Ígéretek és a valóság – A Tuka-kormány programnyilatkozata 1939-ben
A pozsonyi Nemzetgyűlésben 1939. november 21-én, kedden Ďurčanský bel- és külügyminiszter – egyúttal miniszterelnök-helyettes – a képviselők elé terjesztette a Tuka-kormány programnyilatkozatát. Vojtech Tuka miniszterelnök gyengélkedett, ezért a helyettesítésére jogosult Ďurčanský látta el ezt a feladatot.
Mindjárt a program bevezető részében, az általános irányelvek megfogalmazásánál utalás történt úgymond a Szlovák Köztársaságra és a nemzetre leselkedő nem elhanyagolható veszélyre. „Az előttünk álló problémák sikeres megoldása feltételezi az állam belső biztonságát“ – mondta ki mindjárt az általános bevezető részben a kormányprogram, majd a következő megállapítással folytatta: „Igaz, ezen a téren ellenséges megnyilatkozásokat is észlelhetünk, amelyek idegesség és nyugtalanság előidézésével feszültséget óhajtanak kiváltani a szlovák nemzetben, hogy így az ne folytathasson nyugodt építőmunkát.
Természetesen a nyugodt légkört ebben a vonatkozásban csaknem kizárólagosan az idegen elemek zavarják, akik ahelyett, hogy hálásak lennének a nekik biztosított megélhetési lehetőségekért, ezt azzal hálálják meg, hogy ártanak az állam érdekeinek. Éppen ezért ezekkel szemben úgy fogunk eljárni, amint azt megérdemlik.“
Az idézett program további sorai mindjárt azt is kimondták, hogy valójában kik is azok – az állam- és nemzetpolitikai szempontból – ártalmas elemek. Vajon ki más, mint a zsidóság. Miért is ne? Elvégre ők már a régi Magyarországon is úgymond szlovákellenes és magyarosító politikát folytattak a tiszta szlovák városokban. Éppen ezért természetes – érvelt a kormányprogram –, hogy a szlovák nemzet a jövőben meg akar szabadulni ennek a kártékony népelemnek mind szellemi, mind gazdasági uralmától. „A kormány ebben a vonatkozásban következetesen és céltudatosan fog eljárni, és egyúttal úgy, amint azt a viszonyok lehetővé teszik“ – ígérte nem kis fenyegető hangsúllyal a kormányprogram.
Érvényesüljön a reciprocitás elve
Nos, vajon milyen lesz a kormány általános nemzetiségi politikája? „Jóllehet államunk nemzeti állam, mégis a más nemzetiségű polgáraihoz az államigazgatás a legnagyobb megértést fogja tanúsítani” – szögezte le a program nemzetiségpolitikai részének mindjárt az első mondata. A szöveg a továbbiakban kimondja: „Nálunk soha senki nem tapasztal majd semmilyen elnemzetlenítő törekvéseket, vagy nemzetiségi diszkriminációt. Elvégre mindaz, amit a múltban a saját testünkön megtapasztaltunk, figyelmeztet bennünket: óvakodjunk tőle, hogy bárki hasonlót tapasztalhasson mitőlünk.” Ezt követően azonban a szöveg máris az egyetlen államalkotónak nyilvánított szlovák nemzet védelmének kimondásával folytatódott: „Természetesen nem engedhetjük meg, hogy bárki is határozatlanságnak tekintse az államigazgatásnak ezt a minden nemzetiség iránt való igazságos eljárást, és ez alapon próbálkozzék a szlovák elem elnemzetlenítésével az önálló szlovák államban.” És hogy még hatékonyabb lehessen az „önálló és független’’ Szlovák Köztársaság „igazságos’’ nemzetiségi politikája, a kormányprogram a reciprocitás elvére való utalást sem hagyta figyelmen kívül. Mert mire is szolgál a reciprocitás-elv? „Tudjuk, hogy ezzel az eljárással hozzájárulunk államunk megerősítéséhez és ezzel a legjobban bizonyítjuk fejlettségünket. Nyilvánvaló, hogy e téren is szigorúan az Alkotmány szerint fogunk eljárni, miközben csak annyi jogot biztosítunk a más nemzetiségűeknek, mint amennyit az illető nemzetiség anyaországa is megad a mi nemzettestvéreinknek. Erre nemcsak Alkotmányunk, hanem nemzeti becsületünk is kötelez bennünket, elvégre másfajta eljárást gyöngeségnek tartanának, és az ahelyett, hogy javunkra válna, könnyen árthatna állami önállóságunknak” – domborította ki a csakis Magyarországgal szemben alkalmazható eljárást a kormányprogram.
Különös figyelmet érdemel még a program külpolitikai része. Ez a lehető legtermészetesebb axiómaként mondta ki Szlovákia „bevált’’ barátságát a „Nagynémet Birodalommal’’ (sic!), amelynek legkézenfekvőbb bizonyítéka a Lengyelország ellen vívott közös háború.
Egyenrangúságról szó sincs
Az új kormányprogram vitája a pozsonyi törvényhozásban lehetőséget biztosított gróf Esterházy Jánosnak, a szlovákiai magyarság egyetlen nemzetgyűlési képviselőjének, hogy 1939. november 28-i felszólalásában kifejtse lesújtó véleményét a Tuka-kormány egy héttel azelőtt nyilvánosságra hozott programjával kapcsolatban. „Egy újonnan keletkezett államban az állami életnek első megnyilvánulásait, amelyek egyebütt már megszokottá váltak, a közönség fokozott érdeklődéssel fogadja, a közvélemény mérlegelésében nagyobb súlyt tulajdonít nekik és tagadhatatlanul bizonyos ünnepies hangulat kiséri őket. Ezeket tapasztalhatjuk az új államfő első kormányának bemutatkozásával kapcsolatban is” – indította terjedelmes beszédét a magyar politikus, majd kemény, de tárgyilagos bírálatában részesítette a hatalom, a hatóságok és az egész többségi társadalom viszonyulását az ország magyar kisebbségéhez. Esterházy természetesen mindenekelőtt a kormányprogramban vázolt nemzetiségpolitikai elvekkel kapcsolatban fejtette ki észrevételeit. „Ami már most minket, magyarokat legközelebbről érint, ez az, hogy milyen a kormány álláspontja a nem szlovák népcsoportok tekintetében” – jelentette ki a magyar képviselő. Sajnálatosnak mondta, hogy a kormányprogram Szlovákiát nemzeti államként határozza meg, ez ugyanis már eleve aggodalommal tölti el az állam területén őshonos népességként élő magyarokat. „A tapasztalat már megtanított, hogy az ilyen elv kitűzése a gyakorlatban mit jelenthet” – fejtegette a továbbiakban a magyar képviselő. „Könnyen odasodródhatunk, amit 20 év alatt kellett tapasztalnunk, és ami joggal volt oka annyi keserűségnek, elégedetlenségnek és panasznak” – utalt a letűnt Csehszlovák Köztársaság fennállása idején szerzett tapasztalatokra. „A szlovák nemzet fiai lennének ilyen esetben az I. osztályú állampolgárok a többi népcsoport pedig a II.-ik vagy a
III.-ik. Nagyon szeretném, ha ezt az aggodalmat még a vita folyamán elosztaná a kormányelnök úr!” – jelentette ki öntudatosan a magyar politikus.
Terjedelmes beszéde során Esterházy egy sor magyarellenes visszaélésre is felhívta képviselőtársai és a kormányzat figyelmét. A lehető legdurvább sértő eljárásnak minősítette például azt a gyakorlatot, ahogyan a hatósági szervek viselkednek a magyarokkal szemben. Konkrétan utalt rá: amennyiben egy magyar iparos iparengedélyt kér, akkor az illetékesek a rendőrségtől, vagy a csendőrségtől kérnek be róla véleményt arra vonatkozóan, vajon a kérelmező állampolgár politikai szempontból megbízhatónak tekinthető-e? Természetesen az Egyesült Magyar Párthoz kötődő személyek már amúgy is mind „feketelistán” vannak. „A magyar nyelv használata erősen korlátozott” – folytatta a sérelmek felsorolását Esterházy. „Egyenrangúságáról szó sincs. Sőt olyan rendelkezés is áll fenn, hogy köztisztviselő még a magánéletben és magánérintkezésben is kerülje a magyar nyelvet.” Ezt követően arra is rámutatott, a magyar embernek szinte lehetetlen állami hivatali álláshoz jutnia, de ha ez mégis megtörténik, állandóan ki van téve az elbocsátás veszélyének, amennyiben ragaszkodik magyar nemzetiségéhez. A magyar munkásoknak is állandóan rettegniük kell munkájuk elvesztésétől.
Esterházy azt sem hallgatta el, hogy a szlovák hatóságok a magyarokat nagy előszeretettel távolítják el, utasítják ki Szlovákia területéről. Maga a kiutasítás pedig a lehető legdurvább módon történik, a „humanizmus legelemibb követelményei” nélkül, hangsúlyozta a magyar politikus. „Mire jó ez?” – tette fel mindjárt a szónoki kérdést, amelyre egy merész feltételezéssel adta meg a választ: „Csak nem akar ez egy áttelepítési akciónak kezdete vagy kísérlete lenni?”
Ezzel azonban még nem ért véget Esterházy panaszáradata. Az egyesülési és gyülekezési jog különböző értelmezésével kapcsolatban is megtette észrevételeit. „Ha itt felvonulhat, gyűlést tarthat akár a szlovák, akár a német, miért nem teheti ezt a magyar?” – hangzott el a szónok újabb kényes kérdése. Majd mindjárt arra is rámutatott, hogy a kultúra területén is megnyilvánul a hatalom elnyomó politikája, sőt a magyar egyesületeknek már puszta megléte is szálka a hatóságok szemében. „Országos kulturális és népművelő egyesületünk, a SzMKE (Szlovenszkói Magyar Kultúregyesület – a szerk. megj.) április óta nem működhet, a magyar cserkészszövetség és a Gyermekvédő Egyesület alapszabályainak jóváhagyását hiába kérjük és sürgetjük” – folytatta a sérelmek felsorolását Esterházy. „Mindhárom egyesület távol áll bárminő politikai tendenciától. Olyan alapszabályszerű feladatokat vállaltak magukra, amelyek megvalósítása csak erősíti az állam alapjait. Éppoly érthetetlen, hogy nem tudjuk elérni a magyar szakszervezet alapszabályainak f. é. februárjában kért jóváhagyását. Munkások, magántisztviselők százainak okoz ez napról-napra fokozódó gondot és értelmetlenül állnak egy nagy kérdőjel előtt. Azelőtt volt ilyen szakszervezetünk, most miért nem lehetne, amikor másoknak is megvan?” – utalt Esterházy a zavartalanul működő szlovák és német szakszervezeti hálózatra. Azt sem hallgatta el, hogy Magyarország felé valóságos szellemi határzár van, mivel onnan alig jöhetnek be újságok és könyvek a Szlovák Köztársaságba. További súlyos problémát jelent a diszkriminatív iskolapolitika. Az Iskolaügyi Minisztériumban nincs magyar ügyosztály, megoldatlan amagyar tanfelügyelet, az iskolahálózat hiányos és alulfinanszírozott. „A pozsonyi tudományegyetemen a magyar nyelv és irodalom részére tanszéket követelünk, amelyet magyar tanárral töltsenek be” – hangsúlyozta a régi magyar óhajt Esterházy. Végezetül kitért a gazdasági és szociális hiányosságok ismertetésére. Felszólalása záró részében a következő – akár vádként is értelmezhető – megállapítást tette: „Tárgyilagos iparkodtam lenni mindezek előadásában. Nem vetem fel a kérdést, diszkriminációból erednek-e ezek a sérelmek vagy nem. Mélységesen fájlalom azonban, hogy a ma itt velünk, magyarokkal országszerte tapasztalható bánásmód azt a hitet látszik igazolni, hogy aki bántja a magyart, azt nem érheti semmilyen megtorlás, sőt ellenkezőleg, az dicsérendő és jutalmazandó cselekményt követ el.”
Esterházy beszéde nem maradt visszhangtalan. A pozsonyi Új Hírek vezércikkben elemezte az elhangzott beszédet, és nagyon komoly politikai megnyilvánulásnak nevezte. A Magyar számadás című szerkesztőségi vezércikk a következőket írja: „Nagy szükség volt már arra, hogy a szlovákiai magyarság életkörülményeit, jelenlegi helyzetét, lehetőségeit, kívánságait és követeléseit egybefogott hatalmas kép keretében mutassák be” – nyugtázta elismerően Esterházy nemzetgyűlési beszédét a lap. Eddig ugyanis soha nem került bemutatásra ennyire összefoglalva a magyar kisebbséget sújtó sérelmek garmadája. „Ha panaszok hangzottak el, sérelmek kerültek szóba, vélemények láttak napvilágot, sokszor talán úgy tűnt, mintha szerencsétlen véletlenek összejátszása, nemzeti túlbuzgóság, vagy érzékenység, a körülmények mostohasága okozta volna őket. Esterházy Jánosnak a parlamentben elmondott alapvető, súlyos beszéde megmutatta, hogy nem szórványos jelenségek a felhozott tapasztalatok és észrevételek. A szlovákiai magyarság mai életéről festett összefoglaló helyzetképe, magyar számadása feltárta a rideg valót s most már nem-magyarok is tudhatják, hogy milyen az életünk” – nyugtázta elismerő szavakkal Esterházy képviselő kemény, őszinte, de igaz és tényfeltáró beszédét az Új Hírek szerkesztőségi vezércikke.