Köszönjük, hogy az életünk része volt

2019. szeptember 29., 18:53
Bokor Klára

A Köbölkút és Kürt között fekvő Kisújfalura igyekszem, pontosabban annak külterületére. Ott él Mátyus Andrea a családjával. A kis település elején megállok tájékozódni. Csak egy biciklis kislány álldogál az úton, mint kiderül, Jázmin énrám vár, az anyukája küldte elém. Együtt megyünk a házukhoz, ahol a gyerekek a kapuban várnak.

A kicsik elújságolják, hogy a szobájukban is elrakodtak, és büszkén mutatják a szép rendet. Csak ők ketten laknak egy szobában, a nagyobbaknak saját kuckójuk van. Andreával az életükről beszélgetünk, miközben a gyerekek bele-beleülnek az ölébe, hozzák a fényképalbumot, kérdezgetik, melyik zsákba tartozik a cukrospapír, merthogy a szemetet osztályozva gyűjtik. Mátyus Andrea két éve veszítette el a férjét, és egyedül maradt öt gyerekkel. Az életükről mesél.

– A mi házasságunk nemcsak a szerelmen alapult, mélységesen tiszteltük egymást. Soha nem engedtem meg magamnak, hogy a férjemet megsértsem. Persze volt azért civódás a 22 és fél év alatt, de az évek során meg tanultunk bocsánatot is kérni egymástól.

Nem volt könnyű gyermekkorom

A szüleim önmagukat felülmúlva neveltek bennünket a két bátyámmal, és nagyon sok nehézséggel kellett szembenéznünk. Nem csoda, ha a biztonságot, a valakihez tartozást kerestem. Katolikus családban nőttem fel, mégis protestáns gyülekezetben találtam meg az Istent, és tértem meg 16 évesen. A férjemet baptista közösségben ismertem meg, mert az anyósomék élő hitű, gyülekezetbe járó emberek voltak. Amikor bemutattak minket egymásnak, rögtön tudtam, ehhez az emberhez közöm lesz. Istentől előkészített volt ez a házasság. Az anyósom mindenestől elfogadott, az apósomat édesapámként szerettem. Sajnos, nem sokáig éltek velünk, de Isten megadta nekik azt a kegyelmet, hogy mindkét szülő a fiuk karjaiban halhatott meg.

A nagyfiam volt a támaszom

Bár korábban szerettünk volna testvért Tamásnak, nyolc év után született a következő gyermekünk. Kiderült, Istennek jobbak voltak a tervei. Mikor az anyósomék meghaltak, hárman maradtunk a házban. Ha akkor kisebb gyerekeink is lettek volna, nem tudtuk volna vinni a gazdaságot, ami ránk maradt. Hét marhánk volt, malacaink, szárnyasok. Tamás nagy segítségünkre volt. Kaptunk is kritikát, hogy keményen fogjuk, nincs gyermekkora, de ő ezt nem így élte meg. Most látjuk ennek hasznát, hiszen ő a család legfőbb támasza. Ő lépett az apja helyébe, és megállja a helyét.

Mikor Eszter, a második gyermekünk egyéves volt, már a fiamra bízhattam. Ő etette, tisztába tette, bicikliztette. Este kilenckor pedig megfürdetve aludt, míg én a gazdaságban dolgoztam. Tominak veleszületett tekintélye van a testvérei előtt. Amikor megjött Áron, neki már tíz és fél évesen rutinja volt a kicsikkel való törődésben. Amikor pedig a legkisebbel voltam a szülészeten, a család már ellátta önmagát. A tizenhét éves nagyfiam főzött, Eszter mosott, teregetett, öltöztette két kistestvérét.

Aztán jött a betegség

Nagydarab, jó kiállású férfi volt a férjem. Kamionsofőrként dolgozott. Itt-ott fájt a dereka, a hátgerince, lába, de ezt az ülőmunkának tudtuk be. 2017 elején kapott új kamiont, örült, élvezte a tágabb teret, járta Európa útjait. Nem sokáig.

Tavasszal Németországból hívott, hogy begyulladt az ér a lábában. Rögtön orvoshoz mentünk, hiszen nem tipikus, hogy valakinek 44 évesen trombózisa legyen. Akkor fedezték fel az orvosok a gyomorrákot. Ezek után gyorsan romlott az állapota, jöttek az áttételek. Bár felépült valamelyest, mert élni akart.

Karácsonyra hazaadták, ez volt az utolsó nagyon szép karácsonyunk. Újév estéjén utoljára a saját lábán kiment a házból, de előtte még elmondta, amit fontosnak tartott. Megköszönte, hogy a felesége voltam, hogy csodálatos élete volt mellettem, amiről sokan csak álmodhatnak. Én is elmondtam neki, megtiszteltetés, hogy a felesége, a társa és a gyermekei anyja lehetek. Ott voltam a halálos ágyánál. Krisztus megadta neki azt a kegyelmet, hogy az utolsó óráit kómában tölthette. Fogtam a kezét, és körülöttünk béke volt. Lejátszottam neki a legkedvesebb dicsőítő énekeit, megköszöntem, hogy az életünk része volt.

Másnap reggel tudatosítottam, mi történt, és nem sok kedvem volt az élet folytatásához. Ám amikor meghallottam a gyermekeim hangját, összeszedtem magam. A gyerekeknek nap mint nap szükségük van arra, hogy feltöltsem a szeretettankjukat, most kell őket kétszeresen átölelni, hogy az édesapjuk már nincs közöttünk.

Amíg a férjem élt, minden hónap első vasárnapján Komáromba mentünk, úrvacsorai alkalomra. Ma sincs ez másképp. Most is autóba ülünk, hogy ezt a vasárnapot közösen töltsük el a barátainkkal, Krisztus szeretetében. Aztán elhatároztam, ha már új élethelyzetbe jutottam, olyasmibe fogok, amire azelőtt nem volt lehetőségem.

Tavaly elkezdtem tanulni a Selye János Egyetem óvodapedagógia szakán, az idén kezdem a harmadik szemesztert. Három szakmát is ad a képzés, lehetek óvónő, nevelő, de idősekkel is foglalkozhatok. Igaz, majdnem ötven-éves leszek, mire végzek, de a nyugdíjkorhatár emelkedését látva, bőven dolgozhatok még, és hát kiégni sem lesz időm.

Az önbizalmat is a férjemnek köszönhetem, ő biztatott, képes vagyok új dolgokra, megtanított autót vezetni is. A gyerekeinket is önálló életre neveltük, merjenek gondolkodni, döntéseket hozni, és viselni a következményeket. A gyerekek segítenek rendben tartani az udvart, a fiúk nyírják a füvet, Eszter pedig 14 éves korától elvezeti a háztartást, ha épp arra van szükség. Arra törekszem, hogy szakmát adjak a kezükbe, és helyes értékrendjük legyen.

Édesapjuk kőfalra építette a családunk életét, amelyben az Úr Jézus és egymás szeretete az összekötő malter.    

Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/39. számában.

Kövesse facebook oldalunkat is!