Huszártisztből tábornok
Az aradi vértanúk gyásznapja alkalmából Schweidel József vezérőrnagy emlékének adózik írásunk, aki 230 évvel ezelőtt született és 1814–1848 között a császári-királyi 4. huszárezredben szolgált. Döntő szerepe volt ezrede hazahozatalában, harcolt Pákozdnál és Schwechatnál, majd a kormány mindenkori szállásőrségének parancsnokaként tevékenykedett. Aradon golyó általi halálra ítélték és 1849. október 6-án kivégezték.
Schweidel József egy vagyontalan, magyar nemességet kapott német polgári család harmadik gyermekeként 1796. május 18-án született Zomborban. Német nevelést kapott, 1811-től a pozsonyi, majd a bécsi akadémián tanult jogot.
1813. november 25-én lépett be hadapródként a császári-királyi hadseregbe, ahol a 6. Rosenberg-svalizsérezredbe került. Egy évvel később a Frigyes herceg, hessen-homburgi trónörökös – majd Sándor orosz nagyherceg, trónörökös – nevét viselő 4. huszárezredben a „legvitézebb huszár”, báró barbácsi és vitézvári Simonyi József ezredes alatt folytatta szolgálatát. A napóleoni háborúk végén helyt állt az 1815. június 26–27-i rajnai átkelésénél, Hüningen és Neubreisach ostrománál, majd a háború végén megkapta a Hadseregkeresztet. 1819. február 11-én őrmesterré, 1820 késő őszén alhadnaggyá lépett elő.
Galíciától Bécsig
Ezredét 1823-ban a galíciai Tarnopolba vezényelték, 1825. november 16-án avanzsált főhadnaggyá. 1827. február 25-én Lembergben vette feleségül Domicella Bienskát, házasságukból négy leány – Sarolta, Mária, Karolina, Anna – és egy fiú – Adalbert (Béla) – született. 1825–1828 között ezredsegédtisztként tevékenykedett. 1833. május 3-án alszázadossá, 1837. május 1-jén főszázadossá léptették elő.
1845 januárjában őrnagyként vette át ezrede 1. őrnagyi osztályának vezetését és Bács-Bodrog vármegye tiszteletbeli táblabírájává választották. Minősítése szerint egészsége „jó, de kicsit nagyothall”. Az 1846. évi galíciai felkelés leverésében részt vett ezredével, amely 1847 májusában a császárvárosba került. Az 1848-as márciusi bécsi forradalom idején a Sándor-huszárok a Burg védelmét látták el.
1848. augusztus 13-án ezredét Magyarországra vezényelték. Mivel Schweidel kivételével valamennyi törzstiszt otthagyta alakulatát, ő vezette haza a Sándor-huszárokat – köztük fiát, aki ekkor már hadnagy volt. Minderről Kossuthnak így írt: „Hazafiúi kötelességemnek ösmértem mindeneket elkövetni avégre, hogy a bécsi zsoldos elleneink által az események torzított előadásával csábítgatott ezrednek hazám földjére való kivonulását siettethessem, s evégre bajnok társaimat s a közvitézséget őszinte felvilágosításokkal lelkesítve felizgathassam, minekután feljebb állott törzstisztjeim mint a jellemtelen osztrák politikának avatottjai, azon ezerednek Bécsbűl leendő kivezénylését magoktúl visszautasítván, én valék az első, ki annak kivezérletére készséggel s örömmel vállalkoztam.”
A honvédseregben
Schweidel József jelen volt a pákozdi csatában, október 12-én kapta meg ezredesi rendfokozatát. A schwechati csatában már dandárparancsnokként jeleskedett: „(…) a bal középső hadtest (1-ső számú dandár) vezényletével, mint a 4-ik huszár ezered akkori ezredes, megbízatva, a legnagyobb hosszantartó golyózápor közt, már az ingadozó dandáraimat a legszigorúbb eljárásom által nemcsak mozdulatlan állásában mindaddig fenntartóztattam, hanem még vagy 80 lépésnyire elő is vezettem; még főparancsnoki vezénylet következtében azokat rendes taktikai mozdulatokban az általános zavar közepette visszavonnom sikerült.” November 1-jén vezérőrnaggyá lépett elő és a feldunai hadsereg egyik hadosztályának parancsnokságát vette át, ám december 14-én beteget jelentett.
Családját Pécsről vitte át Bajára, 1849 februárjától Nagyváradon és Debrecenben tartózkodott. Május 9-én Pest városparancsnokává nevezték ki, egyúttal kérésére megkapta a magyar katonai érdemjel 3. osztályát.
Nyáron a kormány mindenkori székhelyének helyőrségparancsnoka volt, előbb Szegeden, végül Aradon. Biztatták a menekülésre, de családja miatt a helyén maradt és augusztus 11-én csatlakozott a feldunai hadsereghez, így két nappal később Szőlősön letette a fegyvert.
Az aradi várban
Tábornok társaival együtt augusztus 25-én került Aradra, ahol Adalbert fia, a Sándor-huszárok főszázadosa is raboskodott. A hadbíróság, tekintettel arra, hogy Schwechatnál húzott utoljára kardot, lefokozásra, vagyonelkobzásra és golyó általi halálra ítélte. Johann Moser ezredes, a hadbíróság elnöke kegyelmi kérvényében ezeket a sorokat írta: „Legalázatosabban alulírottak Schweidel vádlott ügyében azért bátorkodnak nagyméltóságod magas kegyelméhez folyamodni, mert nevezett csak Schwechatnál, és sohasem főnökként harcolt a császári-királyiak ellen, és azokat, akik ebben az ütközetben részt vettek, korábban csak elbocsátással sújtották, továbbá az az ok, ami miatt nevezett minden további tényleges szolgálattól és a harcokban való részvételtől távol tartotta magát, tudniillik őfelségének Ferenc József császárnak és királynak a magyarok részéről való el(nem)ismerése, dicséretes.
Schweidel később is csak rövid ideig látott el egy adminisztratív ún. békealkalmazást, kényszerűségből, nagyon csekély szellemi képességekkel rendelkezik, de Pest városparancsnokaként teljesítve szolgálatot alkalma volt jó szolgálatokat tennie a fogoly osztrák tiszteknek.”
Naplójából kapunk képet az október 5-i eseményekről: „Ahogy gondoltam! Halálra ítélve lőpor és golyó által. Mindezt előre láttam, és ezért a legkevésbé sem lepett meg. – Itt ülök tehát a kinyitott szobában, egy tizedes és négy ember őrködik mellettem a szobában, társaságom tehát van – felhasználom az időt, mielőtt a kíváncsiak megbámulnának, hogy rendbe szedjem a dolgaimat, megírtam a végrendeletemet, még egy nyilatkozatot, és az elszámolásomat, mindezt két tanúval alá is íratom.
Rögtön ezután eljött, hozzám kedves Berti fiam és Csunkó [Antal Sándor-huszár őrnagy], mert már eljutott hozzájuk kivégzésünk híre. Mivel csak egyesével eresztették be őket, Bertit visszaküldtem, és először Csunkót fogadtam. – Adalbert fiamat minden dolgomról kellőképpen tájékoztattam, és ha a bölcs gondviselésnek úgy tetszik, hogy kiszólítson ebből a világból, minden földi dolgom rendben van (…) Haynau tehát megerősítette ítéletünket. – Isten fizessen meg neki érte.
Egy fiatal minorita papot [Bardócz Sándort] küldtek hozzám, aki igazán értelmes ember és érdemdús pap; megbízták, hogy holnap reggel jöjjön el hozzám, és lásson el a szentségekkel.
Valóban ne adnának kegyelmet nekünk? Az utolsó pillanatig olyan reménykedve bizakodom, hogy nem is tudom magam átengedni a halál gondolatának.
Adalbert fiam egész délután nálam volt, és ez a látvány elszomorít; a kedves, derék fiú adta át nekem szeretteim, drágáim utolsó szíves üzenetét.”
Megírta végrendeletét, amely szerint „miután most atyám derék, becsületes neve bemocskoltatik és gyalázattal illettetik, nem vagyok ellene, ha Adalbert fiam más nevet venne fel, hogy ezen név személyemmel mindörökre eltűnjön.” Nyilatkozatát e sorokkal zárta: „(…) bárcsak halálom lenne az engesztelés mindenki másért; bárcsak én lennék egyedül, aki az enyémek kis vétkeiért vérével fizet: s ebből virágzana ki az enyémek java és üdve.”
Másnap reggel fél hatkor a VI. számú kapun vezették ki három bajtársával együtt a sáncokba, ahol „(…) Schweidel Bardócz kezét megszorítván a kezében levő feszületet ezen szavakkal adta át: ’Tisztelendő úr! Íme, ezen feszületet atyámtól örököltem, s ezt a harcok zajában is mindig magamnál tartottam. Kérem, adja át fiamnak’. De ekkor mintha agyában valami eszme villant volna meg, visszakérte a keresztet, s így szólt: ’Kezeim közt akarom tartani, s úgy vele meghalni: ne irtózzék azt onnan kivenni, s fiamnak átadni. A pap e megbízást is híven teljesíté, s a keresztet a fiának átadta.”
Bardócz Schweidel kívánsága szerint kérte a holttest kiadását, amelyet Alois Howiger tábornok azzal utasított el, hogy „a katonát ott temetik el, ahol elesik.” Maradványaira 1913. október 20-án bukkantak rá, amelyeket az aradi Kultúrpalotába vittek. 1974. október 6-a óta tíz vértanú társával együtt ő is az aradi emlékoszlop alatti kriptában nyugszik.
Megjelent a MAGYAR7 41. számában.
