2022. január 13., 19:40

Döntő csaták: Nyögte Szulejmán bús hadát...

A 15. században az Oszmán Birodalomé volt a legerősebb állandó haderő Európában. A zsolddal fizetett gyalogosok, a janicsárok, valamint a birtokadományból és azok jövedelmeiből élő lovasság, a szpáhik mellé a század végére felzárkózott a flotta és a tüzérség is. A 16. század elejére a szultán 12 millió lakos felett uralkodott, három földrészre terjedt ki a hatalma a mintegy 1,5 millió négyzetkilométeres birodalmában.

bécs
Fotó: wikimedia commons
A Szent István dóm nem véletlenül szerepel középen ezen a korabeli térképen, a templom volt ugyanis a várvédők főhadiszállása.

A kortárs beszámolókban nem egyszer hatalmas számok olvashatók, mikor egy-egy török hadjáratról tudósítanak. 100-200 ezres létszámú hadseregről írnak, amit könnyűszerrel kiállíthattak volna az oszmánok, de ez a hatalmas embertömeg a korabeli viszonyok között mozgathatatlan volt. A felvonulási idő a magyar határokig két-három hónapot vett igénybe a tavasz végi, ősz eleji hadviselési idényből. Ennek fényében a szultáni hadjáratok idején a seregek létszámát 70 ezerre tehetjük, hasonló lehetett a török reguláris haderő létszáma Mohácsnál is. 1520 őszén a véreskezű és hirtelen haragú Szelim szultán trónját 26 éves fia, I. Szulejmán foglalta el. Az uralkodóváltást a keresztény udvarokban megnyugvással fogadták, a harci tapasztalatokkal még nem rendelkező új szultán szelíd természetű ember hírében állt. Ekkor már egy éve érvényben volt a Magyar Királyság és a birodalom közti fegyverszünet, ami Szelim halálával érvényét vesztette.

szulejmán
Fotó:  Wikimedia Commons

Szulejmán a megszokott módon elküldte egy emberét Budára, hogy tárgyaljon fegyverszünet meghosszabbításáról. Ezzel nagyjából egy időben elkezdődtek Isztambulban a tanácskozások a jövő évi hadjáratról. Az eddigi keleti hadakozások helyett, ami más, muszlim vallású népek ellen irányult, így nem örvendett nagy népszerűségnek a katonák körében, előtérbe kerültek a kereszténység elleni tervek.

Buda várában nem igyekeztek gyorsan válaszolni a török követnek. Először felmérték Európa udvaraiban, hogy milyen a részvételi kedv egy esetleges török elleni hadjáratban. A sokáig halogatott válasz miatt 1521 tavaszán Szulejmán úgy döntött, Magyarország ellen fordítja hadait. Azóta is megy a vita a történészek között, hogy vajon a 15 éves II. Lajos és tanácsadói hibáztathatóak a török támadás miatt, vagy a válasz késlekedése csak egy ürügy volt Szulejmánnak. A hadjáratok eredményei ismertek, előbb Nándorfehérvár (1521), majd öt évvel később Mohácsnál a magyar haderő jelentős része és II. Lajos is áldozatául esett az oszmánoknak.

Nyitva állt az út Bécs felé, 1529-ben a szultán csapatai ostrom alá is vették a várost.

A korabeli Európa keresztény népei között a fő törésvonal a Habsburg-Valois vetélkedés volt. V. Károly német-római császár és öccse, Ferdinánd fő ellenfele I. Ferenc, francia király volt.  Ferenc igyekezett a szultánt is belevonni a konfliktusba és bíztatta Bécs elfoglalására. Nem nehéz elképzelni, vajon mennyire érdekelhették Szulejmánt a francia dinasztikus érdekek, de a kapcsolata a franciákkal ürügynek mindenképp megfelelt a Habsburgok elleni támadáshoz. Ráadásul a két megválasztott magyar király, Ferdinánd és Szapolyai János viszonyában az előbbi felé mozdultak el az erőviszonyok.

Szulejmán védnökséget ajánlott Szapolyainak, akinek ez maradt az egyetlen lehetősége hatalma visszaszerzésére. 1528 második felében már Európa szerte ismertek voltak Szulejmán tervei, hamarosan megindulnak a törökök.

1529. május 10-én elindult Isztambulból a török had, melyben számos más nép fiai is harcoltak, javarészt szerbek és albánok. Az év nyara heves esőzéseket hozott, ezért jóval lassabban haladt a török előrenyomulás a vártnál. Augusztus elején már élelmezési gondok merültek fel, a harcosok fegyelmezettségével is akadtak problémák. Miután szeptember első felében elfoglalták Budát, az elégedetlenkedő janicsárok majdnem megölték Ibrahim nagyvezért, aki megúszta egy kiadós veréssel.

Augusztus közepén Szapolyai a mohácsi síkon hódolt Szulejmán előtt, majd a törökök szeptember 26-án körülzárták Bécset – megkezdődött a város 18 napig tartó ostroma.

Időszűkében voltak, mert a török szokás szerint a hadjáratok csak október 26-ig, Szent Demeter napjáig, a törököknél Kászim-nap beköszöntéig tarthattak. Ekkor a már hidegre forduló időjárás miatt téli szállására kellett vonulnia a csapatoknak. Ez, valamint a távolság, az időjárási viszontagságok behatárolták tehát a törökök terjeszkedési lehetőségeit.  

Ferdinánd hiába kért segítséget bátyjától, V. Károly mindössze 700 spanyol nehézpuskást küldött. A német birodalmi gyűlés is küldött csapatokat, ezek javarésze csak a város körülzárása után érkezett meg a közelbe. A védők parancsnokai, Nicholas von Salm gróf és Wilhelm von Rogendorf 17-18 ezer emberrel rendelkeztek. Az ostromlók létszáma ennek az öt-hatszorosa lehetett. A katonák mellé felállították a polgárőrséget, ami a harcokban nem nagyon vett részt, hanem az védekezés más feladatait látta el (szállítás, tűzoltás). A várost északról a Duna védte, keleti felén pedig egy kisebb patak akadályozta a falakhoz jutást. A támadás így csak délről és nyugatról fenyegetett, a török tüzérek lőtték ugyan a nyugati falat, de komoly támadás csak a déli védművek ellen indult. Ferdinánd még az ostrom előtt Prágába ment, és reménykedett Bécs sikeres megvédésében. A várfalak körüli házakat, épületeket lerombolták, hogy azok ne szolgálhassanak fedezékül a törököknek. Bár jelentős létszámhátrányban voltak a védők, de fegyverzetük jobb volt, tüzérségük erősebb az ostromlókénál, és bízhattak a viszonylag erős falakban is.

A Duna viszont az oszmán flotta felségterületévé vált.

Szeptember 26-án megkezdődött az ágyúk párbaja, amiben a védők diadalmaskodtak. A nagyobb török ostromágyúk csak októberben érkeztek a falak alá. Salm gróf az aktív védelem híve volt, a védők többször is kitörésekkel zavarték meg az ostromlók nyugalmát. A déli falszakaszon volt a Karinthiai kapu, amelynek Ibrahim nagyvezír parancsot adott az aláaknázására, hogy így üssenek rést a falakon. A védők ellenaknák ásásával próbálkoztak, többségében sikeresek is voltak. Október 6-án a védősereg csaknem fele egy kitörést intézett a Karinthiai kapuval szemben levő török vonalak ellen. Nem sikerült észrevétlennek maradniuk, a török így felkészülhetett és a kitörés kudarcot vallott. Az idő azonban a védőknek dolgozott, ezért Ibrahim elrendelte a Karinthiai kapu alá fúrt aknák felrobbantását és egy rohamot a falak ellen. A támadást heves ágyúzás előzte mag, majd felrobbantották az alagutakat és az oszmán haderő csaknem fele rohamra indult. A falakon csak kis rések keletkeztek, mögöttük pedig felsorakoztak a landsknechtek (zsoldos gyalogosok pikával, muskétával, alabárddal felfegyverkezve). A szűk területen nem érvényesült a törökök számbeli fölénye, a támadás összeomlott.

Landsknechtek
Fotó:  Wikimedia Commons
Landsknechtek harci felszerelésben.

A következő napokban újra próbálkoztak, de sikertelenül. Bár az egyik falszakaszon sikerült kitűzni egy török zászlót, de a védők hamar levadászták a néhány merész török harcost. Az idő egyre rosszabbra fordult, már havazott is, a katonák éheztek, járványok tizedelték őket – egyre nőtt az elégedetlenség.

A török haditanács Ibrahim javaslatára elrendelt még egy rohamot, mondván, ha az sem vezet eredményre, akkor tábort bontanak. Bécs városában sem volt rózsásabb a helyzet, a katonák fele harcképtelenné vált, a falak romokban, felmentő sereg sehol. A törökök két aknát robbantottak fel a nagy támadás napján és sikerült úgy megrongálniuk a falakat, hogy a nagyobb rohamot indíthassanak. A védők tüzérei nagyon jól végezték a dolgukat, a fáradt és levert török harcosok végül nem tudták kihasználni az egyik akna okozta, 80 méter széles rést. 1529. október 14-én este Szulejmán parancsot adott a táborbontásra, a szultáni had elvonult Bécs alól. Szulejmán csak december 16-án ért vissza Isztambulba, az odáig vezető út keserves volt, amint azt a hadjáratról szóló naplóban olvashatjuk a visszavonulásról, Bécs falai alól:

Annyi bajt és szenvedést kellett kiállani, hogy ki sem lehet mondani. A reggeli imától estig szüntelenül esett a hó. A katonák közül többen nem találták meg poggyászukat a vízözönben.”

Később pedig ezt:

Több katonának lova és málhája a mocsárba süllyedt s némelyek a málhával együtt ott hagyták, mások ellenben a málhát megmentették, de igás lovuk a mocsárban maradt. Annyi kínt és gyötrelmet kellett kiállani, amennyit még sohasem éltünk át… A mocsárban maradt szertáraknak és ágyúknak nincs száma.“

Kapcsolódó cikkeink

Megosztás
Címkék