Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel?
A címben említett magyar közmondás féle nem is annyira megállapítást tartalmaz, inkább egyfajta emberbaráti ajánlást fogalmaz meg, amelynek hatékonysága és eredményessége azonban többnyire megkérdőjelezhető.
Erről többszörösen is meggyőződhetett következő történetünk főhőse, Pasquich János magyar matematikus, fizikus és csillagász. A régebbi lexikonokban születésének csak feltételezett éve szerepelt, szülőhelye helyett pedig egy kérdőjelet írtak. Ma már tudjuk, hogy 1754. január 1-jén (tehát 265 éve éppen) a dalmáciai Zengg (horvátul: Senj) városában látta meg a napvilágot. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez volt Jurisics Miklós, a kőszegi vár híres kapitányának a szülőhelye is.) Egyetemi tanulmányait Zágrábban végezte és néhány évig szülővárosában volt lelkipásztor. 1784-ben a pesti egyetem matematika tanára lett, két évvel később pedig kinevezték felügyelőnek a budai várban 1780-ban létrehozott – az egyetemhez tartozó – csillagvizsgálóban. (Ennek műszereit még Weiss Ferenc (1717-1785) nagyszombati születésű jezsuita páter állította szolgálatba azt követően, hogy Mária Terézia utasítására Budára költöztették a nagyszombati egyetemet.) Oktatói munkája mellett Pasquich ekkoriban kezdett el behatóbban foglalkozni az asztronómiával is.
1797-ben saját kérésére felmentették állásából. Ennek a döntésének az okait csak sejthetjük. Vargha Domokosné, aki a magyarországi csillagászok életével és levelezésével foglalkozik, feltételezi, hogy az Európában egyre szélesebb körben terjedő felvilágosodás és a franciaországi események hatására kibontakozó magyar értelmiségi ellenállás képviselőihez fűződő kapcsolatai közvetve szerepet játszhattak ebben. A tudós egyébként már gyermekkorától kezdve gyakran szorongott és szenvedett „ideggyengesége” miatt, amihez később még a köszvény is társult.
Amikor elhagyta Budát rövid ideig Bécsben élt, majd innen Lipcsébe ment, ahol két évig a helyi csillagdában tevékenykedett és eredményeiről 1799-ben egy könyvet is kiadott. A városban ismerkedett meg személyesen is a pesti születésű Zách János Ferenccel (1754–1832), aki csillagász és geodéta volt és már hosszabb ideje különböző németországi főúri udvarok csillagvizsgálóiban dolgozott és járatos volt a párizsi tudós körökben is. Gothába vitte újdonsült ismerősét, aki őszintén megcsodálta az 1780-as években épült Seeberg Csillagvizsgálót, amelynek Zách akkoriban a vezetője volt. Itt bolygó- és üstökös megfigyeléseket végzett, de ideje nagyobb részét a szász-gotha-altenburgi herceg, II. Ernő feleségének a társásagában töltötte, akivel a parkban sétálgatva lelki gyötrelmeit beszélte meg. Egyebek mellett elmondta neki, hogy pap létére szerelmes valakibe és ez még több szenvedést okoz neki, mint a köszvény. A hercegnő úgy vélte, segítenie kell ennek a jóravaló embernek. Végül erre nem volt szükség, mert Pasquich 1802-ben visszatért Budára, ahol a régi barátok örömmel fogadták. József nádorhoz kérelmet írt, hogy ismét a várhegyi csillagvizsgálóban dolgozhasson és 1803-ban ki is nevezték másodcsillagásznak, majd 1806-ban ő lett az igazgató.
Maga a nádor is lelkes amatőr csillagász volt és felkarolta Pasquichnak azt az elképzelését, hogy a Gellérthegyen egy új, korszerűbb csillagda épüljön. Igaz, a napóleoni háborúk idején ezt nem is volt olyan könnyű kivitelezni. 1806-ban látogatást tett Münchenben, ahol megismerkedett Georg Friedrich von Reinchenbach (1771–1826) német optikussal és műszerkészítővel, akitől megvásárolta a létesítendő obszervatórium berendezéseit. A csillagvizsgáló modellje a seebergi volt és Pollack Mihály (1773–1855), a 19. század első felének kiemelkedő építésze tervezte Reinchenbach javaslatai alapján. Az épületet 1815-ben, néhány hónappal a waterlooi csata után avatták fel ünnepélyesen a Szent Szövetség uralkodóinak: I. Sándor orosz cárnak, I. Ferenc osztrák császárnak és magyar királynak, valamint III. Frigyes porosz királynak a jelenlétében.
Pasquichnak már az építkezés folyamán arra is gondja volt, hogy egy jól képzett és tehetséges munkatársat találjon, aki idővel átveheti az intézmény vezetését. Akkoriban egy Kmeth Dániel (1783–1825) nevű, breznóbányai születésű matematikus és csillagász dolgozott mellette. Bár Pasquich igyekezett jó viszonyt ápolni vele, még a fizetése emelését is elintézte a nádornál, Kmeth, sunyi természetű ember lévén nem értékelte főnöke előzékenységét és csak az alkalomra várt, hogy vélt sérelmein elégtételt vegyen. Erre néhány évvel később került sor. Ehhez azonban az is kellett, hogy a csillagda igazgatója akaratlanul egy rossz döntést hozzon, amit persze hamarosan megbánt.
Miután sikertelenül próbálkozott neves csillagászok felkérésével (kiválasztottjait a hatóságok különböző ürüggyel rendre „megfúrták”), valaki figyelmébe ajánlotta Joseph Johann von Littrow (1781–1840) osztrák csillagászt, aki akkoriban a kazanyi egyetemen az asztronómia tanára volt. A városban nagy tűzvész pusztított és nemcsak az egyetemen keletkezett hatalmas kár, hanem Littrow háza is leégett. És éppen ebben az időben kapta kézhez Pasquich meghívó levelét, amelyben munkatársnak kérte fel a gellérthegyi csillagvizsgálóba, azzal a perspektívával, hogy idővel utódja lehet az igazgatói poszton. Littrow természetesen élt a lehetőséggel, de a hála neki sem volt az erénye. Nem sokkal Budára érkezése után intrikálni kezdett Pasquich ellen, aki évekkel később a következőképpen foglalta össze a történteket: „… 1816 júliusában érkezett meg Kazányból. Télen a városban biztosítottunk számára lakást. Fizetésként évi 2000 guldent kapott, ami igen jó évi járadéknak számított akkoriban… Hisz én magam csak 1500-at kaptam. Fizettük az útiköltségét a családjáéval együtt, s amikor megérkezett és nagy anyagi szűkségben volt, száz aranyat adtam neki a saját pénzemből. Pest-Budán szeretettel fogadta mindenki, maga a főherceg is igen kegyes volt hozzá. Sajnos már az első napokban problémák mutatkoztak amiatt, hogy én nem akartam számára az igazgatóságot azonnal átadni. Nagyon fájt nekem az, amit ő a Jahrbuchba írt, hogy az »agg Pasquich, idős kora és betegségei miatt, csillagászati munkát végezni már nem tud, ezért nekem adja át az igazgatóságot, és Budát rövidesen el fogja hagyni, amint megérkezem«. És Littrow valóban azt várta volna el tőlem, hogy én a csillagvizsgálót elhagyjam, menjek nyugdíjba, míg én őt csak társnak, sociusnak hívtam Budára, és jövőbeli utódomnak jelöltem meg. Újra és újra megkértem arra, hogy vessünk véget az erőt és időt pazarló harcnak, de ő ettől még csak szemtelenebb lett, és meghívó levelemre hivatkozva távozásra szólított föl. Végül egy hozzá küldött levelemben a legudvariasabban megkértem őt arra, hogy további fenyegető levelet nekem ne írjon, mert én azokat felbontatlanul fogom visszaküldeni, őt pedig jövendő utódomnak és társamnak fogom tekinteni mindaddig, míg a csillagdát el nem hagyom… Biztosíthatom Önt arról, hogy én mindezeket a gyalázatos dolgokat most, Littrow távozása után egyszerűen el akarom felejteni.”
A kutya-macska viszonynak (amit itt most nem részleteznék) végül Littrow távozása vetett véget – átmenetileg. Kinevezték a bécsi csillagda igazgatójává, de még egy „időzített bombát” hagyott maga után, a már említett Kmeth Dániel személyében. Pasquich beosztottja 1822-ben a Kassai Akadémia tanára lett, de mindenfelé azt terjesztette, hogy korábbi főnöke hamis adatokat közölt üstökösmegfigyeléseiről. Ezt a Tudományos Gyűjtemény 1823. évfolyamában közreadott dolgozatában írásos formában is megfogalmazta, sőt a Párizsban megjelenő Correspodence Astronomique-ban a nemzetközi tudományosság számára is elismételte. A cikket Littrow megbízásából is írta, de a saját sérelme is munkált benne. Hónapokba tellett, amíg kiderült, hogy merő rágalom az egész támadás. Pasquichot jeles személyiségek (Gauss, Olbers, Encke és mások) is védelmükbe vették, mivel ismerték tisztességét és szakmai képességeit. Végül Kmeth hamarosan belehalt a szégyenbe, maga Littrow is kényszeredetten bocsánatot kért, de Pasquich is megtörve került ki ebből a csatából. 1825-ben nyugalomba vonult és négy évvel később, 1829. december 15-én Bécsben csendesen elhunyt.
