Egyre élénkebb az "ázsiai űrverseny"
Az űrverseny kifejezés a hatvanas években vált ismertté, amikor az űrkutatásban domináns szerepet betöltő Egyesült Államok és a Szovjetunió igyekezett hegemóniát szerezni magának a Földön, pontosan körvonalazott űrprogrambeli célokkal. Most, jó néhány évtizeddel később ezzel a szóval szokták illetni az ázsiai országok elképesztő ütemben fejlődő űrprogramjai közötti kapcsolatot.
A 20. század második felében Ázsia-szerte villámgyors fejlődésnek indult az ipar, a technológia és a gazdaság. A kontinens országai közötti régi és új keletű rivalizálás segítette ezt a folyamatot. Évtizedeken át ezek a fejlesztések hajtották előre az ázsiai űrprogramot, nagyrészt a szélesebb világ figyelmét elkerülve. A programok a szuperhatalmakéhoz képest viszonylag mérsékeltek és főleg a gyakorlati eredményekre fókuszálnak. Ázsiának például szatellitekre volt szüksége a megmunkálható földek feltérképezésére és a szétszórt közösségek telekommunikációs összekötésére.
Ilyenformán tehát Kína, India és Japán remek űrprogramokat fejlesztett ki hosszú időn át anélkül, hogy komolyabban felkeltette volna a Nyugat figyelmét. Az új évezred beköszöntével újabb sebességre kapcsolt az ázsiai versengés is, és már az elemzők sem tagadhatják, hogy ténylegesen zajlik egyfajta „ázsiai űrverseny.”
Japán stratégiai és politikai kapcsolatai Amerikával lehetővé tették, hogy partnerországként szerepet vállaljon a Nemzetközi Ûrállomásban - amelyet máig a HTV teherűrhajókkal is segít -, máskülönben az Ázsián túli világgal alig van ilyen jellegű kapcsolata. Kína 2003-ban bocsátotta fel első asztronautáját, majd sikerrel landoltatta robotját a Holdon, mostanában pedig Peking megerősítette, hogy űrhajósokat is szeretne a Holdra juttatni 2030-ra. Ezzel csupán a harmadik ország lett Oroszország és az Egyesült Államok után, amely saját erőből juttatott embert az űrbe.
Mindez az általában módszeres indiai űrprogramban pánikszerű kapkodást váltott ki. Tavaly decemberben már teszteltek is egy emberes űrkapszulát, ezúttal ember nélkül. Mindennek ellenére az ország még nem rendelkezik megbízható rakétával emberek felbocsátáshoz. Kína viszont addig várt, míg mesterfokra nem fejlesztette rakétaparkját, és csak utána fejlesztette ki a Sencsou űrhajót. India fordított lépéssorrendben halad, ami szakemberek szerint később biztonsági problémákat vethet fel.
Nem szabad kifelejteni a felsorolásból Dél-Korea szatellitprogramját sem, amely erős elektronikai bázisára épít. Műholdjait saját használatra juttatja fel, de külföldi rakétákon. Emellett már egy asztronautája is - I Szojon - járt a Nemzetközi Ûrállomáson, és egyik legsikeresebb kulturális nagykövetévé vált. Ezt leszámítva a dél-koreaiak nem sok eredményt mutathatnak fel saját hordozórakéta kifejlesztésében. Próbálkoztak egy orosz fejlesztésű Angarával, ám az már a kilövőálláson technikai problémákba ütközött, és csak az Oroszországból érkezett további alkatrészekkel volt javítható. Dél-Korea jelenleg szintén grandiózus terveket szövöget saját rakétákról és egy robot Holdra juttatásáról.
Ûrprogram szinte minden, fejlett gazdasággal és technológiai bázissal rendelkező ázsiai országban megtalálható, többek között Thaiföld, Malajzia, Szingapúr, Indonézia, sőt még Észak-Korea is juttatott már fel szatellitet orbitális pályára, némelyek maguk fejlesztették ki őket.
Kétségtelen viszont, hogy jelenleg alapvetően három ország tűnik ki az ázsiai kontinensről: Japán, Kína és India. Eme utóbbi 2014-ben az első ázsiai ország lett, amely sikeresen küldött szondát a Marsra, ezzel egyértelmű áttörést érve el űriparában, tette mindezt a többi ország űrköltségvetésének töredékéből.
A Mars kedvelt célpontként szerepel Japán űrtervei között is. Az Aszasi Simbun június elején jelentette, hogy a Japán Ûrügynökség (JAXA) ambiciózus missziót tervez, amelynek égisze alatt felszíni mintákat hozna haza egy marsi holdról. A szondát a korai 2020-as években indítanák, arról még nem döntöttek, hogy a Phoboszon vagy a Deimoszon landolna-e. Ami a technológiát illeti, a Hajabusza szondánál - amely 2010-ben pormintákat hozott haza az Itokava aszteroidáról - és egy 2019-re tervezett, apró Holdra-szálló egységnél bevetendő technológiát használnák fel. A Marsra küldendő szonda az első lesz ama három közepes méretűből, amelyet a következő 10 évben felbocsátani terveznek, emellett Nap-figyelő műholdat is útjára szeretnének bocsátani.
Eközben India 2015-ös éve is igen forgalmasnak ígérkezik. Az Indiai Ûrügynökség (ISRO) több külföldi műholdat bocsát fel saját navigációs és kommunikációs készülékei mellett. A Times of India információi szerint igyekszik teljesen kiépíteni az indiai regionális műholdas navigációs rendszert négy további szatellit felbocsátásával, és lassan készen áll GSLV-rakéta is, amellyel a GSAT-6 kommunikációs műholdat juttatnák fel, sőt, még egy csillagászati műholdat, az Astrosatot is ki szeretnék helyezni.
India tulajdonképpen olyan jól halad, hogy a pekingi űrtudományi intézet friss tanulmánya szerint az Egyesült Államok, Európa, Oroszország, Kína és Japán mellett a vezető űrhatalmak közé tartozik. Amerika szuperhatalma az űrben máig megkérdőjelezhetetlen, de a jelentés szerint szűkül követői lemaradása. Európát és Oroszországot tartják a következő két meghatározó hatalomnak. Az előbbi technológiai előnye és partneri kapcsolata Amerikával lehetővé tette, hogy óriási ugrást tegyen az űrkutatás terén, és Oroszország is erőre kapott a hanyatlásból, közepes és hosszú távú terveinek, illetve űripara megreformálásának köszönhetően a javulás jeleit mutatja.
Kína és a Nyugat
A Nemzetközi Ûrállomás kiépítése és Kína ambiciózus űrprogramjának tudomásul vétele óta többször felvetődött, hogy az ázsiai ország csatlakozzon az űrkomplexum partnerországaihoz. A döntést azonban Amerika mindig megvétózta. Néhány hete az Európai Ûrügynökség soron következő és szerdán hivatalba lépett vezetője, Johann-Dietrich Wörner fejtette ki a Spiegel magazinnak, hogy az űrkomplexumot bizony meg kellene nyitni a kínai, sőt az indiai asztronauták előtt is.
A Földről szabad szemmel is kivehető, 100 milliárd dolláros űrállomás 15 ország részvételével jött létre, Amerika mellett többek között Oroszország és Németország is hozzájárult. Kína és India viszont máig nem tagja a csoportnak. Wörner szerint ideje lenne feladni azt az elképzelést, hogy zárt klubot alkossanak. A Nemzetközi Ûrállomás (ISS) működését 2020-ig támogatják, de tárgyalnak 2024-ig tartó lehetséges alkalmazásáról is, így bőven lenne idő a zsilipek megnyitására a két törekvő ország előtt.
Az űrszakemberek úgy vélik, Wörner hivatalba lépésével India talán szerepet kaphat a komplexumban, Kína helyzete viszont nem ilyen rózsás. Egy 2011-es törvény értelmében a NASA nem léphet kapcsolatba a kínai űrprogram szakembereivel nemzetbiztonsági aggályok miatt. A törvény egy korábbi tanulmányon alapszik, amely azt állította, hogy Kína vélekedése szerint az űrhatalom nemcsak tudományos és technológiai előrelépést tesz neki lehetővé, hanem katonai előnyhöz is juttatja, emiatt Amerika valószínűleg továbbra is elzárkózik majd a közös munkától. (Alapját részben az is képezi, hogy a kínai űrprogramot gyakorlatilag a hadsereg működteti, és nagy befolyása van rá.) Kína többször hangsúlyozta programjának békés természetét, és azóta is egyenletesen „menetel” az űr meghódításában.
Az 1975-ös történelmi, amerikai-szovjet Apollo-Szojuz-dokkoláshoz és űrbeli kézfogáshoz hasonlóan kellene eljárni az űripar képviselői szerint. Egy hasonló kezdeményezés összehozhatná a két országot az űrben, ami fontos üzenetet is közvetítene. Míg Kína a harmadik ország, amely önerőből juttatott fel űrhajósokat az űrbe, emberes űrprogramjának jelenlegi állapota az ötven évvel ezelőtti amerikai Gemini-korszakot tükrözi, vagyis rengeteget tanulhatna az Egyesült Államoktól az emberes űrprogram terén, Amerika szemszögéből pedig egy ilyen kapcsolatnak
Érdekesség, hogy más országok nagyon szívesen dolgoznak együtt Kínával. Példának okáért az ESA és a Kínai Emberes Ûrügynökség (CMSA) már 2014-ben aláírt egy keretegyezményt, azóta pedig három munkacsoportot is megalapítottak. A legfrissebb sajtóértesülések szerint Kína és Belgium egyre erősödő kooperációja a műholdas technológia terén mindkettejüket a globális információszerzés élvonalába emelheti. A belga és a kínai egyetemek között mintegy 20 éve van partneri kapcsolat, az utóbbi években a Föld-megfigyelő programokban közösködnek, mostanában pedig egyre inkább a távérzékelő technológiákat alkalmazó projektekre fókuszálnak.
Kína már Oroszországgal is partneri viszonyba lépett. Tavaly az érintett vezetők aláírtak egy protokollt nyolc stratégiai projekt kivitelezéséhez, ez felöleli az űrbeli együttműködést és az űrnavigációs piacot is. Szóba került az együttműködés a rakétahajtóművek fejlesztése, valamint az űrszolgáltatások terén is, ez elsősorban a kínai Pejtou, illetve az orosz Glonassz navigációs rendszert célozza. Mindkettő az amerikai GPS riválisa.
Kína valójában már űrprogramja kezdetétől kapcsolatban áll Oroszországgal. Korábban kiszolgált orosz rakétákat vett meg, hogy az úgynevezett visszafejtő tervezés révén információt szerezzen belőlük, később már saját fejlesztésű Long March rakétái le is pipálták őket. Jádenyúl névre keresztelt holdi robotjának landolását követően jelentette be, hogy 2022-re embert küldene égi kísérőnkre, és felmerült egy kínai-orosz holdbázis kiépítésének terve is.
Kizárva az ISS-projektből saját űrállomását is elkezdte fejleszteni Kína. A Tienkung-2 első modulját 2016-ban szándékoznak kihelyezni, amelyet emberes legénység követ. A főmodult 2018-ban bocsátják fel, az egész űrállomás pedig a tervek szerint 2022-re készül el, vagyis körülbelül akkor, amikor a Nemzetközi Ûrállomás szolgálata talán végképp véget ér.
Egy a CNN-nek nyilatkozó szakember az emberes űrállomással kapcsolatban kifejtette, Kína eddig sikeresen el tudta kerülni a Challengeréhez és Columbiáéhoz hasonló halálos baleseteket, amelyekben 14 amerikai űrhajós veszítette életét. 2007-ben viszont kilőtte egy kiszolgált időjárási szatellitjét, amiből több tízezer űrszemét képződött, és ez arra kényszerítette a Nemzetközi Ûrállomás legénységét, hogy többször is más- más pályára mozdítsa a komplexumot az ütközés elkerüléséhez. A kilövést a többi ország éles kritikával illette.
Szakértői becslés szerint Kína évente mintegy kétmilliárd dollárt költ űrprogramjára. Ezt nehéz lenne összevetni a NASA megközelítőleg 18 milliárdos évi költségvetésével, az viszont egyértelmű, annak ellenére, hogy Kína sokat invesztál az űrprogramba, teljes büdzséjének még mindig jóval kisebb szeletét költi rá, mint Amerika.
És merre halad Kína manapság? 2015-ben nehéz terhet felszállítani képes rakéta kifejlesztésére, egy második holdi robotmisszióra és 60 tonnás űrállomására koncentrál.
A Hszinhua júniusban jelentette, hogy kínai szakemberek tökéletesítették azt a „célzó technológiát”, amellyel lehetővé válik az űrbeli dokkolás két jármű között. Az új rendszert második űrlaboratóriumuknál, a Tiengkung-2-nél és a Csang’o-5 holdi szondánál alkalmazzák majd.
Míg 2013-ban három kínai tajkonauta töltött 15 napot az űrben, és dokkolt a kísérleti laboratóriumon, a Tienkung-1-en (Mennyei Palota), a 2022-es űrállomás létrehozásához Kínának még jó néhány kihívást kell legyőznie, többek között szert kell tennie a rakomány és üzemanyag teherűrhajókkal való szállításának, valamint a levegő és víz újrahasznosításának képességére a hosszabb emberes küldetésekhez.
Ilyenformán tehát Kína, India és Japán remek űrprogramokat fejlesztett ki hosszú időn át anélkül, hogy komolyabban felkeltette volna a Nyugat figyelmét. Az új évezred beköszöntével újabb sebességre kapcsolt az ázsiai versengés is, és már az elemzők sem tagadhatják, hogy ténylegesen zajlik egyfajta „ázsiai űrverseny.”
Japán stratégiai és politikai kapcsolatai Amerikával lehetővé tették, hogy partnerországként szerepet vállaljon a Nemzetközi Ûrállomásban - amelyet máig a HTV teherűrhajókkal is segít -, máskülönben az Ázsián túli világgal alig van ilyen jellegű kapcsolata. Kína 2003-ban bocsátotta fel első asztronautáját, majd sikerrel landoltatta robotját a Holdon, mostanában pedig Peking megerősítette, hogy űrhajósokat is szeretne a Holdra juttatni 2030-ra. Ezzel csupán a harmadik ország lett Oroszország és az Egyesült Államok után, amely saját erőből juttatott embert az űrbe.
Mindez az általában módszeres indiai űrprogramban pánikszerű kapkodást váltott ki. Tavaly decemberben már teszteltek is egy emberes űrkapszulát, ezúttal ember nélkül. Mindennek ellenére az ország még nem rendelkezik megbízható rakétával emberek felbocsátáshoz. Kína viszont addig várt, míg mesterfokra nem fejlesztette rakétaparkját, és csak utána fejlesztette ki a Sencsou űrhajót. India fordított lépéssorrendben halad, ami szakemberek szerint később biztonsági problémákat vethet fel.
Nem szabad kifelejteni a felsorolásból Dél-Korea szatellitprogramját sem, amely erős elektronikai bázisára épít. Műholdjait saját használatra juttatja fel, de külföldi rakétákon. Emellett már egy asztronautája is - I Szojon - járt a Nemzetközi Ûrállomáson, és egyik legsikeresebb kulturális nagykövetévé vált. Ezt leszámítva a dél-koreaiak nem sok eredményt mutathatnak fel saját hordozórakéta kifejlesztésében. Próbálkoztak egy orosz fejlesztésű Angarával, ám az már a kilövőálláson technikai problémákba ütközött, és csak az Oroszországból érkezett további alkatrészekkel volt javítható. Dél-Korea jelenleg szintén grandiózus terveket szövöget saját rakétákról és egy robot Holdra juttatásáról.
Ûrprogram szinte minden, fejlett gazdasággal és technológiai bázissal rendelkező ázsiai országban megtalálható, többek között Thaiföld, Malajzia, Szingapúr, Indonézia, sőt még Észak-Korea is juttatott már fel szatellitet orbitális pályára, némelyek maguk fejlesztették ki őket.
Kétségtelen viszont, hogy jelenleg alapvetően három ország tűnik ki az ázsiai kontinensről: Japán, Kína és India. Eme utóbbi 2014-ben az első ázsiai ország lett, amely sikeresen küldött szondát a Marsra, ezzel egyértelmű áttörést érve el űriparában, tette mindezt a többi ország űrköltségvetésének töredékéből.
A Mars kedvelt célpontként szerepel Japán űrtervei között is. Az Aszasi Simbun június elején jelentette, hogy a Japán Ûrügynökség (JAXA) ambiciózus missziót tervez, amelynek égisze alatt felszíni mintákat hozna haza egy marsi holdról. A szondát a korai 2020-as években indítanák, arról még nem döntöttek, hogy a Phoboszon vagy a Deimoszon landolna-e. Ami a technológiát illeti, a Hajabusza szondánál - amely 2010-ben pormintákat hozott haza az Itokava aszteroidáról - és egy 2019-re tervezett, apró Holdra-szálló egységnél bevetendő technológiát használnák fel. A Marsra küldendő szonda az első lesz ama három közepes méretűből, amelyet a következő 10 évben felbocsátani terveznek, emellett Nap-figyelő műholdat is útjára szeretnének bocsátani.
Eközben India 2015-ös éve is igen forgalmasnak ígérkezik. Az Indiai Ûrügynökség (ISRO) több külföldi műholdat bocsát fel saját navigációs és kommunikációs készülékei mellett. A Times of India információi szerint igyekszik teljesen kiépíteni az indiai regionális műholdas navigációs rendszert négy további szatellit felbocsátásával, és lassan készen áll GSLV-rakéta is, amellyel a GSAT-6 kommunikációs műholdat juttatnák fel, sőt, még egy csillagászati műholdat, az Astrosatot is ki szeretnék helyezni.
India tulajdonképpen olyan jól halad, hogy a pekingi űrtudományi intézet friss tanulmánya szerint az Egyesült Államok, Európa, Oroszország, Kína és Japán mellett a vezető űrhatalmak közé tartozik. Amerika szuperhatalma az űrben máig megkérdőjelezhetetlen, de a jelentés szerint szűkül követői lemaradása. Európát és Oroszországot tartják a következő két meghatározó hatalomnak. Az előbbi technológiai előnye és partneri kapcsolata Amerikával lehetővé tette, hogy óriási ugrást tegyen az űrkutatás terén, és Oroszország is erőre kapott a hanyatlásból, közepes és hosszú távú terveinek, illetve űripara megreformálásának köszönhetően a javulás jeleit mutatja.
Kína és a Nyugat
A Nemzetközi Ûrállomás kiépítése és Kína ambiciózus űrprogramjának tudomásul vétele óta többször felvetődött, hogy az ázsiai ország csatlakozzon az űrkomplexum partnerországaihoz. A döntést azonban Amerika mindig megvétózta. Néhány hete az Európai Ûrügynökség soron következő és szerdán hivatalba lépett vezetője, Johann-Dietrich Wörner fejtette ki a Spiegel magazinnak, hogy az űrkomplexumot bizony meg kellene nyitni a kínai, sőt az indiai asztronauták előtt is.
A Földről szabad szemmel is kivehető, 100 milliárd dolláros űrállomás 15 ország részvételével jött létre, Amerika mellett többek között Oroszország és Németország is hozzájárult. Kína és India viszont máig nem tagja a csoportnak. Wörner szerint ideje lenne feladni azt az elképzelést, hogy zárt klubot alkossanak. A Nemzetközi Ûrállomás (ISS) működését 2020-ig támogatják, de tárgyalnak 2024-ig tartó lehetséges alkalmazásáról is, így bőven lenne idő a zsilipek megnyitására a két törekvő ország előtt.
Az űrszakemberek úgy vélik, Wörner hivatalba lépésével India talán szerepet kaphat a komplexumban, Kína helyzete viszont nem ilyen rózsás. Egy 2011-es törvény értelmében a NASA nem léphet kapcsolatba a kínai űrprogram szakembereivel nemzetbiztonsági aggályok miatt. A törvény egy korábbi tanulmányon alapszik, amely azt állította, hogy Kína vélekedése szerint az űrhatalom nemcsak tudományos és technológiai előrelépést tesz neki lehetővé, hanem katonai előnyhöz is juttatja, emiatt Amerika valószínűleg továbbra is elzárkózik majd a közös munkától. (Alapját részben az is képezi, hogy a kínai űrprogramot gyakorlatilag a hadsereg működteti, és nagy befolyása van rá.) Kína többször hangsúlyozta programjának békés természetét, és azóta is egyenletesen „menetel” az űr meghódításában.
Az 1975-ös történelmi, amerikai-szovjet Apollo-Szojuz-dokkoláshoz és űrbeli kézfogáshoz hasonlóan kellene eljárni az űripar képviselői szerint. Egy hasonló kezdeményezés összehozhatná a két országot az űrben, ami fontos üzenetet is közvetítene. Míg Kína a harmadik ország, amely önerőből juttatott fel űrhajósokat az űrbe, emberes űrprogramjának jelenlegi állapota az ötven évvel ezelőtti amerikai Gemini-korszakot tükrözi, vagyis rengeteget tanulhatna az Egyesült Államoktól az emberes űrprogram terén, Amerika szemszögéből pedig egy ilyen kapcsolatnak
Érdekesség, hogy más országok nagyon szívesen dolgoznak együtt Kínával. Példának okáért az ESA és a Kínai Emberes Ûrügynökség (CMSA) már 2014-ben aláírt egy keretegyezményt, azóta pedig három munkacsoportot is megalapítottak. A legfrissebb sajtóértesülések szerint Kína és Belgium egyre erősödő kooperációja a műholdas technológia terén mindkettejüket a globális információszerzés élvonalába emelheti. A belga és a kínai egyetemek között mintegy 20 éve van partneri kapcsolat, az utóbbi években a Föld-megfigyelő programokban közösködnek, mostanában pedig egyre inkább a távérzékelő technológiákat alkalmazó projektekre fókuszálnak.
Kína már Oroszországgal is partneri viszonyba lépett. Tavaly az érintett vezetők aláírtak egy protokollt nyolc stratégiai projekt kivitelezéséhez, ez felöleli az űrbeli együttműködést és az űrnavigációs piacot is. Szóba került az együttműködés a rakétahajtóművek fejlesztése, valamint az űrszolgáltatások terén is, ez elsősorban a kínai Pejtou, illetve az orosz Glonassz navigációs rendszert célozza. Mindkettő az amerikai GPS riválisa.
Kína valójában már űrprogramja kezdetétől kapcsolatban áll Oroszországgal. Korábban kiszolgált orosz rakétákat vett meg, hogy az úgynevezett visszafejtő tervezés révén információt szerezzen belőlük, később már saját fejlesztésű Long March rakétái le is pipálták őket. Jádenyúl névre keresztelt holdi robotjának landolását követően jelentette be, hogy 2022-re embert küldene égi kísérőnkre, és felmerült egy kínai-orosz holdbázis kiépítésének terve is.
Kizárva az ISS-projektből saját űrállomását is elkezdte fejleszteni Kína. A Tienkung-2 első modulját 2016-ban szándékoznak kihelyezni, amelyet emberes legénység követ. A főmodult 2018-ban bocsátják fel, az egész űrállomás pedig a tervek szerint 2022-re készül el, vagyis körülbelül akkor, amikor a Nemzetközi Ûrállomás szolgálata talán végképp véget ér.
Egy a CNN-nek nyilatkozó szakember az emberes űrállomással kapcsolatban kifejtette, Kína eddig sikeresen el tudta kerülni a Challengeréhez és Columbiáéhoz hasonló halálos baleseteket, amelyekben 14 amerikai űrhajós veszítette életét. 2007-ben viszont kilőtte egy kiszolgált időjárási szatellitjét, amiből több tízezer űrszemét képződött, és ez arra kényszerítette a Nemzetközi Ûrállomás legénységét, hogy többször is más- más pályára mozdítsa a komplexumot az ütközés elkerüléséhez. A kilövést a többi ország éles kritikával illette.
Szakértői becslés szerint Kína évente mintegy kétmilliárd dollárt költ űrprogramjára. Ezt nehéz lenne összevetni a NASA megközelítőleg 18 milliárdos évi költségvetésével, az viszont egyértelmű, annak ellenére, hogy Kína sokat invesztál az űrprogramba, teljes büdzséjének még mindig jóval kisebb szeletét költi rá, mint Amerika.
És merre halad Kína manapság? 2015-ben nehéz terhet felszállítani képes rakéta kifejlesztésére, egy második holdi robotmisszióra és 60 tonnás űrállomására koncentrál.
A Hszinhua júniusban jelentette, hogy kínai szakemberek tökéletesítették azt a „célzó technológiát”, amellyel lehetővé válik az űrbeli dokkolás két jármű között. Az új rendszert második űrlaboratóriumuknál, a Tiengkung-2-nél és a Csang’o-5 holdi szondánál alkalmazzák majd.
Míg 2013-ban három kínai tajkonauta töltött 15 napot az űrben, és dokkolt a kísérleti laboratóriumon, a Tienkung-1-en (Mennyei Palota), a 2022-es űrállomás létrehozásához Kínának még jó néhány kihívást kell legyőznie, többek között szert kell tennie a rakomány és üzemanyag teherűrhajókkal való szállításának, valamint a levegő és víz újrahasznosításának képességére a hosszabb emberes küldetésekhez.
Forrás
Híradó.hu