cl_magyar7_029_het_2024
Pártatlan közvetítés, véres kampány és a Vatikánig sem hallatszó ima
Magyar7 - 29. száma
2023. április 8., 17:07

Koszovó kontakt

Közeledek a harminchoz, ami az eddigi országok megtekintését illeti. Vannak visszajáró vendégek és örök kedvencek. Számomra Koszovó mindkét kategóriát lefedi. Eme geopolitikai, kulturális és etnikai kalamajkába eddig kétszer nyertem betekintést és azóta is csorog rá a nyálam, mert megkerülhetetlen sarokpontja a balkáni káoszelméletnek. 

Koszovó
Galéria
+5 kép a galériában
Fotó: Borka Zoltán

Pedig az ember első hallásra nem sok jót hall az ottani politikai és etnikai helyzetről. A régió olyan, mint egy tűzfészek, ami bármikor lángba boríthat mindent. Természetesen a média általában rátesz egy lapáttal, mondván nem ajánlatos az oda utazó számára. Egyszóval a körülöttem lévők értetlenül és kisebb iróniával fogadtak, mikor annó bejelentettem, már pedig én Koszovóból fogok bejelentkezni. Sőt, egyre jobban tetszett, egy olyan régióba van lehetőségem eljutni, ahová még a globális turizmus nem tette be a lábát. Így aztán eredeti formában ismerhetem meg az ottani emberek életét. Ehhez olyan társak kellettek, akik már jártasak voltak alapból a balkáni kultúrában és azon belül Koszovóból. Így találtunk egymásra a Balkan Calling Egyesülettel, mely tagjai nyitottak minden kultúrára. Szintén személyes élményekből táplálkoznak és tapasztalnak.

Ősz volt és október havában jártunk. Két autóval vágtunk neki a koszovói élményvellnesznek. Az első autó tagjai egy nappal hamarabb indultak. Mi az éj leple alatt követtük őket. Elejét egy finom kóser pálinkával indítottunk, mely megadta a hangulatot. Prokuplje városában egyesítettük erőinket, aztán közösen léptük át a szerb-koszovói határt. Határon nem volt semmi gond, kivéve, a koszovói határellenőr szúrós tekintete reám, de társaim mondták, szintén magyar vagyok, függetlenül attól, hogy szlovák útlevéllel rendelkezem.

Tudniillik Magyarország elismeri, míg Szlovákia nem Koszovó függetlenségét. Lehet ezért nem voltam számára annyira szimpatikus. Lényeg, bejutottunk és nem állított meg senki abban, hogy Prishtinaba érjünk, mely egyben Koszovó fővárosa. Koszovói oldalon eléggé érdekes momentumok fogadtak minket. Itt olyan dolgok találkoztak, melyeket mi a “fejlett civilizáció” nehezen tud egymás mellett elképzelni - legelésző tehenek a focipályán, kívülről bevakolatlan házak, egyszerűen csak azért, ne kelljen nekik a ház után adót fizetni. Örök kedvencem a villanypóznára felerősített kábelek és drótok kuszasága. Úgy voltam vele, az albánok magasról tesznek a dolgok szépségére és annak karbantartására. Lényeg nekik, lakható legyen és működjön. Emlékezetes pillanat Prishtinaban az volt, mikor az Etnográfiai Múzeumban hallgattuk az idegenvezető szavait, ahogyan lelkesen beszél népe történelméről. Tőle tudtuk meg azt, a “ház a régiek szerint az Istené és a vendégé. De mivel a vendég az Isten, ezért mindennél előbbre való az ő jól tartása.” Ezt a fajta vendégszeretetet mindenkitől megkaptuk, legyen az szerb vagy albán, legyen neki pravoszláv vagy muszlim hite. Ami feltűnő még számomra, az itt élők emberközpontúabbak, mint Európában máshol. Prishtina utcái, terei, piacai tele emberekkel és élettel, szó szerint pezsgett a város.

Prizreni korzózás
Prizreni korzózás
Fotó:  Borka Zoltán

Kalandozásaink során olyan helyeket kerestünk fel szándékosan, melyek őszintén megmutatták Koszovó igazi és sokszínű arcát. Ilyen a pazarlátványú Prizren. Ha Párizs “megér egy misét”, akkor Prizren maga a templom, ahol a misét felmondják. Hangulatával, élhetőségével és bájával örökre rabul ejti az odalátogató vendég szívét. Eredetiség, ami nálam meghatározó Prizren esetében, hiszen még nem árasztotta el turista tömeg. Miután Prishtinából megérkeztünk a prizreni szállásunkra, egyből nekiláttunk a várost felfedezni. Szerencsére többen közülünk már jártak a városban, így aztán otthonosan tudtunk mozogni egyes helyeken. Hogy azért szépek is legyünk, Csabával a “berlini nagykövetünkkel”, elmentünk egy borbélyhoz. Ideje volt sűrű borostánktól megválni.

Kalaja
Háttérben a Kalaja-erőd
Fotó:  Borka Zoltán

Egy nagyon szimpatikus török srác, aki egyben értette a dolgát, teljesen profi munkát végzett az arcunkon. Látszott rajta, érti a szakmáját, ráadásul még egy extra masszázst is kaptunk, amiért összesen a borotválással együtt egy eurót kért el. Frissen borotvált arccal már vállalhatóak voltunk, a többiek a prizreni korzón bevártak, ahol már javában fogyasztották a török kávét és a koszovói capuccinót. Napközben felkapaszkodtunk a Kalaja erődbe, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik az egész városra. Háttérben hegyvonulatok magasodtak, alattunk a Bistrica folyócska szelte át a várost. Fenn a hegyen megtapasztalhattuk milyen mikor egy müezzin (imára hívó szöveg) szól, miközben ismét török kávé került a kezünk közé. A városi sétánkon nem hagyhattuk ki a Mehmet pasa, valamint a Szinán pasa nagymecseteket sem. Prizrent több híd köti össze.

Ezek közül a legszebb, még a török uralom alatt épült kőhíd. A híd körül mindig nagy a nyüzsgés, tele jól öltözött fiatalokkal. Az itteni fiatalság nagy számban képviselteti magát. Nem meglepő, hiszen Koszovó lakosságának fele 27 éven aluli. Nyilván benne van, az idősebbek külföldön vállalnak munkát. A népesség ettől függetlenül növekszik, a házassági kedv pedig nagyon népszerű. Életemben nem láttam egy városban annyi esküvői ruha boltot, mint Prizrenben.

Amúgy ezen nem csodálkoztam, mivel az itteni albán lányok nagyon szépek. Szépséghiba a történetben az, idegenekkel nem állnak szóba. Tehát, ha egy szórakozóhelyen bepróbálkoznál náluk, akkor a legjobb esetben átnéznének rajtad és figyelembe se vennének vagy hívnák a bátyjukat, hogy jól beverjen egyet neked. Félreértés ne essék, nem beképzeltek, csak erkölcsösebbek, mint mi felénk.

Prizren
Fotó:  Borka Zoltán

Benéztünk Mamusa kicsiny városában, ahol színtiszta török közösség él. Az egyetlen megmaradt török település Koszovó területén (Koszovó évszázadokig az Oszmán Birodalom része volt). Egy finom török kávé a helyi bisztróban és frissebben éreztük magunkat. A helyiek közben úgy néztek minket, mintha égből pottyantunk volna oda. Velika Hoča településén nagyjából ugyanez játszódott le, csak ott szerbek éltek, már aki, mivel sokan elmenekültek vagy eltűntek a koszovói háború alatt. Rahovec és környékén belekóstolhattunk a helyi szőlőtermesztés világába. Vörösboraik nagyon zamatosak, mindenkinek ajánlani tudom. Vettem pár üveggel belőle, gondoltam hazaviszem és megkóstoltatom az otthoniakkal. Eléggé naiv voltam, mert már az nap este elfogyott. Mindeközben öreg albán nagypapákkal fényképezkedtük, fejükön a tradicionális albán fejfedőikkel. Ami nekem külön tetszett az Gjakova városképe. Oszmán stílusú házacskákkal szegélyzett bazársorokon sétálhattunk, ott ehettem meg eddigi egyik legjobb pljeskavicámat. A helyiek nem a Szulejmánt és a híradót nézik vagy a virtuális világukban élik ki magukat, hanem kimennek a városba és emberi kapcsolatot létesítenek. Ezt mi is a saját bőrünkön megtapasztalhattuk. A gjakovai korzón a helyiekkel szürcsölgettük a kávét és egyöntetűen megszavaztuk, ezt a Koszovót nem vademberek lakják, mint ahogy sokan  mondják otthon.

albán kulla
Albán kulla
Fotó:  Borka Zoltán

A csapat legemlékezetesebb estéjét és éjszakáját Junik kicsiny városában töltötte. Itt megtapasztalhattuk, milyen egy igazi albán kullában (tradicionális albán lakótorony) egy jót mulatni a helyiekkel. Élő albán zene alatt patakokban folyt a rakija (pálinka), bőségesen megterítve asztalunk mindenféle finomságokkal. Egyébként Koszovó nem vegánnak való vidék. Változatos fűszeres húsok, túrók, sajtok, saláták, pékáruk, sütemények és a kihagyhatatlan burek jellemzi az itteni konyhát.

kulla buli
A kulla buli társasága
Fotó:  Bork Zoltán

Természetet sem hagytuk magára. A Rugova-völgy bámulatos a maga 25 km-es kanyonával. Eljutottunk a híres Dečani kolostorba is. Érdekesség, a kolostort osztrák békefenntartó katonák őrizték, ráadásul útlevéllel kell rendelkezned, hogy belépj a kolostor területére. Fényképezni sem lehetett a tábla szerint, a háttérben pedig egy bőrkabátos szerb figyelte lépéseinket. Nagy örömömre pár képet titokban tudtam csinálni. Persze igyekeztem úgy tettetni magamat, mintha éppen telefonálnék valakivel. Megértem az itteniek óvatosságát, hiszen durván húsz évvel ezelőtt itt komoly harcok voltak a szerbek és albánok között. Régiót a sötét múlt terhe nyomja, de szerencsére látni a fényt az alagút végén, lassan de nyitnak egymás felé az itt élő népek. Élő példa Kosovska Mitrovica városa. Több ország azt tanácsolja utazóinak, kerüljék el messziről a várost. Ehhez képest én úgy mozogtam a városban, mint egy helyi. Nyilván itt sem kolbászból van a kerítés, hiszen van mit behozni a gazdasági lemaradásukból, de jó látni, legalább próbálnak kommunikálni és nyitni egymás felé. 

Koszovói kalandunk sajnos a végéhez közeledett. Hazafelé még Kruševacban jót ettünk, hogy hazáig kibírjuk, mivel onnan egyenes út vezetett Budapestig.

Koszovó
Galéria
+5 kép a galériában
Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.