Döntő csaták: Hannibal Róma ellen
Itália elfoglalása után Róma szembe találta magát Karthágóval, a mai Tunézia területén található, a Földközi-tenger partvidékének jelentős részét uraló állammal. Tarentum elfoglalását megelőző évszázadokban nem sok dolga akadt egymással a két városállamnak.
Időnként kereskedelmi szerződéseket kötöttek, biztosították egymás a kölcsönös jóindulatról és hasonlók. Ezt az idilli kapcsolatot változtatta meg Róma itáliai terjeszkedése, pontosabban a félsziget elfoglalása, melynek szimbolikus pillanata volt a Tarentum kövein végig csattogó légiósok lábainak dobogása. A két város vetélkedése a Földközi-tengerért három háborúhoz vezetett. Mindhármat Róma nyerte meg, a harmadik befejezése után Karthágó a jelentéktelenségbe süllyedt. Azonban a Kr. e. 218-201 között zajló második pun háború kezdeti szakaszában a punok alaposan ráijesztettek a büszke rómaiakra.
Mindez köszönhető volt Hannibalnak, a legendás karthágói hadvezérnek. Még az első pun háború idején született, édesapja, Hamilkar Barkasz volt a háborút lezáró békeszerződés aláírója. Hadvezéri tehetségén kívül fiára hagyta még az olthatatlan bosszúvágyát is. A történetírók szerint fiát kilenc évesen megeskette, hogy sohasem fog megbékélni a rómaiakkal. Hannibal elkísérte apját Hispánia meghódítására, ahol rengeteg tanult az ibér törzsekkel folytatott harcokból. Apja halála után a sógora lett a hispániai pun hadak parancsnoka, aki megegyezett Rómával, hogy a két fél között határ a mai Spanyolország területén található Ebro folyó lesz.
Hannibal azonban bosszúra szomjazott. Nem nagyon búslakodott tehát, amikor Haszdrubal, a sógora orvgyilkosság áldozata lett, a karthagói seregek főparancsnokaként hamar háborút provokált Rómával.
Livius, római történetíró így jellemezte Hannibalt:
A két fél különböző stratégiai elképzelésekkel rendelkezett. A rómaiak Itálián kívül akarták tartani a punokat, Hannibal ezzel szemben pontosan fordítva gondolkodott, úgy döntött Itáliába viszi csapatait, hazai pályán győzi le a római sast. A kérdés csak az volt hogyan?
Tengeren a római flotta volt az úr, az Itália körüli szigeteken római légiók állomásoztak. Maradt a szárazföldi út, ahol egy irányban indulhatott csak – át az Alpokon. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt, hogy 60 ezer emberével és harci elefántjaival átkel az Alpokon és behatol Itália szívébe. Öt és fél hónap alatt, hatalmas áldozatok árán, de a karthágói sereg átküzdötte magát a hófödte csúcsokon. Mikor a mai Torino közelében leereszkedtek a hegyekből, serege fele és elefántjai többsége már elpusztult. Ott volt azonban a lába előtt Itália minden gazdagsága, és a távolban valahol Róma városa.
– tudósított a hihetetlen vonulásról Titus Livius.
Napóleon majdnem kétezer évvel később, ezt írta Hannibal teljesítményéről: „Krisztus előtt 218-ban Hannibal elindult… átkelt az Ebrón és a karthágói hadsereg által mindaddig nem ismert Pireneusokon. Átkelt a Rhône-on, majd az Alpokon és első hadjáratában berendezkedett a cisalpin gallok között, akik mindig ellenségei voltak a rómaiaknak… Semmilyen összeköttetése sem volt Spanyolországgal (Hispánia a szerk. megj.), sem Karthágóval. Ez utóbbival csak a Trasimenus-tónál vívott csata után állította helyre az összeköttetést az Adrián keresztül. Soha nagyobb, szerteágazóbb tervet ember nem hajtott végre. Nagy Sándor vállalkozása sem volt ilyen merész, és sokkal könnyebb volt; sokkal nagyobb esélyei voltak.”
Hannibal tehát mintegy 1600 kilométeres „túra” után megérkezett a Pó folyó völgyébe. A környékbeli gall törzsek csatlakoztak hozzá, főleg az első győzelme után, amit a Ticinus folyó partján aratott. Majd a Trasimenus-tónál is tönkreverte az ellene küldött légiókat. A csatában Gaius Flaminius consul is elesett, ezért a rómaiak, amint azt rendkívüli veszély esetén szokták, Fabius Maximus személyében – fél évre – egy dictatort állítottak az állam élére. Maximus a felperzselt föld taktikájával próbálta meg demoralizálni a punokat.
Hannibal Kr. e. 216-ban feldúlta szinte egész Itáliát, előbb a mai Toszkána területét, majd Campaniát, végül pedig a félsziget déli részét fosztogatta.
Nem gondolhatott Róma ostromára, hiszen nem voltak hozzá eszközei, sem pedig elég embere. Igyekezett Rómát gyengíteni, mégpedig azzal, hogy a dél-itáliai törzseket maga mellé állítja. Sőt ravaszságát Fabius Maximus befeketítésére is használta, a dictator birtokait békén hagyták a karthágói csapatok, azt a látszatot keltve, hogy megvesztegették őt.
Maximus taktikáját, ami a nyílt csaták kerülését, de a punok állandó zaklatását jelentette, nem nézték jó szemmel Rómában. Hamarosan a dictator gyávaságáról, ügyetlenségéről suttogtak, gyorsan meglett a gúnyneve is Cunctator, vagyis Késlekedő. A senatusnak lépnie kellett, hiszen a frissen meghódított népek azt látták, hogy Róma nem tesz semmit, tétlenül nézi a pusztítást, nem képes megvédeni őket az afrikai fenevadtól. Mikor letelt a dictator fél éve, Rómában újra két consult választottak, akik aztán megütköztek végre Hannibal hadaival.
Az összecsapásra Kr.e. 216. augusztus 2-án került sor Cannae mellett. Lucius Aemilius Paullus és Gaius Terentius Varro a két consul hatalmas haderővel rendelkezett, 8 római és ugyanennyi szövetséges légió mintegy 80 ezer embere várta, hogy eltiporhassa a jóval kisebb létszámú karthágóiakat. Paullus nem akart megütközni az ellenséggel a Cannae melletti síkságon, mert úgy vélte a terep Hannibal lovasságának kedvező.
Augusztus második napján Varro consulra esett a fővezérség, aki csatázni akart. Csapataival átkelt az Aufidus folyón, és csatarendbe állt. Önbizalmát a létszámfölénye mellett az is növelte, hogy a jól belátható terepen Hannibal nem alkalmazhatta egyik kedvelt cselét, hogy elrejtett csapataival dönti el az ütközetet. A folyó ráadásul akadályozta a karthágói lovasokat a manőverezésben. A derékhadban lévő gyalogsági fölényét kihasználva tervezte megnyerni a csatát Varro. Két szárnyára a lovasságát állította, viszont elkövette azt a hibát, hogy a gyalogos alakzat két szélére állította fel a frissen toborzott, kevés harci tapasztalattal rendelkező légióit. Varro változtatott a centrum felállásán is, a manipulusokat szorosabbra vonta, mintegy falanxként álltak fel, hogy puszta tömegükkel, létszámfölényükkel áttörjék a pun vonalak közepét.
Ez játék volt az idővel. Ha hamarább sikerül közepén áttörni a pun vonalakat, minthogy a szárnyakon, a nagyobb harcértékű karthágói lovasok legyőzzék a rómaiakat, akkor a légiók győztek. Hannibal ezt rögtön a csata elején kiszúrta és hadvezéri zsenialitása ismét megmutatkozott.
Úgy állította fel csapatait, hogy a kelet felől fújó szél – és a küzdelem során kavargó töméntelen mennyiségű por – ellenfeleit zavarja majd a látásban.
Hannibal elképzelése fényesen bevált, a rómaiak irtózatos vereséget szenvedtek. Körülbelül 50 ezer római maradt holtan a csatatéren, köztük Paullus consullal, ezzel szemben Hannibal mintegy 6 ezer emberét veszítette el csupán. Hannibal legnagyobb győzelme a bekerítés iskolapéldája lett. Fényes diadala után Dél-Itália nagy része átpártolt hozzá, V. Philipposz makedón király is szövetségre lépett vele, Szicília legnagyobb városa Szürakusza is mellé állt. A háború azonban nem ért véget, Róma továbbra is harcolni akart, illetve rémülten várta Hannibal ostromló hadait.
