Huszárok, lóról! – százöt éve volt a limanovai csata
A Nagy Háború négy éve alatt több mint 67 millió embert állítottak fegyverbe. Ebből mintegy 9 millióan haltak hősi halált, és 19 millióra tehető a sebesültek száma. Az antant majdnem kétszer több embert tudott bevetni, mint a központi hatalmak. Az európai népek „őskonfliktusából” mi magyarok is alaposan kivettük a részünket.
A Monarchia és legfőbb szövetségese, a Német Császárság Alfred von Schlieffen német vezérkari főnök tervei alapján készült a háborúra. A haditerv fő vezérfonala a kétfrontos háború elkerülése volt. Abból kiindulva, hogy az olaszok majd az ő oldalukon lépnek be a háborúba, Berlin azzal számolt, hogy a két frontot tartani képtelen francia hadsereg pár hét alatt megsemmisül.
Ma már tudjuk, itt rögtön megbukott az elképzelés, mivel az olaszok a háború kitörésekor semlegesek maradtak.
A birodalom keleti határain a Monarchiának, illetve egy kisebb számú német haderőnek kellett volna feltartóztatni a hatalmas, ám lomha orosz medvét.
Schlieffen nem érhette meg terve sikerét, pontosabban sikertelenségét, mert a háború kitörése előtt egy évvel meghalt. Utóda a vezérkar élén, Helmuth von Moltke az eredeti tervet némileg módosítva, átszervezte a központi hatalmak csapatainak elosztását. A Monarchia a terv értelmében már kétfrontos háborúra kellett, hogy készüljön. A haderő kisebbik része a szerb erőkkel szemben védekezik majd, a sereg döntő része pedig Galíciában támad, hogy megzavarja az orosz felvonulást – hangzott az utasítás. Miután megjött a német erősítés, és letörték a cári csapatokat, az osztrák-magyar haderő javát átirányítják délre, és elsöprik a szerbeket.
Voltak azért kevésbé optimista hangok is. Conrad von Hötzendorf, a Monarchia vezérkari főnöke például jó előre jelezte, ha az orosz mozgósítást követő 35. napon nem érkezik legalább 20 német hadosztály a keleti frontra, akkor feladatot nem tudják majd végrehajtani.
Ahogy a mondás tartja, a zöld asztalnál rajzolt tervek általában addig működnek, amíg le nem adják az első puskalövést.
A nyugati fronton állóháború alakult ki, a keleti fronton pedig az orosz betörés veszélye valósággá vált. Hatvanöt évvel az 1849-es orosz betörés után újra a cár csapatainak csizmái csattogtak a Szent Korona országában, november 23-án átmenetileg elfoglalták Homonnát, december 1-én Bártfát.
Az orosz csapatok felkészülten várták a háborút, ahogy Tisza István miniszterelnök írta: több mint másfélszer annyian voltak, mint azt a német és a k. u. k. vezérkar várta.
Ennek köszönhetően a monarchia csapatai hamar visszaszorultak a Dunajec folyó és az Északkeleti-Kárpátok mögé. A cári csapatok ráadásul októberben bivalyerős offenzívát indítottak Varsó térségéből Berlin és Krakkó irányába. Novemberre sikerült ugyan megállítani a támadást, ehhez azonban csapatokat kellett elvonni a Kárpátok védelméből.
Ezt kihasználva az oroszok a keleti front legdélebbi szakaszán kezdtek offenzívába.
Óriási harcok bontakoztak ki Limanowánál és az Északkeleti Kárpátokban. A magyar katonák a világháború szinte minden frontján jelen voltak, de mind közül kiemelkedik a galíciai kisváros Limanowa (magyarosan szimpla vé-vel írjuk) melletti csata. A magyar néplélekben külön helye van ennek a jelentéktelen kisvárosnak. Külön és dicső helye!
A csatában mutatott magyar hősiesség nélkül az egész keleti front összeomlott volna. Az itt harcoló Nádasdy huszárok és parancsnokuk, Muhr Ottmár ezredes örökre beírták magukat a magyar hősök névsorába.
Muhr ezredes úr Kassán született, 1860. októberében, 16 évesen önkéntesként lépett be az egyik k. u. k. gyalogezredbe. Hét évvel később már tiszti rangot kapott, hadnagynak nevezték ki. Sopronban lett a 9. Nádasdy huszárezred katonája. Az ezredet még I. Lipót uralkodása idején alapította gróf Czobor Ádám császári tábornok, 1688-ban. Mária Terézia uralkodása idején kapta meg az ezredet gróf Nádasdy Ferenc.
Az első háború csataterein a huszárság már elavult fegyvernemnek számított. A modern fegyverek, a géppuskák ellen lovasrohamot intézni őrültség volt. A háború elején, augusztusban az egyik rohamra még az ellenség, az oroszok is megrendülten emlékeztek:
Bármennyit is fejlődött a technika, a huszárok elit egységnek számítottak: kemény kiképzés, legendás bajtársiasság és a legfőbb barát, a ló. A háború elejének kudarcaiból végül tanult a monarchia hadvezetése, a későbbiekben igyekeztek felderítésre, portyázásokra használni a lovasságot.
Limanowa városát a 10. lovashadosztály védte, ide voltak besorolva a Nádasdy huszárok is. A város védelmében rettentő fontossággal bírt a Jabloniec magaslat. Az itt harcoló huszárok emberfeletti hősiességről tettek tanúbizonyságot, a Monarchai csapatai bő három héten keresztül tartották az orosz csapatokat.
Nem voltak gyalogsági harchoz felszerelve, nem rendelkeztek szuronnyal, ásóval sem.
Foggal, körömmel, ami a kezük ügyébe került azzal vívtak közelharcot a több hullámban rohamozó oroszokkal. A tisztek is sűrűn hullottak, mert személyes példamutatással vezették embereiket.
December 11-én hajnalban Muhr Ottmár vezetésével a Nádasdy huszárok kapták a feladatot, hogy átvegyék a magaslat védelmét. A helyszínre érve Muhr látta, hogy az állásaik már alig tartják magukat, az orosz áttörés már csak idő kérdése. Gyorsan döntött „Előre fiúk! Éljen a király!” kiáltással rohamra vezette embereit a túlerőben lévő oroszok ellen. Az 54 éves hadfi rohanni kezdett az ellenség felé, emberei halálos elszántsággal követték. Pusztító közelharc alakult ki, amiben a huszárok miután kilőtték golyóikat, puskatussal verekedtek tovább, vagy, ha a földön találtak valami használhatót, azzal...
Muhr bácsi, ahogy a legényei szólították, elesett. A szeretett parancsnok halálát látva huszárai kettőzött erővel verekedtek tovább és győztek. A magaslatot megtartották, az orosz előretörést megállították. A Vörös ördögök, ahogy a kozákok nevezték a huszárokat, győztek.
