2021. október 5., 19:36

Döntő csaták: Egy várat a lefolyón keresztül is meg lehet hódítani

Az angol és francia királyok közötti, évszázadokig tartó viszálykodás a 100 éves háborúban csúcsosodott ki, de már előtte sem volt túl barátságos a két nemzet viszonya. Az 1066-ban Angliát meghódító normann herceg, Hódító Vilmos lett az angol király, őt követték az úgy nevezett normann királyok, egészen addig, míg 1154-ben trónra került II. Henrik.

vár rom
Fotó: en.normandie-tourisme.fr

Henrik az Anjou-Plantagenet ház tagja volt, leányági leszármazottja a nagy Hódító Vilmosnak, apja Anjou, francia tartomány hercegeként uralkodott. Geoffroi Plantagenet (melléknevét a sisakdíszként hordott rekettyeágról kapta) kezében volt Anjou, Maine és Touraine grófsága, valamint a Normann hercegség. Henrik tehát apja halálával mindezen területek ura lett, majd felesége Eleonóra révén Aquitániát is megszerezte.

Angol királyként tehát óriási kiterjedésű franciaországi birtokokkal is rendelkezett.

Henrik, majd trónra lépő fiai, Oroszlánszívű Richárd és Földnélküli János is letették a homagiumot a francia királynak, elismerték őt hűbéruruknak. A homágium az a szertartás volt, amellyel a hűbéres urának „emberévé” vált. Nyilvánvaló, hogy a mindenkori francia királyok nem repestek az örömtől, hogy fél országuk az angol király kezében van. Mind VII. Lajos francia király, mind fia, II. Fülöp Ágost támogatták Henrik lázadó fiait. A harmadik keresztes hadjáratban is csak akkor voltak hajlandóak részt venni a franciák, ha mindketten elindulnak. Főhetett is az Oroszlánszívű feje, mikor francia kollégája, II. Fülöp betegségére hivatkozva ott hagyta a Szentföldet. A hamarabb visszaérkező francia király meg is indította csapatait az angol birtokok ellen, de Richárd hazatérve Szaladin elleni küzdelméből, közben kiszabadulva a németek fogságából, minden jelentősebb várát visszafoglalta, hogy aztán egy teljesen jelentéktelen vár ostromakor halljon hősi, pontosabban teljesen felesleges halált.

Utóda, az öccse, Földnélküli János (ur. 1199-1216) lett, akivel szemben Fülöpnek már jóval könnyebb dolga volt.

Az angol királynak először kellett örökösödési illetéket fizetnie a francia uralkodónak a Franciaországban birtokolt tartományai után. Sőt ahhoz is jópofát kellett vágjon, hogy Fülöp beavatkozott János és francia hűbéresei viszonyába. János jogi helyzete Fülöppel szemben annyira megromlott, hogy a francia király 1202 tavaszán, János egyik hűbéresének folyamodványát kihasználva, elkobozta az angol király kontinentális birtokait. Nem maradt más hátra, mint megtámadni a franciákat, ezzel tovább írva az első száz éves háborúnak (1159-1259) nevezett konfliktussorozat történetét.

Bár a történelem lapjaira Földnélküliként bevonuló János győzelemmel kezdett, később elpártolt tőle a hadiszerencse. Normandiában, mely János legfontosabb tartománya volt, egyre többen fordultak el tőle, sőt sikerült elveszíteni a Richárd által épített Chateau Gaillard várát is.

A Normandia keleti részén álló Chateau Gaillard a kor egyik legnagyobb, legmodernebb és egyben legköltségesebb erődítménye volt, melyre Richárd kiindulópontként tekintett későbbi hódításaihoz. Olyan gyorsan készült, hogy egyes feljegyzések szerint a habarcsnak sem volt ideje megkötni. Az építésénél Richárd felhasználta szentföldi tapasztalatait.

A bevehetetlennek tartott várat egy, a Szajna folyó mellet magasodó fennsíkon emelték. Egyetlen irányból lehetett megközelíteni, ide három, külön védhető falréteget építettek. A középkori kővárak ostroma hosszadalmas volt, melynek végső fázisa volt a roham. Azonban ahhoz, hogy a rohamot megkezdhessék sok időre volt szükség, egy-egy ostrom sikeressége nagyban függött tehát az időtényezőtől. Az ostromra fordítható idő véges volt, tavasztól őszig lehetett háborúzni, egy elhúzódó ostrom esetén a támadóknak számolniuk kellett az élelem hiányával.  Esetünkben már a vár megközelítése is nehézkesnek bizonyult, a külső védműveket egy cölöppalánkkal megerősített árok védte.

A várban Roger de Lacy, a híres angol hadfi parancsnokolt. Mintegy 300 embert irányított – lovagok, számszeríjászok, gyalogosok és természetesen ostrommérnökei is voltak. Legfontosabb feladata az volt, hogy meggátolja a franciákat a folyami átkelők megszerzésében, hogy azon keresztül Normandiára támadhassanak.

Az ostrom során egyébként több szász környékbeli civilt fogadtak be a várba, akik aztán az ostrom elhúzódásával hatalmas kockázati tényezőnek bizonyultak. Fogytán volt ugyanis a védők élelemkészlete, ezért a hívatlan vendégeket kitessékelték az erősségből

II. Fülöp először a környékbeli kisebb várakat, erődítményeket számolta fel, majd 1203 őszén nekilátott Gaillard megvívásának. Elsőként feltöltötték az árkokat, majd áttörték a cölöpsáncot, hogy a falakhoz juthassanak. Az angolok vízen és szárazföldön is megkísérelték a vár felmentését, de eredménytelenül. 

Mivel a várostromok legfontosabb feladata a falak lerombolása, különböző hajítófegyverek széles skáláját alkalmazták. Elterjedtek voltak a rugós elvű kő- és dárdahajítók, több száz méteres hatósugárral. Ezek általában rétegelt falemezek hajlításából származó rugóerőt használtak a kilövéshez. A középkor találmánya, a nagy köveket hajítani képes, bonyolult szerkezetű (korabeli csúcstechnológia) úgynevezett trébuchet. Ez tulajdonképpen nagytömegű ellensúlyok gyors mozgására épülő hajítógép. A faltörő eszközök csoportjába tartoztak a különböző típusú, védőtető alatt működtetett faltörő kosok, amelyek a falhoz csapódva, annak belső oldaláról szakíthatnak ki köveket. Az ostromlók bevett módszere volt még az aknakészítés. Alagutat ástak a fal alá, majd az azt alátámasztó gerendázatot felgyújtották, abban bízva, hogy a berogyó föld magával rántja a falak egy részét is. Ne feledkezzünk meg az ostromtornyokról sem, ezek a mozgó építmények védték a támadókat.

Chateau Gaillard
Fotó:  artstation.com/Quentin Davy
Így nézhetett ki a vár fénykorában.

A franciák számítottak az elhúzódó ostromra, s a közelgő téli viszontagságokra, nem véletlenül igyekeztek ezt az évszakot kihagyni a háborús naptárakból.

Fülöp fából ácsolt, nem éppen összkomfortos kunyhókban szállásolta el katonáit. A tábort árkokkal igyekeztek megvédeni, illetve parancsot adott egy fedett út kiépítésére a várfalakig. Ez gyakorlatilag egy árkot jelentett, amely némiképp védelmet nyújtott az ostromlóknak a védők nyíl- és kőzáporától. Fülöp katonái először a külső udvar várfalain vetették meg lábukat, heves kézitusa után a védők a középső udvarba menekültek. Ez volt a mintegy 9000 főt számláló ostromló sereg első nagy eredménye a siker felé vezető úton.

Bár jelentős áldozatok árán, de bejutottak a várba.

A következő falszakasz sem tűnt kevésbé erősnek, újabb nagy emberáldozat volt várható. Francia katonák azonban felfedezték, hogy a falhoz tapasztott árnyékszék csatornájában, a kiömlőnyílásán keresztül felkúszhatnak a falon és bejuthatnak a középső udvar várkápolnájába. Ezt meg is tették, ezen keresztül kijutottak a belső udvarra, majd a várkaput elérve beeresztették kint már toporzékoló bajtársaikat. Ezzel a középső udvart is kipipálták, maradt a vár legutolsó, belső része, ahol a maradék körülbelül 150 főnyi védősereg összpontosult. A belső várat, benne a lakótoronnyal (későbbiekben az öregtoronnyal), egy meredek vízmosáson átívelő kőhíd kötötte össze a középső udvarral. E kőhíd védelmében az ostromlók nyugodtan tudtak aknát ásni, s végül 1204. március 6-án bejutottak a vár szívébe. Fülöp tovább folytatta hadjáratát, elhódította vetélytársától Normandiát, Anjout és Touraine-t. Földnélküli János maradék hitele, tekintélye is semmivé foszlott alattvalói szemében. Gyengesége, erélytelensége miatt a kortársak a „puhakardú” jelzővel tisztelték meg az angol uralkodót. „Ember meg nem bízhat benne” – énekelte Bertran de Born francia trubadúr, „mert szíve puha és gyáva.”

Megosztás
Címkék