Háromszéki kalandok Kézdiszéktől Sepsiszékig
Én gondoltam, hogy nem lesz olyan egyszerű az a kézdiszéki Nagyboldogasszony-napi kalákakaszálás, mint ahogy azt elképzeltük, de végül magamban tartottam balsejtelmeimet.
A terv szerint reggel 7-kor kimentünk volna Kézdialmás és Lemhény határába, ahol 20 székely lekaszálja a domboldal még harmatos füvét a megyebíró még nagyapjától örökölt kaszálóján. A kalákában végzett kaszálás körülbelül 9-re véget ér, 10-kor már Ilyefalván leszünk, és kezdhetjük is a következő, Sepsiszéket bemutató film forgatását. Reggel 7-kor ott is voltunk az Avas-tető aljában, az almási és lemhényi férfiak már élezték a kaszát, majd szép rendben és sorban meg is indultak a domboldalban.
A kamera és a drón is serényen dolgozott, nagyszerű felvételek születtek a verőfényes reggelen, még mi is beálltunk kaszálni. Aztán a nagy munkában egyszer csak valaki megszomjazott, és kiderült, mindenkinél ott lapul a jó kézdiszéki szilvapálinka. Aztán ahogy a Nap feljebb merészkedett az égen, csak megjöttek a lányok és asszonyok is, hogy a férfiak után hozzák a pálinka utánpótlást és a frustukot.
Került valahonnan egy tangóharmonikás is, reggel 10-re pedig már olyan hangulat kerekedett, mint egy jobb lakodalomban. Azért utólag be kell valljam, valahol mindnyájan sejtettük, sőt reméltük is, hogy kissé elhúzódik majd a kalákakaszálás, hisz mégis csak ettől lesz élettel telibb, valóságosabb a film.
A Keleti-Kárpátok mezsgyéjén, a Nemere-hegység, a Kászoni- és a Felső-Háromszéki medence között rejtőző székely havasokban, a répáti hegyek zegzugos vidékén nemcsak a kalákakaszálás hagyománya, hanem a székely határőrök halhatatlan szelleme is elevenen él. Védték Atilla és Árpád országát, majd végig harcolták a nemzeti szabadságküzdelmeket, és ma is büszkén strázsálnak évezredes értékeik, közös örökségünk felett. Konok szűkszavúsággal, de minden dacon felülemelkedő életvidámsággal töltik be a számukra mért életteret, a „háromszéki szentföldet”.
Természetesen nem mulasztottuk el felkeresni a Répát lábánál fekvő falvakat sem. Itt van mindjárt a Répát-hegység ölébe húzódó Bélafalva, amely sok idegen hadat látott történelme során. Látta azt is, amikor 1825-ben a Tuzson családba megszületett János, aki hamar magába szívta a nemzeti önrendelkezés szellemét. Innen indult, hogy alig 24 évesen, honvédtisztként a szabadságharc székelyföldi csatáinak, így a Nyergestetői ütközetnek is hőse legyen. A bukás után török földre kényszerült, de végül csak megadatott neki, hogy hazatérjen szeretett szülőföldjére.
A Szent Mihály-hegy lábát nyomja az alig félezer lelkes Csomortán. Orbán Balázs szerint határában egykor Háromszék vitéz főkapitánya, Csomortán Tamás vára állott, amelynek személyzete és katonái népesítették be a későbbi települést. A lélek és a szellem két fő támaszát, a templomot és az iskolát ebben a kis faluban évszázadokon át nélkülözni kellett.
A hívek áldozatkészségét jelzi, hogy a legvadabb egyházellenes időkben, 1983-ban szentelték fel templomukat, Árpád-házi Szent Erzsébet tiszteletére. Csomortánban 1840-ig iskola sem volt, ma már óvoda és I-IV. osztályos általános iskola működik.
Kézdiszéki élményekkel felvértezve ruccantunk át a szomszédos Sepsiszékre, hogy hozzá lássunk egy újabb rész elkészítésének. Ebben bejártuk Uzon, Bikfalva, Ilyefalva kúriáit, kastélyait, amelyek Sepsiszék legfőbb ékességei. Ez már a Székelyföld és a Barcaság határa, itt, a Feketeügy vize felett ível át a székely történelem egyik legnevezetesebb hídja, a Kökösi-híd.
Jelentősége nem is hadászati, stratégiai szerepében rejlik, hisz egy síkság közepén áll, sokkal inkább az etnikai határt jelöli, amely két világot választ el egymástól.
A Viharkapunak is nevezett helyen, a történelem során török, tatár, orosz, labanc, oláh hadak indultak a Feketeügy ezen oldalára, még maga Gábor Áron is itt kapott halálos sebet 1849. július 2-án Székelyföld védelmében.
Ma a Kökösi-hídon már nem fegyveres hadak érkeznek, sokkal inkább a városiasodás, a Brassót kinövő román telepesek azok, akik új kihívást jelentenek a vidéken. Nagy kérdés, hogy Dél-Sepsiszék miként őrzi meg identitását a Sepsiszentgyörgy és Brassó gazdasági tengely közepén, mit hozhat a jövő a Viharkapu ezen oldalán, a kúriák földjén.
2018 augusztusi látogatásunk idején még jól álltunk; nem hallottak errefelé sem genderszakról, sem metoo mozgalomról.
A kalákakaszálás szüneteiben sem a társadalmi nemek tudományáról beszélgettünk derék székely barátainkkal. Az eszmecserék Isten és a hit, család és nemzet, megmaradás és megélhetés, múlt és jövő viszonyai körül forogtak. Mert, ha a jövőbe nézünk, „nem skanzent, nem a múlt egy konzerválandó darabját” látjuk itt, hanem a globális világ egyik szegletét, benne a táj és az ember kapcsolatának egyik szép lehetőségével.
Megjelent a Magyar7 hetilap 22. számában.
