Kilencven éve kezdődött a sztálini nagy tisztogatás

Lenin 1924. januári halála után a kommunista párton belüli hatalmi küzdelmekből Joszif Visszarionovics Sztálin került ki győztesen, aki a hatalom birtokában a húszas évek elején bevezetett, a szabad versenyt is megengedő NEP-rendszert erőltetett iparosításra épülő, szigorú tervgazdálkodással cserélte fel. A mezőgazdaságot kollektivizálták, és mire a kulákság "felszámolása" után, 1933-ig kiépült a kolhozrendszer, milliók haltak éhen, kerültek munkatáborokba.

Az egyre paranoiásabb, mindenhol összeesküvést gyanító diktátor korábban megelégedett párton belüli vetélytársainak partvonalra szorításával (legnagyobb ellenfelét, Trockijt előbb belső, majd külső emigrációba kényszerítette), az 1930-as évek közepétől azonban már fizikai megsemmisítésükre törekedett. Az ürügyet a népszerű leningrádi pártfőtitkár, Szergej Kirov 1934. december 1-jei meggyilkolása szolgáltatta.

Kirovban sokan Sztálin lehetséges utódát látták, és az abban az évben rendezett pártkongresszuson csak három ellenszavazattal választották be a Központi Bizottságba, míg Sztálin ellen száznál is többen voksoltak, ezért azt suttogták, hogy a merényletet a "goromba" grúz utasítására követték el. Akárhogy is volt, ezután megkezdődött a nagy tisztogatás, a bolsaja csisztka. Sztálin a Németországgal szerinte elkerülhetetlen háborúra készülve a belső ellenség, az "ötödik hadoszlop" megsemmisítésére is törekedett, a gulágokba küldött emberek pedig ingyen munkaerőként szolgáltak az erőltetett iparosításhoz. A Genrih Jagoda, majd 1936 szeptemberétől Nyikolaj Jezsov vezette belügyi népbiztosság (NKVD) teljhatalmat kapott a "nép ellenségeivel" való leszámolásra. Az NKVD, az ügyészség és a párt képviselőjéből álló háromtagú különbizottságok, az úgynevezett trojkák futószalagon, tárgyalás nélkül hozták az ítéleteket.

A vádlottaknak csak két kérdést tettek fel: ki szervezte be őket, illetve ők kiket szerveztek be, és az így megnevezettek is egy trojka előtt találták magukat. A letartóztatások kiterjedtek a társadalom minden rétegére, a pártapparátustól az állami szerveken, a hadseregen át a Kominternig, sőt magára a tisztogatást végző NKVD-re is.

A "Kirov-áradatban" a kivégzések, kitelepítések mellett milliók kerültek a Gulágra. A terror igazolására 1936-tól nagyszabású kirakatpereket rendeztek a hazai, de főként a külföldi közvélemény befolyásolására. Ezek vádlottjai a tárgyaláson rendre beismerték, hogy összeesküvést szőttek a szovjethatalom megdöntésére, Sztálin és a szovjet vezetők meggyilkolására, ennek érdekében pedig külföldi kémszervezetek szolgálatába álltak. Az első nagy moszkvai kirakatper 1936. augusztus 19-én kezdődött, a vádlottak padján az 1926-os "egyesült ellenzék", avagy a vádirat szerint a "trockista-zinovjevista egyesült terrorista központ" 16 tagja ült, köztük olyan régi bolsevikok, mint Grigorij Zinovjev és Lev Kamenyev - őket kettejüket rögtön a Kirov-gyilkosság után már hosszú börtönbüntetésre ítélték, de Sztálin utasítására újra elővették ügyüket.

A vádlottak valamennyien elismerték bűnösségüket, ezután augusztus 24-én halálra ítélték és másnap kivégezték őket. A második nagy nyilvános tárgyalásra, a 17-ek perére 1937. január 23-30. között került sor, a "párhuzamos trockista központ" tagjai közül 13 vádlottat ítéltek halálra. A harmadik nagy ügy, a 21-ek pere 1938. március 2-án kezdődött, ennek két fő vádlottja, Nyikolaj Buharin és Alekszej Rikov akkor már egy éve ült börtönben, ahová az ügyüket megvitató KB-ülésről hurcolták őket.

A "jobboldali trockista blokk" tagjai közül a bíróság március 13-án 19-et ítélt halálra, mert a vád szerint terrorakciókkal akarták elérni a kapitalizmus restaurálását és a Szovjetunió feldarabolását. 1937 júniusában a nyilvánosság kizárásával zajlott le a "tábornokper", amelyben a Vörös Hadsereg nyolc magas rangú katonai vezetőjét, köztük Mihail Tuhacsevszkij marsallt ítélték halálra, a trockizmus vádját esetükben a németek javára végzett kémkedéssel és katonai összeesküvéssel toldották meg. A nagy tapasztalatú katonai vezetők hiánya aztán végzetesen következményekkel járt, amikor a náci Harmadik Birodalom 1941. június 22-én hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjetuniót. Mire 1938-ban abbamaradtak a tisztogatások, legalább 700 ezer, más becslések szerint 1,2 millió embert végeztek ki. A moszkvai perek a nyugati tudósítók szerint eljárásjogilag kifogástalanok voltak, a vádlottak vallomása hitelesnek tűnt, nem látszott rajtuk kínzás vagy gyógyszerek hatása.

E perek mechanizmusával foglalkozott Arthur Koestler Sötétség délben című regénye, amely lélektani magyarázatot adott arra, miért ismerték be a veterán bolsevikok a teljesen képtelen vádakat. A valóság azonban jóval prózaibb: a letartóztatottakat verték, kínozták, hozzátartozóik életével zsarolták, kegyelmet ígértek nekik, majd a tárgyalás után Sztálin adott szavát megszegve nemcsak őket, hanem családtagjaikat is kivégeztette. A nagy tisztogatást Nyikita Hruscsov pártfőtitkár ítélte el 1956-ban a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán elmondott, Sztálin bűneit leleplező titkos beszédében. Ezután a moszkvai perek néhány vádlottját (így Tuhacsevszkijt és néhány alacsonyabb rangú pártfunkcionáriust) rehabilitálták, de Buharint, Zinovjevet és Kamenyevet csak 1988-ban mentették fel a vádak alól, Trockij esetében pedig erre a Szovjetunió 1991. decemberi megszűnéséig sem került sor.