Döntő csaták: Elvásik a török csillag!
A XVI. század első harmadában a törökök már egyszer megpróbálták elfoglalni Bécset, majd 150 évvel később újra lófarkas zászlók hada vette körül a császárvárost.
1683. július 14-én kezdődött meg Bécs ostroma, melyet Kara Musztafa török nagyvezír irányított, az Ernst Rüdiger von Starhemberg gróf vezette védők ellen. A szeptemberig elhúzódó csatározásoknak III. Sobieski János, lengyel király vezette felmentő sereg kahlenbergi csatában aratott győzelme vetett véget, megnyitva az utat Buda és Magyarország felszabadítása előtt.
Az Oszmán Birodalom I. Nagy Szulejmán halála után fokozatosan veszített erejéből.
A XVII. század közepén azonban ismét erőre kapott, ám 1664-ben a szentgotthárdi csatában hatalmas vereséget szenvedett a Porta. A bécsi udvar azonban kihasználatlanul hagyta a győzelmét, a vasvári béke inkább a törököknek kedvezett. I. Lipót császár ugyanis a franciákat látta a fő veszélynek, a Napkirállyal (XIV. Lajos) küzdött az európai hegemóniáért. Így aztán magától értetődő volt, hogy a franciák igyekeztek támogatni Thököly Imrét, aki a szultán, IV. Mehmed pártfogoltja is volt. Felkelésének hatására a Habsburgok pozíciója Magyarországon gyengült, így Kara Musztafa nagyvezír úgy vélte, itt a megfelelő alkalom a régi álom beteljesítésére, Bécs meghódítására. Ugyanakkor 1683 nyarára, XI. Ince pápa bábáskodása mellett, sikerült összehozni a német-római császár, a lengyel király és a német birodalmi választófejedelmek szövetségét a török ellen.
Ezzel a törökök reménye, hogy a lengyelek távol maradnak egy újabb Habsburg ellenes háború idején, a kútba esett. E szövetség később kiegészült Velencével és Oroszországgal, ezzel létrejött a Szent Liga.
A díván, vagyis a szultáni haditanács 1682 augusztusában döntött a hadjárat megindulásáról, erre a következő év tavaszán került sor. Történészi körökben azóta is vita tárgyát képezi, hogy miért indultak el a roppant török hadak. Vannak, akik a nagyvezír, Kara Musztafa pasa személyes ambícióit látják a terv mögött. Egyrészt a mérhetetlen siker- és hatalomvágyát, másrészt a budai pasa, Ibrahim feleségéhez fűzőtő gyengéd érzéseit.
Mások úgy vélik a hadjárat mozgatórugója a birodalmi logika, vagyis szüntelen hódításvágy volt, ami itt kiegészült a dzsihád, a szent háború szellemiségével. A XVII. század második felének török sikereit a Köprülü család nagyvezírsége alapozta meg. Előbb az apa Mehmed, majd a fia Ahmed voltak a szultán kegyeltjei. Az albán származású vezetők újból megerősítették a recsegő-ropogó birodalom állványzatát. Utak építésével csökkentették a Bécs elleni felvonulás idejét, de visszaszorították a korrupciót is, a kincstárnak pedig egyre több bevételt biztosítottak. Mára már konszenzus van abban, hogy a Porta politikája nem ad hoc jellegű volt, hanem tudatos tervszerűség jellemezte.
Tisztában voltak vele, hogy Bécs meghódítása nélkül a török magyarországi uralma nem lehet zavartalan., ezért már Nagy Szulejmán óta elsődleges fontosságú volt Bécs bevétele.
A szultán Drinápoly mellett gyűjtötte össze csapatait, levelet küldött a francia udvarba és a vazallusainak is (akiktől természetesen csapatokat is várt a seregébe), hogy Lipót megszegte a vasvári békét, ezért ő most hadba száll. IV. Mehmed egészen Belgrádig együtt vonult a sereggel, majd az egykori Nándorfehérvárban kinevezte Kara Musztafát a hadak főparancsnokának és átadta neki a Próféta zászlaját. Az oszmán haderő június elején ért Eszékhez, itt pár nappal később Kara Musztafa fogadta Thököly Imrét, és kiosztotta feladatait.
Innét, az időközben segédcsapatokkal kiegészült, mintegy 140-150 ezer főre tehető török had a Duna mellett vonulva északnak vette az irányt. A Habsburg csapatok, körülbelül 35 ezren, Pozsonnyal szemben Köpcsénynél gyülekeztek, Lotaringiai Károly herceg vezetésével. Haditervük szerint igyekeztek a nagyvezír figyelmét elvonni Bécsről, Érsekújvár visszavételét tervezték, ezzel a vár visszavívására kényszerítve a nagyvezírt. A császár azonban másként rendelkezett, és az osztrák örökös tartományok védelmére szólította fel Károlyt. A Habsburg csapatok nagy része végül Bécstől északra, a város védelmében foglalta el helyét.
A török előrenyomulás tehát szinte zavartalanul folytatódhatott, Lipót császár is jobbnak látta, ha kereket old Bécsből, ennek hírére több tízezren hagyták ott a várost. Bécs védelme Ernst Rüdiger von Starhemberg táborszernagyra maradt. Legfontosabb feladata a várvédő sereg megszervezése volt, hiszen az alig 2000 fős városi őrség esélytelen lett volna az ostromlókkal szemben. Felfegyverezte a céhbeli iparosokat, diákokat, polgárokat és az ostromgyűrű bezárulta előtt sikerült bejuttatni a városba Lotaringiai Károly 12 ezer emberét. A tízszeres túlerőben lévő ostromlók július közepén körülzárták a várat, megindult a hónapokig tartó ostrom.
- írta a Porta ceremóniamestere a naplójába.
Az ostrom hagyományosan ágyúzással vette kezdetét, de török ágyúk nem bírtak Bécs falaival, következhetett az aknaásás, hogy alulról robbantsák fel, üssenek rést a hatalmas falakban. Roham rohamot követett, de a védők óriási elszántsággal küzdöttek, maga Starhemberg is a falakon küzdött. Egyre nagyobb nélkülözéseket kellett elszenvedniük a védőknek, kitört a vérhas járvány. Augusztusra az ostromlók is egyre fáradtabbak lettek, ráadásul belső feszültségek osztották meg őket. Nem mindenki örült Bécs mindenáron való ostromának. Szeptember elejére aztán sikerült a legfontosabb bástyákat lerombolni, a felére fogyatkozott védősereg barikádokat emelt az utcákon, készült a végső összecsapásra.
Szinte az utolsó pillanatban érkezett meg Lipót és Sobieski János felmentő serege.
1683. szeptember 7-én Bécstől alig 25 kilométerre találkoztak a szövetségesek a Duna jobb partján fekvő Tulln mellett. A császári, a lengyel, a bajor, a szász és a rajnai csapatok, összességében mintegy 73 ezer embere 150 ágyúval három hadoszlopban indultak a város felmentésére, III. Sobieski János, lengyel király főparancsnoksága alatt. Még április 1-én írta alá a szerződést Sobieskivel Lipót császár követe, melyben kölcsönös segítségnyújtásról, valamint 1 millió 200 ezer dukát kifizetéséről volt szó Sobieskinek, ha felmentő sereget küld Bécs alá, melynek ő lesz a főparancsnoka. A szerződést később egy nappal visszadátumozták március 31-re, mert az mégsem lehet, hogy egy ilyen fontos dokumentum bolondok napján köttessék meg.
Norman Davies Lengyelország története című grandiózus munkájában ezt írja:
A nagyvezír csapatai egy részét az ostromra hátrahagyta, így körülbelül egyenlő erők vették fel a küzdelmet a szeptember 12-én vasárnap kora reggel kezdődött kahlenbergi csatában. Már órák óta folyt a küzdelem, amikor délután egy óra tájban a jobbszárnyon feltűntek a lenyel lovasok, élükön Sobieskivel. Török leírás szerint:
A 24 ezer lengyel huszár és vértes rohama legázolta a törököket. A lovasság egy része a hátukra erősített sasszárnyakat viselt, amelyek félelmetesen zúgó hangot keltettek vágta közben. Az egész felmentő sereg támadásba lendült teljes arcvonaluk szélességében. Kara Musztafa kétségbeesésében még a tüzérségével akarta megállítani őket, de a lengyelek áttörték a török–tatár vonalat, és megrohamozták a nagyvezír táborát. Mindeközben a város védői is kitörtek, a két tűz közé került ostromlóknak nem maradt más lehetősége, mint a menekülés.
vagyis
- üzente Sobieski a csata után.
A csata után a keresztények kezére került az ostromló sereg szinte összes felszerelése, a fejvesztve menekülő oszmán erők nyomában pedig ellentámadás indulhatott. Megkezdődött a török erők végleges kiszorítása Közép-Európából. Kara Musztafa hatalmas vállalkozása kudarcba fulladt, ő maga pedig megkapta a selyemzsinórt. December utolsó napjaiban Belgrádban tartózkodott, mikor megérkeztek az ítélet végrehajtói. Ép déli imájához készülődött, midőn hóhérjai hurkot tekertek a nyaka köré.
