Hideg napok Délvidéken
Azt mondják, a Delibláti-homokpuszta nagyon szép tud lenni – nyáron. Télvíz idején azonban nem sok mindent mutat magából, még egy árva farkast sem látunk, pedig mesélik, a közeli Déli-Kárpátokból nagy számban húzódnak le ilyenkor a nagy területen elterülő homokvidékre, amelyet Székelykevéről Versecnek igyekezvén szelünk át.
A homokot megkötő akácosból csak itt-ott bukkan elő település, itt van mindjárt Fejértelep, amely szintén magyar többséggel büszkélkedhet. Elő is kerül néhány kíváncsiskodó magyar, akik nehezen tudják elhinni, hogy nem tévedtünk el, hanem célirányosan érkeztünk az eldugott faluba. Egyöntetű a véleményük, miszerint nekünk Kerekes Antallal kell beszélnünk, ha látleletet szeretnénk venni a helyi magyarság állapotáról. Gyorsan meg is találjuk a konok megmaradás „helyi szimbólumát”, akinek minden szavából, mozdulatából az a bizonyos őserő süt, amiből mindig jó a városi léleknek egy kicsit töltekeznie.
Fejértelepről aztán a homokpusztát keleten lezáró Verseci-hegységbe indulunk. Maga a hegység mindössze 641 méter magas főcsúcsán fakilátó áll, ahonnan nyugodt szívvel tekinthetünk vissza a Delibláti-homokpuszta végtelennek tűnő dombhátaira. Mert ahogyan a megkötött homok sem fut ma már sehova, a homokháton élő székely-magyarok is mély gyökeret eresztettek a délvidéki tájba.
De hogyan és miért is kerültek ide a bukovinai székelyek? 1883-at írtak, amikor 645 családot telepített a kormányzat az al-dunai Gyurgyovára, hogy figyeljenek már egy kicsit a Dunára, és szorítsák azt gátak közé. Gyorsan kiderült, hogy a folyó az erősebb, ezért a Dunától néhány kilométerre, kissé északabbra kaptak új földet a székelyek. Így született Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve. A mocsarak lecsapolása, a gátak építése eztán is folytatódott, csak közben jött egy impériumváltás, ám láss csodát, a székelyek a nagy szerb tenger közepén napjainkig megőrizték sajátosságaikat. A három falu közül talán Székelykeve az, amely a legélénkebb magyar élettel büszkélkedhet. Ebben nagy szerepe van azoknak, akik idejekorán felismerték a turizmusban rejlő lehetőségeket. A 2500 fős, majd’ színmagyar falu augusztus 20. táján a duplájára duzzad, köszönhetően a nyugatról hazanéző elszármazott székelykeveieknek.
Nekünk bezzeg jéghideg februári napok jutottak szürke, ködös idővel, ám nyilván a nagy dolgok itt nem a lencsevégre kapható magyar emlékekről és a tájról szólnak. Székelykapu például csak egy akad a faluban, az is a temetőben, ám annak feliratában („Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi”) ott van mindaz, amiért már érdemes volt ellátogatni a történelmi haza legdélebbi székelykapujához. A Szent István-templom szintén a földrajzi szélesség kapcsán tudhat magáénak egy kuriózumot, ugyanis a templom oltárképe a Kárpát-medence legdélebbi Szent István-ábrázolása. A templomkertben található kopjafa talapzatán olvasható Tamási Áron-idézet még szintén a fényképalbumba kívánkozik, de aztán tényleg elég a hidegből, irány a templom. A szentmise utáni beszélgetés mintha nem is Szerbia közepén zajlana, annyira optimistán tekint a székelyek pásztora a jövőbe. A közeli tájház melegében gyorsan fogy a szilvapálinka, itt már valóban Székelyföldön érezzük magunkat.
A másnap már Újvidék forgatagában talál bennünket. A neoreneszánsz városháza, a vasember háza, a Kis-Vatikán, a neogótikus Mária neve katedrális a Zsolnay-cserepekkel – mind-mind a XIX. századi magyar időket idézik. A katedrálisban éppen véget ér a magyar nyelvű szentmise, ahol balázsáldást oszt a pap annak a jó pár magyarnak, aki még eljárogat Istent félni és dicsérni. A templom falán és a plébánia épületén levő magyarellenes feliratokat talán már észre sem veszik. Nekünk szemet szúrnak, és még nyomasztóbbá teszik ezt a helyet. Mi ugyanis elkövettük azt a hibát, hogy túl sokat olvastunk Újvidék újabb kori történelméről, benne az 1944-es eseményekről. Úgy pedig nehéz itt várost nézni, hogy mindenütt magyar tömegsírt gyanítasz. A tömegsírok felett ma már teniszpálya, ipari park, töltés, gát, lakótelep van. Persze exhumálásról szó sem eshetett, sőt halottaink egykori létezését is sokáig tagadták. A Futaki úti temetőben csak megtaláljuk a több tízezer kiirtott magyar emlékművét, egy ütött-kopott fakeresztet, melyet 1990 után helyeztek itt el bátor magyarok. Olybá tűnik, mint az „alvilág dugója”, melyet ha kihúznának, sötét titkok szabadulnának ki alóla. Nemcsak a népirtás, hanem a délvidéki magyarság elmúlt 68 éve az iszonytató félelmekkel, a múlttól való szabadulással, a csak előre tekintés tökéletesre csiszolt tudományával. Ott lenne a jugó-magyarrá válás döbbenetes skizofréniája, amelyben lassan elhiszed, hogy Tito tényleg érted ölte meg az apádat. Aztán elhozta a jólétet, amely még a Kádár János-i paradicsomot is felülmúlta, és amit illett is lenézni. Elhozta a jugoszláv testvériséget, amelyben minden szláv és majdani szláv egyenlő. Valószínű, szerte e széles hazában a legnagyobb próbatételt a délvidéki magyarságnak kellett kiállnia, beleértve Benešt és Ceaușescut is.
Ezért hagyjuk is azt a keresztet a helyén, elég, ha csak úgy mellette felszivárog az igazság, és így szép lassan feldolgozgatja az ember. Újvidéken működik ez, és ezt a megtorlás napjairól könyvet író Matuska Márton társaságában is megtapasztaljuk. Az ő ajánlására térünk be a magyar kézben lévő Dominó étterembe, ahol a falakról több helyütt is Petőfi tekint ránk. A nyomasztó érzés oldódóban, és ebben a szerémségi borok is segítenek.
Másnap már az Újvidék feletti Tarcal-hegység túloldalán, a Szerémségben keressük a megmaradás erős oszlopait. A magyar többségű Satrinca után akadunk rá az utolsó déli magyar falura, a beszédes nevű Maradékra. Ma már csak 30 százaléka magyar, köszönhetően az utóbbi években ide telepített háborús szerb menekülteknek. A maradéki magyarság azonban szintén élni akar, erről mesél a református egyházközség, amelynek már a története is különleges. A hajdani katolikus közösség hiába kért ugyanis magyar papot a diakovári horvát katolikus püspöktől, az nem teljesítette kérésüket. Ezért hát egy szép napon a maradéki magyarok vallást váltottak, és reformátusokká lettek. Reformátusok és magyarok ma is, ahogyan erről a maradéki magyarság lelkénél, Géza bácsinál is megbizonyosodunk. Mert ahol a tangóharmonika mindenek dacára Rákóczi, Kossuth és Horthy korát idézi, ott olyan nagy baj nem lehet. És ott talán a délvidéki fohász is eltalál az égig: „Szent István király, hol az örökséged? Szólj hozzánk újra, mondj valami szépet. Ott vagyunk, látod, ahol a part szakad, lelkünk akár egy kirabolt kirakat. Mennyei atyánk, Te vagy a végtelen, derűdet hintsd szét a déli végeken. Új évezred van, adj nekünk új szívet, el ne merüljön végleg e kis sziget.”
Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/48. számában.
