Erdély titokzatos kincse a Rózsamáli
Az irodalom és a bor kapcsolata régre nyúlik vissza. A poétákat már a kultúra kezdeteitől megihlette a legősibb nemes ital, így a lírában is gyakori téma a szőlőművelés és borkészítés szentsége. Hasonlóan szoros kötelék alakult ki a természetfelettivel is, így mi sem természetesebb, hogy Krisztus vérét az egyházi szertartásban éppen a bor testesíti meg (Hamvas Bélától tudjuk, hogy mindig csak ők ketten maradnak).
A magyar borkultúrában természetesen szépszerivel akadnak igazán neves borok, amelyek valóságos országmárkákká váltak. Nehezen vitatható, hogy a Tokaji aszú és az Egri bikavér a két élharcos, de számos olyan kiválóságunk van, amire egy egész nemzet borvertikuma épít. Ilyen zászlóshajó a Villányi cabernet franc, a Badacsonyi kéknyelű, a Szekszárdi kadarka vagy éppen a Nagy-Somlói juhfark.
Külön kulccsal
A Rózsamáli névvel csak az igazán vájtfülűek találkoztak. Azok közül is talán csak azok, akiket érdekli a bor, az irodalom és az erdélyi hagyományok „küvéje”. A Gyulafehérvári Érsekség boráról számos hangulatos leírás született, de sem a piacon, sem fogadókban, borversenyeken vagy egyéb nyilvános eseményen nem nagyon lehet vele találkozni. Bethlen Gábor székvárosában ugyanis alig négyhektáros területen termel szőlőt az érsekség, és gyakorlatilag ez látja el a magyar plébániákat miseborral Csaba királyfi országában. Olyannyira becsben tartott hagyomány ez, hogy korábban a megrendelő plébániák külön kulccsal rendelkeztek, ami azt a faládát nyitotta, amiben szállították nekik a borukat, nehogy illetéktelenek kezébe jusson a különleges szentséges ital.
A név önmagában is különös. Aki először hallja, könnyen azt hihetné, hogy valamilyen rózsavízről vagy virágesszenciáról van szó, holott a Rózsamáli valójában hamisítatlan erdélyi vegyesbor, amelynek illatában valóban ott rejlik a virágok finom eleganciája. Nem véletlenül nevezik Erdély-Hegyalja egyik legtitokzatosabb zamatának.
A „mál” szó jelentése sem véletlen. A Czuczor–Fogarasi-szótár szerint olyan meleg, délnek forduló hegyoldalt jelöl, amelyet alacsonyabban fekvő utak és völgyek öveznek, s amelynek domborulata mintegy természetes ölelésként fogja közre a tájat. A szó ma is ismerős lehet Tokaj-Hegyaljáról, ahol több történelmi dűlő neve őrzi ezt a régi magyar kifejezést. A Rózsamál tehát nem pusztán földrajzi megjelölés, hanem egy különleges mikroklíma neve is.
Gyulafehérváron a Marosra néző, délkeleti fekvésű domboldal évszázadok óta ideális feltételeket kínál a szőlő számára. Északról az Erdélyi-érchegység magas vonulatai védik a tőkéket a hideg szelektől, a csekély lejtésű, mészben gazdag lösztalaj pedig különleges ásványosságot kölcsönöz a bornak. A történelmi városfalaktól és a fejedelmi központtól csupán néhány percnyi sétára fekvő szőlőhegy már önmagában is bizonyítja, hogy a természet és a történelem ritkán talál egymásra ilyen harmonikus módon, mint itt.
A Rózsamáli évszázadokon át a fejedelmek és püspökök bora volt. Már I. Rákóczi György fejedelmi borjegyzékei is említik, ami jól mutatja, hogy nem csupán helyi különlegességként tekintettek rá, hanem az Erdélyi Fejedelemség egyik legbecsesebb nedűjeként tartották számon.
Változatlan igényességgel
Így gondolhatta ezt Vörösmarty Mihály is. A reformkor költője – akit kortársai a legavatottabb borértők között emlegettek, s akinek borszeretetéről Kemény Zsigmond is megemlékezik naplójában – a gyulafehérvári Rózsamálit helyezte a legmagasabb polcra. Ez önmagában is sokat elárul arról a rangról, amelyet ez a bor egykor a magyar borkultúrában elfoglalt.
Mindazonáltal nem csupán Vörösmartyt ihlette meg. Eötvös Károly balatoni utazásainak lapjain, Gyulai Pál társaságában szintén felbukkan a Rózsamáli neve, mintha természetes volna, hogy a magyar irodalom és közélet nagy alakjai egyaránt számon tartják ezt a különleges erdélyi bort.
A Rózsamáli titka részben a szőlőfajták házasításában rejlik. Gerincét ma is a járdovány és a kövérszőlő adja, de a régi időkben helyet kapott benne a királyszőlő is, amelyet a reformkorban még királyédes néven emlegettek. Ezek a mára jórészt háttérbe szorult fajták együtt alkotják azt az összetéveszthetetlen karaktert, amelyet más borvidéken – azt mondják – lehetetlen volna pontosan megismételni.
A huszadik század történelmi viharai ezt a hagyományt sem kímélték. Az egykori nagy kiterjedésű ültetvények töredékükre zsugorodtak, ám a Rózsamáli mégsem tűnt el. Az érseki pincészet ma is elkészíti, ugyan kisebb területen, de változatlan igényességgel. Nem kereskedelmi forgalomba szánják, hanem elsősorban a liturgia szolgálatába állítják: ugyanaz a bor kerül a kehelybe, amely évszázadok óta a gyulafehérvári érsekség miseboraként szolgál.
Korábban szinte csak egyházi célokra készítették italukat, zárt kör részére, ám mára már kezdenek nyitni a piac felé, hogy a világi ajkak is csodálhassák ezt az ízharmóniát.
Talán éppen ettől több egyszerű borkülönlegességnél. Az érseki pincészet néhány lépésre áll attól a székesegyháztól, ahova Hunyadi Jánost eltemették. A közelben magasodik az érseki palota, amelynek építését még János Zsigmond kezdte meg, falai között pedig történelmünk számos sorsfordító eseménye zajlott. A pincék hatalmas, évszázados hordói között járva az ember óhatatlanul Bethlen Gábor alakját idézi fel, miközben ugyanazok a falak között érlelődik a bor, amelyek annyi nemzedék történetét őrzik. Meggyőződésünk, hogy a Rózsamáli különleges szakrális harmóniájához nemcsak a kivételes termőhely, hanem ez a történelmi és lelki környezet is hozzájárul.
Mert a Rózsamáli nem csupán egy erdélyi borkülönlegesség. Benne van a Kárpát-medencei megmaradásunk minden küzdelme, a múltunk tisztelete és a jelen pillanat múlandósága. Egy korty a történelemből, amely emlékeztet ránk, és arra, hogy a legértékesebb kincseinket sokszor a legrejtettebb helyeken kell keresnünk.
Nem véletlenül fogalmazott róla Krúdy Gyula ekképpen: „Meg kell adni a gyulafehérvári püspök borának, hogy remekül tudta az égi szivárvány színeit, amelyeket csak olyan szent férfiú ismerhet meg a földi halandók közül, mint egy püspök vagy olyan úriember, akinek ugyancsak 'rózsamáli' bora terem. A valóságos mennyországot látni a 'rózsamáli' színeiben, amelyekben percekig lehet gyönyörködni, amíg az ember megérinteni meri ajkával is ez égből földre szállott szivárványt. Itt lila, ott sárga, amottan meg rózsaszínű ez a »rózsamáli«, amely oldalról nézzük a poharat. Talán még a vak is visszanyerné látását, ha egy pohár rózsamálit adnának a kezébe. Ha életem bealkonyul, ilyen borral teli pohárban szeretnék nézegetni naplementekor. Minden évszakát látni e borban az életnek. Tavasz haloványságai az őszi hold sárga arany színeivel keverednek.”
Az írás megjelent a Magar7 2026/39. számában.
