Isztambul, az ellentétek városa - KÉPEKKEL
Egy lenyűgöző nagyváros, ahol Kelet és Nyugat, a múlt és a jelen kézzelfoghatóan olvad össze. Isztambul, ez a több mint 15 millió lakosú város a világon az egyetlen, amely két kontinensen, Európán és Ázsián terül el. És ez a földrajzi kettősség meghatározza a karakterét is. Egyik oldalon a bizánci és oszmán múlt, a másikon a modern és lüktető metropolisz, a Hagia Sophiával vagy a Kék Mecsettel szemben a felhőkarcolók, a modern kávézók és az éjszakai klubok.
Isztambul egyszerre kaotikus és harmonikus, ősi és modern, spirituális és világi – egy olyan hely, amelyet személyesen kell megtapasztalni. A város három hatalmas, a Római, a Bizánci és az Oszmán Birodalom fővárosa volt, előbb Bizánc, majd Konstantinápoly néven. Egy élő szabadtéri múzeum, ahol egymás mellett él a keresztény és az iszlám kulturális örökség.
A bazárok városa
Ha valaki Isztambulban jár, a Nagy Bazárba szinte kötelező ellátogatnia. Ez a világ egyik legrégebbi és legnagyobb fedett piaca. Építését II. Mehmed szultán rendelte el 1455-ben azzal a céllal, hogy gazdasági központtá és bevételi forrássá tegye az új birodalmi fővárost. A bazár magját az első kupolás raktárépületek képezik, köréjük épült ki a kereskedelmi hálózat, amely az évszázadok során aztán fedett utcák labirintusává nőtt. Ma több mint 60 fedett utca és sikátor található itt mintegy négyezer bolttal, ahol a statisztikák szerint egy átlagos napon 250-400 ezer látogató fordul meg.
Amit a turistának mindenképpen tudnia kell, hogy a Nagy Bazárban alkudozni szinte kötelező. Ám az alkudozás itt nemcsak üzleti tranzakció, hanem társadalmi rituálé és kulturális hagyomány is. Ha nem élünk vele, a kereskedők úgy érezhetik, nem tiszteljük a szokásaikat.
A Nagy Bazárhoz közel található Isztambul második legnagyobb bazára, az Egyiptomi, vagy más néven Fűszerbazár, ahol egzotikus fűszerek, teák, édességek, például a lokum „kismillió” ízesítésben, illatos olajok és egyéb ínyencségek kaphatók itt. Az „Egyiptomi” nevet onnan kapta, hogy az építését nagyrészt az Egyiptomból behozott árukra kivetett adókból és vámokból finanszírozták. A bazár építését 1660-ban rendelték el a mellette álló Új Mecset részeként Hatice Turhan szultána kezdeményezésére, aki az oszmán történelem egyik legbefolyásosabb asszonya volt, gyakorlatilag régensként vezette a birodalmat.
A bazároktól az Aranyszarv-öböl felett átívelő különleges kialakítású Galata-hídra vezetett az utunk, amely Isztambul egyik híres látványossága. A hídon két szinten zajlik az élet, a felső szinten az autók, villamosok és a gyalogosok közlekednek, az alsó szinten pedig éttermek és kávézók sorakoznak, közvetlenül a víz felett. Reggeli első teánkat mi is itt fogyasztottuk el, az egyik hangulatos kávézóban.
A híd érdekessége egyébként, hogy szinte ellepik a horgászok a tengerbe lógatott horgászbotjaikkal, zsákmányra várva.
A hidat, amely kapocs a hagyományos, történelmi Isztambul és a modern, európaibb negyedek között már többször is újjáépítették, legutóbb 1994-ben a tűzvészben megsérült korábbi híd helyett.
Isztambul másik ikonikus jelképe és legnépszerűbb kilátója a Galata-torony. Ez a hengeralakú kőtorony pazar panorámát nyújt a Boszporuszra, az Aranyszarv-öbölre és Isztambul óvárosára. A ma látható tornyot a genovaiak emelték Krisztus-torony néven, amely a városfal részét képezte. Az oszmán korban hadifoglyok börtöne és csillagászati obszervatórium volt, a 19. században tűzfigyelő toronyként funkcionált, ma pedig modern múzeum és kiállítótér.
Templom a mecsetek között
Utunk során eljutottunk az isztambuli Páduai Szent Antal-templomba is, amely a város legnagyobb római katolikus temploma, és közvetlenül a İstiklal sugárúton található, amely Isztambul leghíresebb bevásárló- és sétálóutcája.
A vörös téglás, velencei neogótikus stílusú épület a helyi keresztény közösség fontos vallási központja. Az eredeti Szent Antal-templom 1725-ben épült, ám azt később a városi villamosvonal kialakítása miatt le kellett bontani. A ma látható templom 1906 és 1912 között épült. XXIII. János pápa (akit a helyiek gyakran csak „török pápaként” emlegetnek) apostoli delegátusként tíz éven át prédikált ebben a templomban, bronzszobra ott áll a templom tágas belső udvarában.
És ha már az İstiklal úton járunk, kihagyhatatlan turistalátványosság a legendás piros villamos, a „mozgó időgép” a város szívében. Az 1966-ban felszámolt régi villamosvonalat 1990-ben indították újra a múlt század elejére jellemző kocsikkal.
Isztambul egyik leghíresebb és legimpozánsabb történelmi épülete a Kék Mecset, hivatalos nevén Ahmed szultán dzsámija, amely a világörökség része. I. Ahmed szultán, a törökök számára vesztes zsitvatoroki béke, és a Perzsiával szemben elvesztett háború után úgy döntött, Allah kiengeszteléséül egy hatalmas mecsetet építtet Konstantinápolyban. A mecset a nevét a belső teret díszítő 20 ezer kék színű izniki csempéről kapta, amelyeken több mint ötven különböző tulipánmotívum és más növényi minták láthatók. A mecset belül nagyon világos, amit az a 260 ólomüvegablak biztosít, amelyek Velence dózséjának ajándékaként érkeztek. A mecset hat minaretje eredetileg nagy botrányt kavart, akkoriban ugyanis a mekkai Kába szentélynek is ennyi volt, és ezt sértésnek vették. I. Ahmed szultán, hogy Mekkát kiengesztelje, pénzt adott nekik egy hetedik minaret megépítésére.
A mecset belső terének legfontosabb eleme a mihráb, a Mekka irányát jelző falifülke. A Kék Mecset mihrábja cseppkő formájú és gondosan faragott márványból készült. Az építész olyan precíz akusztikát tervezett, hogy az imafülkében beszélő imám hangját a mecset legtávolabbi sarkában is tisztán lehet hallani, erősítők nélkül is. A mecset másik érdekessége, hogy régen a hatalmas csillárokra függesztett gyertyák közé strucctojásokat lógattak be, mert a kiszáradó strucctojások olyan illatanyagot bocsátanak ki, amelyet az emberi orr nem érzékel, a pókokat és más rovarokat viszont taszítja.
Az egyetlen hiteles Árpád-házi portré
1500 éve áll Isztambulban a Hagia Sophia, amely története során volt már keresztény székesegyház, mecset és múzeum is, jelenleg ismét működő mecset. A ma látható épület a harmadik templom a helyszínen, az első kettő leégett vagy lázadások során pusztult el. A jelenlegi épületet Jusztinianusz császár építtette Kr. u. 532 és 537 között. Mintegy ezer évig a világ legnagyobb katedrálisa volt, amíg 1520-ban fel nem épült a sevillai. A Hagia Sophia hatalmas kupoláját úgy tervezték, hogy a tövében lévő negyven kis ablakon beáramló fény olyan illúziót kelt, mintha a levegőben lebegne.
A keresztény múltat az aprólékos munkával készült aranyozott üveg- és márványkockákból álló bizánci mozaikok idézik meg. Szerencsére, amikor a katedrálisból mecset lett, egyszerűen levakolták őket. A vastag vakolatréteg évszázadokon át megvédte az értékes mozaikokat a nedvességtől és a rongálástól. A képeket csak az épület múzeummá alakításakor tárták fel újra. Ennek köszönhetően ma is gyönyörködhet a keresztény ember például a felső galériában található Deészisz-mozaikban, amely a bizánci művészet egyik csúcsalkotása. A Trónoló Krisztust ábrázolja, akinek balján Szűz Mária, jobbján Keresztelő Szent János áll könyörgő testhelyzetben.
Magyar szempontból felbecsülhetetlen értékű Szent Piroska, azaz Iréne császárné, II. János Komnénosz bizánci császár feleségének ábrázolása, aki Szent László leánya volt, s akit a görögkeleti egyház ma is az egyik legjelentősebb szentjei közé sorol, és a Bizánci Birodalom legszentebb és legtiszteltebb császárnéja volt. Ez ugyanis az egyetlen fennmaradt hiteles korabeli portré az Árpád-ház valamelyik tagjáról.
Az alkotó a császárné idegen származását finom részletekkel érzékelteti. Férje sötétebb tónusú arcával szemben az ő bőre feltűnően világos, a járomcsontja rózsás, szeme szürke, és hosszú, szőke haja két fonatban omlik le a vállára a díszes, drágakövekkel kirakott császári korona alól.
De rendkívüli jelentőségű a 9. századi Mária a gyermek Jézussal ábrázolás is az oltár feletti félkupolában. Mivel a Hagia Sophia jelenleg ismét működő mecset, a muszlim imádságok alatt a Mekka felé néző falakon lévő ábrázolásokat (például az apszisban lévő Mária-mozaikot) függönyökkel takarják el, az imádkozó hívek ugyanis nem nézhetnek emberi alakot formáló ikonokat.
Természetesen a Ciszterna Bazilika, azaz az „Elsüllyedt Palota” sem maradhatott ki a sorból, ami Isztambul egyik legkülönlegesebb és legmisztikusabb föld alatti látványossága. Ez egy bizánci kori föld alatti víztározó, amely a 6. században, I. Justinianus császár uralkodása alatt épült, és monumentális boltozatát 336 márványoszlop tartja. Jellegzetessége, hogy a bizánci mérnökök nem faragtak új oszlopokat, hanem korábbi római templomok és romba dőlt középületek anyagait használták fel. Emiatt szinte mindegyik oszlop más stílusú (korinthoszi, dór, ión).
A 140 méter hosszú és 70 méter széles medence akár 80 ezer köbméter víz befogadására is képes volt, amellyel a bizánci császárok palotáját és a környező lakosságot látták el. A ciszterna legmélyebb, északnyugati sarkában található a két leghíresebb és legrejtélyesebb oszlop. Ezek alapzatát egy-egy gigantikus Medúza-fej alkotja, az egyiket fejjel lefelé, a másikat pedig oldalra fordítva építették be. A keresztény építők így akarták semlegesíteni a pogány mitológiai szörny állítólagos átkát és halálos, kővé változtató tekintetét. Ugyanilyen népszerű a mindig nedves, pávaszemes motívumokkal díszített „Könnyező oszlop” is.
Az isztambuli Hippodrom (a mai Sultanahmet tér) a Bizánci Birodalom fővárosának, Konstantinápolynak a monumentális sport- és társadalmi központja volt. Elsősorban fogatversenyeknek és lovas játékoknak adott otthont, és a maga korában akár 100 ezer néző befogadására is alkalmas volt. Ma Isztambul történelmi szívében egy nyüzsgő, nyitott köztér. Díszítőelemei közé tartozik Theodosius obeliszkje (Egyiptomi obeliszk), a Konstantin-obeliszk, a német szökőkút vagy a kígyós oszlop.
A Topkapi Palota neve sokak számára a Szulejmán-filmsorozatból ismert, bár azok a jelenetek nagyrészt egy stúdióban játszódtak, nem a palotában. A Topkapi közel 400 éven át szolgált az Oszmán Birodalom adminisztratív központjaként és a szultánok hivatalos rezidenciájaként. Építését 1459-ben rendelte el II. Mehmed szultán, nem sokkal Konstantinápoly elfoglalása után. A palota ma múzeumként működik, és Törökország egyik leglátogatottabb történelmi látványossága, pavilonok, kertek és laktanyák rendszere, amelyek négy egymásba nyíló udvar köré szerveződnek.
A Háremben és a szultán kihallgatási termeiben sétálva feltűnhet a rengeteg márványból faragott falikút. Ezek nem csupán a hűsítést szolgálták, hanem korabeli lehallgatásgátló rendszerek voltak. Mivel a palota hemzsegett a kémektől, a szultán és a vezírek csak úgy tudtak államtitkokról beszélni, ha megnyitották a csapokat. A hangosan csobogó víz zaja ugyanis elnyomta a suttogásukat, így a falakon túl fülelő szolgák semmit sem hallhattak belőle.
S ami még a meghosszabbított hétvégébe belefért az egy naplemente utáni hajókázás volt a Boszporuszon, hastánccal, török finomságokkal, dervistánccal, ahogy az dukál, amely során Isztambul legfontosabb történelmi palotáit, vízparti épületeit és a kontinenseket összekötő hatalmas függőhidakat láthattunk a vízről lebilincselő esti pompájukban. És persze a török ételek, italok és ínyencségek kóstolgatása, például a kumpiré, ami az egyik legnépszerűbb és leglaktatóbb török utcai étel mostanság. Na és persze a müezzin éneke, az imára hívás napi öt alkalommal, ami fülemnek a kora hajnali csendben hangzott legélesebben.
Említésre méltó még az isztambuliak macskaimádata is. Isztambulban a becslések szerint több mint 125 ezer cica kóborog az utcákon. A török kultúrában a macskák iránti szeretet szorosan összefügg a vallással. Az iszlám rituálisan tiszta állatnak tekinti a macskát, így ők az egyedüli állatok, amelyek szabadon besétálhatnak a mecsetekbe is. Az isztambuli, vagy ahogy sokan nevezik catstanbuli macskakultusz azonban nem az elhanyagolt állatokról szól, itt a macskák a közösség megbecsült tagjai, „akikről” a lakók kollektíven gondoskodnak.
Akár a Topkapi Palota titkait kutatja itt az ember, akár egy finom török teát kortyolgat egy hangulatos kávézóban, egy dolog biztos: Isztambul minden érzékünket egyszerre ejti rabul. Alphonse de Lamartine francia költő mondta:
Ha az embernek csak egyetlen pillantása lehetne a világra, azt Isztambulra kellene vetnie.”
Lamartine valószínűleg nem tévedett nagyot, ez a város valóban lenyűgözi az embert és nem ereszti. Aki még nem járt itt, az nem értheti, aki viszont ellátogatott már ide, annak Isztambultól nem búcsúznia kell, hanem megígérnie neki, hogy egyszer még visszatér.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/41. számában.
