Kényeztetés helyett bátorítás – gondolatok a gyereknevelésről

A 2000 és 2010 után született gyermekek, akiknél többnyire nem hat sem a kérés, sem a parancsszó, hidegen ráznak le magukról mindennemű szabályt, és szinte kontrollálhatatlan hatalomra törnek. Elbuktunk valahol? Elkerülhető-e a gyermekuralom?

Récsei Noémi, tévés műsorvezető estjeinek évadzáró rendezvényén arról beszélgetett Bosák Tündével, a neves galántai pszichológussal, hogy ki szabja meg a nevelésben a szabályokat, hol húzhatóak meg a határok. A modern gyermeknevelés témája nagyon sok szülőt vonzott a galántai óvodába, ahol az udvaron felállított jurtában zajlott az eszmecsere. Az édesanyák és a szakember elszántságát  és beszélgetőkedvét a kint tomboló vihar sem törte meg. Órákon át boncolgatták az égető témát, mennyire válunk áldozataivá a gyermekuralomnak, egyáltalán ki engedheti meg magának, hogy mások gyerekére nevelő hatást gyakoroljon.

Mostanában egyre többet hangoztatják a szakemberek, hogy a 21. század szülőinek liberális nevelési elmélete, vagyis a megenegedő, korlátokat átlépni engedő nevelés csúfosan megbukott. Bosák Tünde, a Beszélgessünk a gyereknevelésről című projekt szakelőadója szerint nemcsak konzervatív és liberális nevelés létezik, az új szakirodalmak rengeteg lehetőséggel foglalkoznak. A szülők irgalmatlan információáradatnak vannak kitéve, ami nem feltétlenül jó, mivel a sok tudás között teret vesztenek a jól bevált ösztönök. Nagy terhet ró a fiatal szülőkre a digitalizált világ, lehetetlen, hogy egy kisgyermekes szülő minden elvárásnak meg tudjon felelni. A szakember szerint a legnagyobb gond az, hogy miközben önsegítő szakirodalomban, internetes írásokban keressük a gyermeknevelési recepteket, elveszítjük önmagunkat, és nem találjuk a saját intuícióinkat, amikre leginkább hallgatni kéne.

– A mi társadalmunk abszolút naprakészséget követel. Ha ez nem megy, akkor rá vagyunk kényszerítve az információkeresésre, főleg online-térben. Régen a közösség természetesen formálódott, a kapcsolatok élők voltak. Akkor is nagyon sokat és keményebben dolgoztak az emberek, mégis kevesebbet stresszeltek. Ha egy gyerek elkövetett valamit, a tanár megbüntethette, de rászólhatott a buszsofőr, a postás, az üzletes néni, bárki. Ez a nevelésnek egy nagyon jó formája volt. A gyerek tudta, hogy nemcsak a szülő korlátozhat, hanem maga a közösség is, amelyben él. Most nagyon érzékenyen érinti a szülők többségét már az is, ha valaki csak enyhén rászól az ő pici csemetéjükre. A mai szülők többsége sértődötten felpattan, és jogokat követel magának és a gyerekének. Ez a magatartás már belőlünk ered. Oda jutottunk, hogy nagyon érzékenyek vagyunk mindenre, ami körülöttünk történik. Többnyire két dolog áll a sértődés hátterében: a szülő a gyerekét próbálja minden áron óvni, vagy pedig a saját tekintélyének megrendítése ellen tiltakozik. Pedig nem szabad a gyereket megvédeni minden frusztrációtól, mert nem tanulja meg kezelni azt – magyarázza a szakember.

Társadalmunk kórképe azt mutatja, hogy a legbosszantóbb és legszembetűnőbb jelenség a fiatalok szemtelensége, tiszteletlensége az oktató-nevelő generációval szemben. A pubertás beköszöntével minden korban elfogadottabb volt a fiatal dacossága és pimaszsága, de mostanra szinte riasztó méreteket öltött a Z és az Alfa generáció tiszteletlensége. Általános jelenségként elmondható, hogy gyermekeink nem tartanak senkitől és semmitől, a kérem és köszönöm szavakat szinte képtelenek kimondani, nem is érzik szükségét a használatuknak.

– Ezeket a dolgokat józan, paraszti ésszel át kell gondolni. A tisztelettudást az ember otthonról hozza, ott tanulja meg, a természetes közegében, szülői példával megerősítve. Az oktató-nevelő intézményeknek már csak megerősíteni kellene a beépített kódot. Ha maga a felnőtt sem használja a „varázsszavakat”, akkor az a gyermektől sem várható el. Nyilvánvaló, hogy a gyermek sok mindent leszűr a felnőtt viselkedéséből, érzékeli a következetlenséget, és állandóan feszegeti a határokat. Pontosan ki tudja elemezni a szülő viselkedéséből, ki a domináns, az anya vagy az apa. Ezt nemcsak szavakból, de gesztusokból, hangvételből és szemkontaktusból is meg tudja állapítani. Nem kell ütni, elég, ha az ember megtanulja jól használni a verbális és nonverbális eszközöket – int a példamutatás fontosságára a gyermekpszichológus.

A szakember elmondása szerint a kisgyermek 8-9 éves korig nevelhető, formálható a legjobban. Akkor történik meg a konkrét gondolkodásból való átmenet az absztrakt világlátásba, majd elkezd formálódni a személyisége. Ekkor már észlelhetőek a gyermek viselkedésbeli változásai a környezetével szemben. Ebben a korban tudatosítják a gyerekek, hogy az élet véges, és ilyenkor jelentkeznek a különböző félelmek. Igazából ilyenkor köszönnek vissza a szülőnél az elmúlt évek „befektetései”.

– Az az egészséges viszony, ha a gyermek és szülő kapcsolata bizalmi és őszinte. Ugyanennek érvényesnek kell lennie az oktatási intézményekre is, hiszen a gyermeket nemcsak a szülő neveli, tanítja. Fontos, hogy jól működjön a kommunikáció a pedagógus-szülő-gyerek hármas között, s hogy megtalálják egymáshoz a közös utat. A szülőnek tudnia kell kezelni a saját önérzetét, ha a gyereket kritika éri, és meg kell értenie, hogy a gyerek napi 7-8 órát tölt el az iskolában. Manapság nagyon megrendült a pedagógusok tekintélye, azt tapasztaljuk, hogy a legalapvetőbb tisztelet is hiányzik. Nagyon ritkán találkozunk azzal, hogy a szülő igazat ad a tanárnak. A gyerekek problémáinak hátterében többnyire otthoni gondok, rossz viszonyok állnak, a feszültség és az agresszió viszont az iskolában, az óvodában ütközik ki. Minden pedagógus kezelni tudná a kialakult helyzetet, ha a szülő bizalommal fordulna hozzá.

A pszichológus végül arra biztatja a szülőket, fogadják el a gyermeket olyannak, amilyen, de építsenek fel korlátokat, hiszen azoknak visszatartó erejük van. Érezze a gyerek, hogy szeretjük, ne gyötrődjünk azon, hogy milyen szülők vagyunk, hanem építsünk bizalmi és őszinte kapcsolatot. Legyünk bátorítók az elkényeztető, gyereket kiszolgáló rabszolga helyett, és ha kell, nyugodtan szidjuk meg a csemetét. Jutalmazzunk arányosan akkor, amikor arra valóban lehetőség van, és ne aggódjunk azon, hová fejlődik a világ, és mi lesz ezzel a generációval.

– A dédszüleink túlélték az első világháborút, a nagyszüleink a másodikat, és mégis ember lett belőlük. Nekünk az a végzetünk, hogy ránk telepszik a fogyasztói társadalom, és annak a kiszolgálásába betegszünk bele.