket tartottak, és neki szánták azt a díszes ezüstkancsót és -tálat, amelyet halála miatt már nem tudtak átadni, s amelyet ma a székesegyház kincstárában láthatunk.
Az Adria partján a legtöbb magyar ereklyét Raguzában találjuk. Mielőtt belépnénk a városba, nézzünk fel a Pile-kapura. A város védőszentjének, Szent Balázsnak a szobra alatt láthatjuk Jókai regényének névadóját, a három márványfejet. A kapun áthaladva, a főutca bal oldalán az első szentély a Ferencesek temploma és kolostora.
Itt találok menedéket a város nyüzsgő forgataga és bábeli nyelvzavara elől. Beülök egy padba, fáradtan elmormolok egy miatyánkot, miközben egy diákcsoport beül mögém. Bágyadt magányomból azonban hamarosan felriadok, mert az ének, amely mögöttem felcsendül, magyarul hangzik. A budapesti Szent István Gimnázium diákjai énekelnek. Feltöltődve megyek a kolostorba, ahol további meglepetések várnak.
Azt tudtam, hogy itt őrzik Szent László királyunk ereklyéjét, de azt nem, hogy más magyar vonatkozású relikviával is találkozom. Árpád-házi Szent Margit lábszárcsontját például ugyanabban a vitrinben őrzik, amelyben Szent László jobbjának ereklyéjét. Csodálatos a régi patika, a festmények, az egész kincstári anyag, na és persze a kolostor kerengője.
Dubrovnik főutcája mindössze háromszáz méter hosszú. Végighaladva rajta, az utca végén jobbra a Szent Balázs-templom mögött találjuk a Szűz Mária mennybemenetele katedrálist, amely további kincseket rejteget számunkra. Első szentélyét még Oroszlánszívű Richárd építtette hálája jeléül, mivel innen nem messze hajótörést szenvedett, s a raguzaiak megmentették. Később a földrengések miatt többször átépítették.
Kincstárában több magyar vonatkozású ereklye látható. A már említett Mátyás-kancsón kívül itt találjuk a Kisjézus pelenkáját is, amelyet 1396 karácsonyán Zsigmond király kapott ajándékba. Ennek adományozólevelét a Dubrovniki Állami Levéltárban őrzött Reformationes nevű iktatókönyv 30. kötetének 95. oldalán találjuk.
Szent István- és Szent László-ereklye szintén található ebben a kincstárban is, igaz nem a vitrin bal alsó sarkában, ahogyan azt az útikönyvek írják. Az arany állkapocsba helyezett Szent István-zápfogat mára az előtérbe helyezték, közvetlenül Raffaello Madonnája fölé. Ezen egy kis lábszárat mintázó arany ereklyetartóban van Szent László lábszárcsontjának egy darabkája. Caknem kétszáz ereklye található összezsúfolva ezen a kis helyen. Jézus keresztjének egy jókora darabját például az oltár keresztjébe építették bele.
A számunkra legértékesebb kincs azonban mégsem itt, hanem az óváros északkeleti sarkában levő Domonkos- rendi kolostorban található. Szent István koponyaereklyéje nemrég kiemelt helyre, a kolostormúzeum központi termének közepén levő különvitrinbe került. Eddig ugyanis több más relikviával együtt tárolták.
A koponya Dubrovnikba kerüléséről sok legenda látott napvilágot. Először azt tartották valószínűnek, hogy a tatárjárás elől menekülve IV. Béla vitte magával, majd azt, hogy Nagy Lajos király ajándékaként került Raguzába. Legvalószínűbb azonban, hogy a török háborúk idején került a raguzai Szent Domonkos-kolostorba, akárcsak a Szent Jobb is.
Mária Teréziának 1771. április 16-án a Szent Jobbot ugyan sikerült visszaszereznie, ám a koponyaereklyét csak rövid időre kapta kölcsön. A Szent Jobb visszatérésének emlékére még pénzt is veretett. A kolostor templomának szószékén egy igazán ritkaságszámba menő horvátországi Árpád-házi Szent Margit-ábrázolást láthatunk. A számos műkincs közül feltétlenül figyelmet érdemel még a templom 1550-ből származó oltárképe, amelyet Tiziano festett, s amely Szent Mária Magdolnát ábrázolja.
Innen a kikötőbe indulok, ahol a nagy óceánjáró személyhajók is kikötnek. Itt, a tenger mellett van a modern Petka szálló. Pusztán azért jöttem ide, hogy megnézzem Szabó Lőrinc emléktábláját a szálloda halljában, amelyet 2007 áprilisában avattak fel. A táblának azonban csak a hűlt helyét találom. Kérdezem a portást, de ő csak a vállát rándítja, s a falra mutat, ott volt. S miért vették le? Újabb vállrándítást kap a költő emléktáblája. Pedig Szabó Lőrinc még egy raguzai leándert is meg tudott örökíteni.
Késő éjszaka van. Lassan elcsendesül a város. Forgataga álmosan alámerül a sötétségbe. Szenderegve nézik a templomtornyok a holdat, suttogva mesél a szél az ódon falak között a rég elfelejtett történetekről. Hallgatom, és lassan én is álomba szenderülök, hogy igazgyöngyökről álmodjak, az Adriai-tenger igazgyöngyeiről.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/34. számában.