Egy Nobel-díjas felvidéki és debreceni gyökerekkel
Bármennyire meglepő, de a magyar vagy magyar származású Nobel-díjasok számát igazából nem tudjuk pontosan. A pozsonyi születésű Philipp Lenardtól (1862–1947), akit Lénárd Fülöpként is emlegetnek és az első magyarországi születésűként kapta meg ezt a rangos kitüntetést még 1905-ben, egészen Herskó Ferenc (1937–) jelenleg Izraelben élő, 2004-ben kitüntetett kémikusig terjed a lista és ebben 15-en szerepelnek. Vannak még néhányan, akiknek csak nagyszüleik vagy dédszüleik révén volt kötődésük a magyarsághoz, őket azonban már nehéz volna besorolni ebbe a társaságba.
Ezeknek a férfiaknak (egyelőre nincs nő a magyar származású Nobel-díjasok között) a neve és talán a munkássága is ismert lehet a laikusok előtt, kivált azoké, akik tudományterületük élvonalába tartoztak (Zsigmondy Richárd, Békésy György, Hevesy György, Szent-Györgyi Albert, Wigner Jenő, Oláh György stb.). Néhányuk inkább egy-egy részterületen ért el kimagasló eredményt, mint az idén 90 éves Polányi János a kémiai reakciókinetikában vagy a közgazdász Milton Friedman (1912–2006). Ez utóbbiak közé sorolható Daniel Carleton Gajdusek víruskutató, akinek nagyszülei még a Kárpát-medencében éltek, sőt mészáros foglalkozású szlovák édesapja, Karol Gajdusek valamikor az 1900-as évek elején vándorolt ki Amerikába a fürdőhelyéről ismert nyugat-szlovákiai Büdöskőről. Anyai nagyszülei debreceni református magyarok voltak, Dobróczky Ottília nevű lányuk viszont már az Egyesült Államokban látta meg a napvilágot.
Gajdusek 1923. szeptember 9-én a New York közelében található Yonkersben született. A városnak ma már 200 000 lakosa van, a múlt század húszas éveiben mintegy 100 ezren lakták. A 19. század harmadik harmadában liftgyárat, később autógyárat alapítottak itt. Leo Baekeland 1906 táján itt találta fel a róla elnevezett műanyagot, a bakelitot, 15 évvel később, 1920-ban megkezdte termelését a városban a bakelitgyár is. Yonkersben működött a Boyce Thompson Növénykutató Intézet, ahol Dobróczky Ottília nővére, Irén kutatóként dolgozott. Ő keltette fel unokaöccse érdeklődését a rovarok, a különböző kórokozók és kártevők iránt. 17 éves korában, 1940-ben beiratkozott a Rochesteri Egyetemre, ahol matematikát, fizikát, kémiát és biológiát tanult. Ez volt az alapképzés. 1943-ban a Harvard Egyetemen orvostanhallgatóként folytatta felsőfokú tanulmányait. 1946-ban diplomázott és évekig felváltva különböző kórházakban dolgozott, illetve ismert tudósok mellett kutatott, elsősorban a virológia területén. 1951-ben egyéves katonai szolgálatot teljesített a hadsereg egészségügyi főiskolájának víruskutató részlegén, majd a teheráni Pasteur Intézetben a veszélyes fertőző betegségek (pestis, veszettség, vérzéses láz stb.) elterjedését kutatta különböző közép-ázsiai országokban, de még Szibériában is.
1955-ben Ausztráliában, Melbourne-ben telepedett le, ahol egy orvosi kutatóintézet virológusaként májbetegekben keresett addig ismeretlen vírusokat. 1957-ben az intézetbe érkezett Új-Guineából egy kuru betegségben („nevető halál”) elhunyt beteg kipreparált agyveleje. A küldemény feladója, egy Litvániából odakerült orvoskolléga azt gyanította, hogy ez a betegség fertőző lehet, mivel abban az időben átlagon felüli volt a kuruban megbetegedettek száma a térségben. Gajdusek a helyszínre utazott, különböző eljárásokkal próbálta meg gyógyítani a kórt, de kudarcot vallott. A szövetmintákat alaposabban megvizsgálva feltűnt neki, hogy a Creutzfeldt-Jacobs betegségnél („kergemarhakór”) és a juhok surlókórjánál („reszketőkór”) jelentkező elváltozásokhoz hasonló tünetek figyelhetők meg. A kórokozót ugyan nem tudta megtalálni, de rájött a fertőzés terjedésének a módjára: a bennszülöttek körében még akkoriban is szokásban volt, hogy megették elhunyt társaik, hozzátartozóik agyát, hogy azok ereje, tudása és képességei átkerüljenek a szervezetükbe. Ez a különös kannibalizmus néhány év múlva az ő megbetegedésükhöz vezetett. Gajdusek úgy vélte, hogy a kuru kórokozója egy lassú vírus, amely évek vagy akár évtizedek múlva is képes betegséget okozni. Ebben a meggyőződésében csak megerősítette egy kísérlet. Csimpánzok agyát kuruban elhunyt emberek agyszövetével kente be és néhány év múlva az állatok is megkapták a betegséget. Gajdusek nagy vehemenciával vetette rá magát a témára, vagy 150 tudományos értekezést publikált, eközben megismerkedett a pápuák szokásaival, életmódjával és számos néprajzi tárgyat és adatot gyűjtött össze.
A Nobel-díj Bizottság 1976-ban a legrangosabb orvostudományi kitüntetést két virológusnak: a hepatitisz B-vírus felfedezőjének, Baruch Blumbergnek és a kuru terjedésének felismeréséért Daniel Carleton Gajduseknek ítélte oda. (Ugyanekkor vette át a Közgazdasági Nobel-emlékérmet Milton Friedman közgazdász, gazdaságtörténész, akinek szülei beregszászi magyar zsidók voltak.) Úgy tűnik a díjat övező ismertség és dicsőség kissé megszédítette hősünket, mert a kutatómunka rovására egyre gyakrabban indult előadókörútra és szinte halmozta a különböző díjakat, kitüntetéseket, díszdoktori címeket, amelyek száma elérte a 130-at.
Talán ez alakította ki benne azt a tévhitet, hogy ő a törvények felett áll. Még az 1960-as években az új-guineai törzsek életmódját tanulmányozva az egyik közösségben felfigyelt a fiatalkorúak homoszexuális elemeket is tartalmazó beavatási szertartására. Amikor visszatért Amerikába, magával vitt egy 12 éves fiút, akinek biztosította az ellátását, fedezte a tanulmányai költségeit egészen az egyetem végéig. Később új fiatalokkal bővült a „család”, amely végül 56-tagúra nőtt. Fiúk és lányok egyaránt voltak közöttük, valamennyiüket anyagilag segítette . Az 1990-es évek derekán egyik laboratóriumi munkatársa „megosztotta” a gyanúját a rendőrséggel, miszerint Gajdusek pedofil és molesztálhatja a fiatalkorúakat. Az FBI kihallgatta a „családtagokat”, de csak egy személy mondott olyasmit, ami esetleg megerősíthette a vádat. A bíróság végül 1997-ben egy év börtönre ítélte a tudóst, emellett 5 év felügyelet nélküli próbaidőt kapott, amit Európában is letölthetett. Gajdusek élt is a lehetőséggel és Európában telepedett le, ahol három városban felváltva élt: Amsterdamban, Párizsban és a norvégiai Tromsøben. Ez utóbbiban hunyt el 2008. december 12-én.
Végül el kell még mondani, hogy bár Gajdusek nem találta meg a kuru kiváltóját, munkássága nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Stanley B. Prusiner (1942–) amerikai biokémikus1982-ben felismerje a nukleinsavakat nem tartalmazó (tehát genetikai anyagot nem hordozó), kizárólag fehérjealapú kórokozókat, a prionokat, amelyek a kergemarhakórért, a surlókórért vagy a kuruért felelősek. E felfedezéséért 1997-ben őt is Nobel-díjjal tüntették ki.
