Drámai pillanatokat idézett fel Rakonczay egy interjúban

„Elég nehéz volt ez így hirtelen”, pont a mai világban, amikor még a mellékhelyiségbe is magunkkal visszük a mobiltelefont – mondta Rakonczay Gábor a Kossuth Rádió 180 percben című műsorában azzal összefüggésben, hogy az Atlanti-óceánt átszelő túráján, „valahol az óceán közepén” elvesztette telefonos kapcsolatát a külvilággal.

Rakonczay február 6-án reggel beszélt utoljára a feleségével, Rakonczay Viktóriával, majd két-három órával később a hajóját felborította egy törőhullám. A kenus ekkor bent volt a kabinban, a hullám pedig leszakította a szellőzőnyílás burkolatát, így keletkezett egy több mint tíz centiméter átmérőjű lyuk, amin ömlött be a víz. A hajó fejjel lefelé állt az óceánban, és a befolyó víz miatt nem tudott magától visszaállni eredeti pozíciójába. Rakonczay ekkor biztos volt benne, hogy a jármű el fog süllyedni - ismerteti az interjúban elhangzottakat a hirado.hu.

A bajhoz mint kiderült, az is hozzájárult, hogy előzőleg a hajó orrában lévő légszekrénybe is csomagokat pakolt Rakonczay, ami nem szerepelt a hajót tervező Fa Nándor elképzeléseiben. Szerencsére egy kötelet rá tudott tekerni a tőkesúlyra, majd jött egy újabb hullám, így annak ereje és az, hogy Rakonczay is húzta a hajót, lassan visszafordította a járművet. „Körülbelül egy percen múlt, hogy nem megy le öt kilométer mélyre” – mondta a kenus.

A műholdas telefont a feleségével való beszélgetés után töltőre tette, majd a boruláskor egyből látta, hogy a készülék elázik, „a sorsa meg van pecsételve”. Rakonczaynál három GPS volt, a fő készülék szintén tönkrement, a másodiknak lemerültek az elemei, tölteni nem tudta. A harmadik, „vész GPS”-nek azonban volt egy olyan beépített akkumulátora, amely kibírta az utat, persze nagyon ritkán és óvatosan kellett használni, hogy működőképes maradjon – tette hozzá a hajós.

Ez a készülék csak fogadni tudta a műholdjeleket, olyan eszközt, amely adni is tudott volna, nem vitt magával. „Igazából az volt a logika”, hogy hiába küld vészjelet, mert ha viharban történik valami baj, akkor a mentőegység úgyis csak napok múlva érne ki. „Igazából én kértem Viktóriát arra, hogy ha esetleg megszakad a kapcsolat, akkor ne csődítsen ki mindenkit egy hét múlva, amikor a már vihar elállt, mert nem sok értelme van” – mondta Rakonczay Gábor.

A férfi elmondta, még, ha őszinte akar lenni, be kell vallani, hogy voltak pillanatok, amikor elvesztette a hitét, úgy érezte, hogy a helyzet fölé kerekedik. „Ami tartotta bennem a lelket, az nyilván a feleségem és a családom”. Az utolsó tíz nap sem múlt el félelmek nélkül, mert tudta, hogy a legtöbb baleset a hasonló hosszú utakon az utolsó szakaszon történik. A befejező távon ő is rendkívül fáradt volt, a kikötés előtti időszakban másfél órát aludt.

„Az első felfokozott érzés akkor volt, amikor odaértem a stég mellé, és odaszóltak, hogy esetleg a kötelet dobhatom, és akkor segítenek. Kérdezték, hogy honnan jöttem, mondtam, hogy a Kanári-szigetekről, akkor egy hatalmas nagy döbbenet, majd nagy éljenzés volt. Kiléptem, egyből összecsuklottak a lábaim, aztán két ember vitt, és ők támogattak, hogy üljek le, de még a székben a karfát is nagyon fogtam, hogy ki essek belőle, mert annyira elszoktam tőle” – mesélte Rakonczay Gábor.

A hajós azt is elmondta, biztos, hogy ezek után még egyszer nem fogja átkenuzni az óceánt, bár a borulást, illetve a kapcsolat megszűnését leszámítva csodálatos út volt. „Nagyon nagy volt, így most utólag látva a kockázata ennek az útnak.” Így azonban, hogy túlélte, úgy érzi, teljesen megváltozott. „Nekem volt addig az életem – az egész biztos –, meg van ötven napja a mostani életem” – mondta Rakonczay Gábor a 180 percben.