Havasi ember – egy ősi faj, vagy csak mítosz?
A havasi ember, vagy legismertebb nevén, a Jeti – már amennyiben tényleg létezik – valószínűleg több tízezer éve éli világát bolygónk civilizációtól távoli, ám az ember által egyre inkább felfedezett tájain. Talán éppen ez az oka, hogy a rejtélyes lényről szóló lejegyzett beszámolók történelmi léptékben viszonylag rövid időre, legfeljebb néhány száz évre tekintenek vissza. Bár a Jeti a bizonyítatlan létezésű létformák sorában kétségkívül az egyik „legnépszerűbb”, és egymástól távoli kultúrákban is léteznek leírásai, ugyanakkor néhány elmosódott fénykép, vagy videófelvétel kivételével mindmáig csak közvetett és vitatott bizonyítékok vannak a létezésére.
De először is nézzük, mi az, amit „biztosan” tudni lehet rejtélyekkel teli sorozatunk következő főszereplőjéről?! A leggyakrabban a Himalájában látni vélt, és ott Jetiként ismert havasi embert, illetve más régiókban eltérő nevekkel illetett „fajtársait” rendszerint egy, az embernél magasabb, legalább kétméteres, két lábon járó, hosszú kezű, sűrű szőrzetű, nagyra nőtt majomra vagy medvére emlékeztető, főemlősszerű lénynek írják le. A himalájai Jeti megnevezése a tibeti ye-te szótagszóból származik, aminek jelentését nagyjából úgy lehetne fordítani, hogy „emberkeszerű állat”, ugyanakkor a helyiek a Meto-Kang Mi kifejezéssel is illetik, ami viszont nagyjából annyit jelent, hogy „havasi medve-ember.” Nepálban és Tibetben egyébként jelentős történelmi-kulturális múltja is van a Jetinek, a lénynek már sok száz éves festett ábrázolásai is vannak, jelentős részben vallási témájú, de részben természetrajzi ihletettségű alkotásokon is.
A lény, vagyis helyi megfelelője Észak-Amerikában is legendás, az Amerikai Egyesült Államokban a Nagylábúként (Bigfoot) ismerik és például a Sziklás-hegységben látták számos alkalommal. Kanadában viszont már régóta mitológiájuk részeként emlegetik az őslakosok, saját nyelvükön, Sasquatch-ként, ami nagyjából „szőrös szörnyet” jelent. A havasi embert a Kaukázustól az Altáj hegységig az Almas vagy Almaszti névvel illetik, és hasonló lényt ismernek Japánban is, ahol a Hibagon nevet kapta, ami annyit jelent, hogy „a Hiba-hegynél élő rejtélyes lény”. Ausztráliának szintén megvan a maga „Jetije”, ott Új-Dél-Walesben és Queenslandben honos, a több ezer alkalommal látott lényt Yowie néven emlegetik, ami az őslakosok Yö-wi kifejezéséből ered, és nagyjából „éjszaka a földön járó szellemet” jelent.
Bár a havasi ember, vagy helyi megfelelője több megjelenési helyén, így Ázsia és Észak-Amerika bizonyos részein is bizonyíthatóan több száz, de feltételezhetően több ezer éve is része lehet a helyi mitológiának és szájról szájra terjedő legendáknak, létezésének többé-kevésbé egzakt, részben tárgyi bizonyítékokkal is alátámasztott leírásai közül az elsők alig kétszáz évre tekintenek vissza.
A Jetiről szóló, jelenleg ismert feljegyzések közül az első a 19. század első évtizedeiből származik, és a nepáli bíróság brit ügyvivőjéhez, bizonyos Brian Houghton Hodgsonhoz kötődik, akinek ezzel kapcsolatos cikkét 1832-ben közölte a Journal of the Asiatic society of Bengal. A régióban több mint két évtizeden át szolgálatot teljesítő Hodgson írásában arról számolt be, hogy Észak-Nepálon átutazóban hordárai egy nagy, szőrös, két lábon járó lénytől ijedtek meg, amely miután meglátta őket, elmenekült.
A történet, vagyis annak lejegyzett része 1899-ben folytatódott, amikor egy skót felfedező és brit katona, Laurence Austin Waddel őrnagy, ebben az évben megjelent, A Himalája hegységben című könyvében arról számolt be, hogy az ottani hegyekben „óriások” élnek, s erre ő maga is bizonyítékokat talált, amikor India hegyi részein utazva hatalmas lábnyomokat látott a hóban. Nem sokkal később, 1913-ban kínai vadászok csoportja adott viszonylag pontos leírást a Jetiről, arról számolva be, hogy megsebesítettek és elfogtak egy általuk „havasi embernek” nevezett, nagy, szőrös, rendkívüli erővel rendelkező emberszerű lényt, akit öt hónapig tartottak fogságban, amíg végül elpusztult. 1921-ben egy Howard-Bury vezette brit hegymászó expedíció tagjai a Mount Everest északi oldalán láttak több „sötét színű” lényt, akiknek később óriási „emberszerű” lábnyomait is megtalálták. A történetben áttörésként értékelhető az 1951-es év, amikor egy Eric Shipton nevű brit hegymászó a Mount Everestre tett expedíciójáról a Jeti 33 centiméter hosszú és 20 centiméter széles lábnyomainak fényképeivel tért vissza, amelyeket a Menlung-gleccseren készített. Shipton a leletről a The Times-nak nyilatkozva azt mondta: a nyomokat oválisra torzította az olvadás, de azok hosszabbak és sokkal szélesebbek voltak, mint egy hegymászó bakancsa.
A találkozások leírásainak száma és helyszínei is tovább szaporodtak. 1960-ban az Ob folyó közelében egy vadász számolt be két „vademberről”, és a Kaukázusban, illetve a Pamírban is több alkalommal látták a lényt és lábnyomait. A múlt évszázad során Észak-Amerikából is számtalan jelentés készült a Bigfoot megfigyeléséről. Ezek közül talán a legnevesebb Roger Patterson beszámolója 1967 októberéből, mivel neki az is sikerült, ami korábban senkinek, ugyanis filmre vette a lényt, s mi több, a felvétel valódiságát mindezidáig senki sem tudta megcáfolni. Patterson ikonikus felvételét Kalifornia északi részén, Bluff Creek erdeiben készítette, amikor is lóháton indult a Nagylábú keresésére, ahol állítása szerint egy nőnemű Bigfootot figyelt meg.
Az időközben a huszadik és a huszonegyedik század visszatérő filmes eposzává vált Jeti-jelenség lehetséges magyarázataiban elméletek sokaságát ihlette, a tudományos igényűektől, az inkább már a fantasztikum világába illeszkedőkön keresztül a hajmeresztő ötletekig. Ezek sorában akad olyan elképzelés, amely szerint a havasi ember egy, az emberi fajfejlődés kihaltnak vélt mellékágának fennmaradt példánya, például a neandervölgyiek egy ágának szereplője, de vannak, akik szerint akár egy földönkívüli létforma is lehet.
Mások szerint a Jeti egy csaknem kihalt főemlős fennmaradásának bizonyítéka, a százezer éve Ázsiában élt gigantopithecus leszármazottja, de van olyan elvontabb elképzelés is, amely szerint a havasi ember tulajdonképpen csak az emberi képzelőerő és a tudatalatti olyan kivetítése, amely magyarázható tényeket kever meseszerű elképzelésekkel. A leggyakrabban tudományos igényűnek elfogadott tézisek szerint pedig nagy valószínűséggel kihalt medvefajok őseihez genetikailag közeli, elszigetelődötten kifejlődött faj fennmaradása magyarázhatja a talányt. Az igazság azonban az, hogy a témában eddig megjelent hipotézisek egyike sem ad cáfolhatatlan magyarázatot, sőt, több kérdést vet fel, mint amennyire választ ad.
Megjelent a MAGYAR7 48. számában.
