Kun Miklós nyolcvanéves
Bizonyára olvasóink közül sokan ismerik Kun Miklós történész nevét, és talán szép számmal akadnak követői érdekes előadásainak, amelyeket a magyar köztelevízió éveken át sugárzott.
A jeles történész 80 éves lett. 1946. július 11-én a Szovjetunióban, Kasin városkában született, ahol szülei: id. Kun Miklós (1920–1996) orvos és Olga Szerjagova orvosnő száműzetésben éltek. Kun Miklós nagyapja a Magyar Tanácsköztársaság vezére, Kun Béla (1886–1938) kommunista politikus volt, aki a kommün bukását követően külföldre szökött. Fia Olaszországban született, majd a család a Szovjetunióban telepedett le, ahol Kun Béla a sztálini önkény áldozata lett és kivégezték. Unokája nevelésében fontos szerep jutott nagyanyjának, Kun Béláné Gál Irénnek (1890–1974), aki férje kivégzését követően börtönben töltött ugyan néhány évet, de kiszabadulása után fia családjához költözött. A család 1959-ben tért vissza Magyarországra, három évvel azt követően, hogy Kun Bélát a Szovjetunióban rehabilitálták.
Kun Miklós az ELTE BTK-n 1969-ben szerzett történelem-orosz szakos oklevelet. Az 1970-es évektől egyetemi oktatóként elsősorban Bakunyin orosz anarchista forradalmár tevékenységéről, valamint Oroszország és a Szovjetunió történelmével kapcsolatos témákról tartott előadásokat és tudományos munkássága is erre összpontosított.
Éveken át feleségével, Gereben Ágnes (1947–2015) irodalomtörténésszel televíziós műsorokban foglalkoztak a Szovjetunióban lezajlott politikai és kulturális folyamatokkal, a rendszerrel szembekerült személyek tevékenységével és sorsával.
Később, már Gereben Ágnes halálát követően Kun Miklós elsősorban a szovjet titkosszolgálatok külföldi tevékenységéről, a nyugati baloldali-kommunista mozgalmakat befolyásoló aknamunkájáról beszélt korabeli felvételekkel és dokumentumokkal bőségesen illusztrált műsoraiban. Érdekességként említhetjük, hogy megpróbálta kideríteni, mennyire tekinthető valósnak Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártfőtitkár 1964 nyarán Kádár János magyar pártfőtitkárnak tett ajánlata, hogy Kárpátalja zömében magyarok lakta területeit Magyarországhoz lehetne csatolni. Úgy tűnik, hogy ez valóban megtörtént, de Kádár nem élt a lehetőséggel és Hruscsov később már nem ismételhette meg ajánlatát, mivel hamarosan megbuktatták és az új vezetésnek egyáltalán nem állt érdekében ez a megoldás. Feltehető, hogy Hruscsov, aki 1954-ben egy rendelettel az Ukrán SzSzK-nak „adományozta” a Krim-félszigetet, hasonló egyszerűséggel kívánta Kárpátalja magyarok által többségében lakott két járását is átadni.
Számomra Kun Miklósnak a prágai tavaszról írt könyve különösen érdekes. Mint egykori prágai egyetemista abban az időben sok mindent személyesen átéltem, de igazából az összefüggéseket, az események alakulásának valódi hátterét a kiváló történész munkájából értettem meg. Egyik meglepő megállapítása az volt, hogy a folyamatot elindító Novotný-ellenes „lázadás” hátterében maga Brezsnyev szovjet pártfőtitkár állt, aki a csehszlovák kommunista párt számos vezető funkcionáriusával folytatott személyes megbeszélései alapján felismerte, hogy Antonín Novotný pártfőtitkár (s egyben államfő) alkalmatlan a tisztség betöltésére és új embert kell találni a helyére. Arra aligha gondolt, hogy az általa is jó választásnak tűnő Alexander Dubček milyen irányba viszi majd a csehszlovák pártvezetés politikáját, azzal meg már végképp nem számolt, hogy nemcsak a legfelső vezetést érintik a személycserék, hanem egy össztársadalmi mozgalom is elindul ezek nyomán. Kun Miklós szerint a varsói szerződés csapatainak 1968. augusztusi 21-i bevonulása azért is elkerülhetetlen volt, mert Csehszlovákia két nyugati országgal – Ausztriával és Nyugat-Németországgal is határos volt, míg Románia, amelynek a vezetése ugyancsak furcsa viszonyba került Moszkvával és igyekezett sok területen külön úton járni csupa szocialista országgal volt határos, ezért nem volt szükség olyan megleckéztetésre, mint Csehszlovákiának.
E sorok íróját persze az is érdekelné, miként látja a nyolcvanadik életévét betöltő unoka a magyarországi közbeszédben csak negatív jelzőkkel illetett nagyapja tevékenységét. Mondhatjuk persze, hogy a gyümölcs messze esett a fájától, de aki figyelmesen követi Kun Miklós munkásságát nyilván azt is gondolhatná, hogy az unoka igyekszik valamiképp jóvátenni mindazt, amit felmenője elkövetett hazája ellen 1919-ben. De ez nem tisztünk, inkább kívánjunk további termékeny esztendőket a Széchenyi-díjas történésznek és persze azt is, hogy a televízió jóvoltából még sokáig meséljen a nézőket különösen érdeklődő eseményekről és összefüggésekről.
