2022. április 30., 18:52

Egy régi utazás mai felhangokkal, avagy a csodás Krím félsziget

Mivel nyugatra nem mehettünk, 1987 nyarán gondoltunk egy merészet, és elindultunk kelet felé: befizettünk egy nyaralásra a Krím félszigetre. Baráti családdal vágtunk neki a két és fél ezer kilométernek világverő Škodáinkkal. Máig nem értem, miért kellett az utazási irodának szinte egész Ukrajnát megkerültetni velünk, de akkoriban nem kerestük ennek a logikáját. Valószínűleg sok volt a takargatnivaló a déli útvonalon. Négy nap oda, négy nap vissza, négy nap a tengernél. Van ennél pihentetőbb? De hát fiatalok voltunk és bohók.

Krím félsziget

Az út izgalmai már a határon elkezdődtek, ahol a határőr valami karantént morgott az orra alatt, és elvette tőlünk a krumplit (minden eshetőségre felkészülve sok élelmet vittünk magunkkal). Majd amikor cigarettát kért, egy hanyag mozdulattal az egész csomagot kiragadta a kezemből. A szovjet vendéglátásba vetett kételyeink már itt megalapozást nyertek.

Munkácsra, ahol meglátogattuk barátaink idős szüleit, lévén szó katonai körzetről, mezei utakon kellett beosonnunk, hogy kikerüljük az ellenőrzést. A hozzánk csatlakozó család Ladája pedig – mivel nekik még a szomszéd megyébe is útlevél kellett volna – a két „nyugati” autó között araszolt, nem kevés bosszúságot okozva, mert valami állandóan elromlott rajta. 

Krím félsziget

A szovjet birodalom szürrealizmusa számomra mégis akkor tetőzött, amikor Lembergben az utcán szembejött egy zsidó. Hamisítatlan, pajeszos, kaftános, kipás zsidó. Ilyet azelőtt nem láttam. Földbe gyökerezve néztem: ebben a szocialista karámban ilyen lehetséges? A szovjet–ukrán birodalom valóságához ez is hozzá tartozott. Akárcsak az árokparton heverésző, tehénkét legeltető férfiak és az építkezésen maltert keverő nők, a városokban a függöny nélküli ablakok, az esti csótányvadászat a régi, cári időkben épült szállodában, vagy a meglehetősen gusztustalan szárított halat áruló nénikék látványa az út mentén.

-----

Hogy Ukrajna mennyi szenvedést élt át a huszadik században, mi sem illusztrálja jobban, mint a három éhínség, amelyek közül az 1932–33-as volt a legpusztítóbb, amikor a szovjet hatalom mindent „besöpört” a néptől. A hétmillió áldozatot követelő népirtás egy történész szerint a holokauszthoz hasonlítható.

A korabeli nyugati politika persze tudott az éhínségről, de nem foglalkozott vele. Nyugatnak akkor sem volt fontos az ukrán nép szenvedése. Hogyne jutna eszébe az embernek a párhuzam: vajon a mostani nyugati világ, amely teletömi fegyverekkel Ukrajnát, mennyire értékeli az itteni emberek életét, miközben egyetlen célja Putyin legyőzése? Mert fegyverből, amerikai és francia kiképzőkből sokkal több van Ukrajnában, mint a békét szorgalmazó diplomáciából. 

Krím félsziget

(Jut eszembe, a rendszerváltás után, 2003-ban a Terror Házában kiállítás nyílt az 1932–33-as holodomorról. Nem tudom, a testvéri szlovák nemzet, amely mostanában előszeretettel rakja ablakba az ukrán zászlót, rendezett-e hasonlót az évfordulóra, mint a nem szláv magyar?)

-----

Miközben a Kárpátokon átkelve a tengelytörést kockáztattuk, és a Škoda szomjasan falta az olajat, a benzintartály mindig akkor kezdett kiszáradni, amikor száz kilométeren belül nem volt benzinkút. Ha volt, az is zárva. A Kijev előtti sorompó viszont nyitva állt. Döbbenten néztük az irdatlan méretű tilalomfát a város nyugati kapujában. Csak a GAJ feliratú bódékból úton-útfélen elénk álló rendőrök jelenléte volt halálpontosan megbízható. Nem lehetett csak úgy szabadon sétafikálni, letérni a főútról, amelyet sűrű, áthatolhatatlan fasorok öveztek, bemenni mondjuk egy falusi boltba tejet venni a gyerekeknek. A falusi bolt felé csak kátyús földút vezetett, a boltban pedig szinte semmi nem volt. 

A nagy ukrajnai erdőrengeteg szépsége azonban mindenért kárpótolt bennünket, a kijevi pravoszláv templomban a kórus énekét pedig nem lehetett megrendülés nélkül hallgatni. Ez is a szovjet világ volt. Képzeletünk azt is odaálmodta, hogy a templomi ének az egyetemes fájdalomról és a szabadságról szól, és a láthatatlan rácsokat feszegeti.

Mert bár akkoriban már Gorbacsov volt a birodalom vezetője, a változásoknak még a szellője sem lengedezett.

Krím félsziget

Útközben megszegtünk minden létező szabályt, de különösebb bajunk nem történt. Leszámítva, hogy akkor poroszkáltunk Zaporozsje felé, amikor még Kijevben kellett volna lennünk. 

A rendőrök vissza akartak zavarni minket, erre kicsit megpiszkáltuk a gyerekeket, akik bőgésben törtek ki, így nagylelkűen tovább engedtek.

-----

Amilyen durva, olyan irreális és abszurd ez a háború, amelyben ezer meg ezer szállal egymáshoz kötődő két nép öli egymást, akiket az emberiség egyik legnagyobb és legordasabb téveszméje, a kommunizmus zárt össze a hatalmas birodalomban.

A kommunista kísérlet megbukott, de a birodalom láthatóan tovább álmodja magát. A hatalmas Lenin-szobrok java eltűnt, de vajon elgondolkodott-e afölött a művelt Nyugat-Európa, hogy Ukrajna mellett Oroszország is Európa része?

Vagy tényleg a civilizált emberiség legdemokratikusabb birodalma-e az Amerikai Egyesült Államok, amely a második világégés óta számtalan háborút indított, és ez a projektje nem egyéb, mint meggyengíteni Oroszországot? Háború az utolsó ukránig?

-----

Alustában, a Fekete-tengerben lubickolva nem gondoltunk arra, ki orosz, ki ukrán körülöttünk. Néha olasz szót hallottunk, mondtuk is, jé, ez mégiscsak menő hely, ha ide olaszok is járnak. Naná, olasz kommunisták, jegyezte meg valaki. Több tengert láttunk, de ennél szebbet aligha. Csodás paloták, a Fecskefészek, a szomorú emlékezetű Livadia palota (itt írták alá a jaltai egyezményt), lent a habokban pedig úgy lubickolt az ember, hogy a tenger fölé emelkedő hegy csúcsain szikrázott a hó. Ittuk a kvaszt, és kilométereket gyalogoltunk, hogy tisztességes konyakhoz jussunk a nyugatiaknak fenntartott szállodában.

Krím félsziget

A gyerekek roppantul élvezték, hogy fönt lakunk a fenyőfák borította hegyoldalban, a faházak egyikében, miközben a szobában a fejünk fölött füstölt kolbászok lógnak.

-----

Gondolnak-e arra a mostani „békecsinálók”, akik buzgalmukban azért küldenek fegyvert az ukránoknak, hogy gyorsabban véget érjen az esztelen háború (véletlenül sem a biznisz vezérli őket), hogy mit művelnek? Elér-e a tudatukig, hogy kulturális hadviselésük kísértetiesen hasonlít a nácik könyvégetésére, amikor Remarque és Thomas Mann könyveit dobálták máglyára?

Drezda és Hirosima tragédiáját nem lehet relativizálni és a szétbombázott Mariupol vagy Kijev mögé dugni az emlékezetben.

És ha Dosztojevszkijt „indexre” teszik, hogyan viszonyulnak mondjuk Szolzsenyicinhez? A szovjet gulagon elhullott milliók emlékét is be akarja fedni a Black Lives Matter-féle beteges lelkiismeret? Az oroszok századokon át hiába kapaszkodtak Európába. Hiába gyötrődött Dosztojevszkij az orosz lélek sorsa fölött, s hiába termékenyítette meg az orosz kultúra Nyugatot, ez a szerelem egyoldalú volt. Hiábavaló volt Tolsztoj, Babel, Bulgakov, Paszternak, Suksin műve? Repiné vagy Sosztakovicsé? Ezek a kérdések egy normális világban megkerülhetetlenek lesznek. Feltéve, ha normális világban akarunk élni.

-----

A krími kirándulásunk óta egy emberöltőnyi idő telt el. A távolság persze mindent megszépít, de nem tudok nem arra gondolni, hogy kár volt Kijevbe „demokráciát” exportálni és szétzilálni azt a viszonyt, ami a két népre tartozott. 

A baráti házaspár testvérei, unokatestvérei, azok gyermekei és unokái közül ma már szinte senki sem él a szülőföldjén. Szétszéledtek Csehországba, Pozsonyba, Budapestre, vagy még nyugatabbra. A szülőföld fölött pedig egyre komorabb felhők gyülekeznek.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/17. számában.

 

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.