2022. július 25., 18:16

Döntő csaták: Állóháború

A huszadik század hajnalára az európai status quo élvezői egyre nehezebb helyzetbe kerültek. Az 1871-ben létrejött Német Császárság túl nagy kihívást jelentett a briteknek, ugyanakkor ahhoz nem volt elég ereje, hogy minden ellenségével leszámoljon. Németország egyszerre volt túl nagy és túl kicsi. Ahogy az egyik brit külügyminisztériumi tisztségviselő fogalmazott: „Németország önmagában, függetlenül szándékaitól objektív fenyegetést jelent Nagy-Britannia számára, ezért léte összeegyeztethetetlen a brit birodalom létezésével.”

francia katonák
Francia katonák pihennek a marne-i csaták szünetében.
Fotó: wikimedia commons

Az európai nagyhatalmak két szövetségi rendszerbe tömörültek, az antant és a hármas szövetség. Ezek néztek egymással farkasszemet. Az egyik oldalon a britek, franciák és oroszok. A másik térfélen pedig a németek, az Osztrák-Magyar Monarchia és az olaszok. Bár utóbbiak nem igazán tudták eldönteni, hova is álljanak, és ez a háború kitörésekor meg is mutatkozott. Minden állam fegyverkezett, csak idő kérdése volt, hogy kitörjön az európai testvérháború, vagy, ahogy George F. Kennan fogalmazott, a 20. század „őskatasztrófája.”

Már csak az ürügy hiányzott, hogy véget vessenek a „boldog békeidőknek.”

1914. június 28-án Szarajevóban, az orosz titkosszolgálatok által támogatott szerb merénylő, Gavrilo Princip lelőtte a Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot és a feleségét. A Monarchia és Szerbia közti konfliktus következtében kitört a Nagy Háború vagy, ahogy a későbbiekben nevezték, az első világháború. A hármas szövetség felbomlott, mert az olaszok nem léptek be a harcokba, sőt egy évvel később az antanthoz csatlakoztak.

A Központi Hatalmak fő ereje Németország és a Monarchia voltak, mellettük a két kisebb szövetségesük, Bulgária és a törökök. Christopher Clark ausztrál történész 2013-ban megjelent Alvajárók című könyvében a felelősség kérdéséről a következőket írta:

A háború kitörése nem valamiféle Agatha Christie-dráma, amelynek végén ott áll a tettes az üvegházban, kezében füstölgő forgópisztollyal a holttest fölött. Ebben a történetben nincs forgópisztoly – vagy inkább minden fontosabb szereplő kezében van egy. Ilyen megvilágításban szemlélve a háború kitörése nem krimi, hanem tragédia.”

A háború kitörésekor a németek legfontosabb célja az volt, hogy elkerüljék a kétfrontos háborút, vagyis azt, hogy egyszerre kelljen harcolniuk keleten az oroszokkal és nyugaton a franciákkal. Ennek módját az egykori vezérkari főnök, Alfred von Schlieffen dolgozta ki.  A Schlieffen terv szerint a kétfrontos háborúban Németországnak először Franciaországot kell megvernie – erre kb. 6-7 hetet szánt –, majd a lassabban felvonuló oroszokat. A győzelem után a nyugati fronton felszabaduló csapatokat átdobják keletre, ahol a szövetséges Osztrák–Magyar Monarchia seregeivel együtt térdre kényszerítik Oroszországot. A nyugati fronton a német seregek java Belgiumon és Észak-Franciaországon keresztül megkerüli a francia erődrendszert, majd visszakanyarodva bekeríti, a svájci határig űzi és megsemmisíti a francia haderőt. Ez volt a terv, de mint általában minden tervet, ezt is felülírta az élet. Azóta is folyik a vita, hogy Schlieffen elképzelései voltak-e rosszak, vagy a következő vezérkari főnök, az ifjabbik Helmuth von Moltke alkalmazta változások miatt nem valósult meg a német stratégia.

Schlieffen mindenesetre nem élhette meg terve kudarcát, 1913-ban meghalt.

1914 augusztusában megindult Belgiumon keresztül a német támadás az antant csapatok ellen. A hónap végére a szövetséges angol-francia erők visszavonultak, azt tervezvén, hogy a Somme folyónál vesznek fel védekező állást. A német lendület ekkor még kitartott, túljutottak a Somme-on is. Ugyanakkor a francia csapatok visszavonulása rendezetten történt. Szeptember elsején a németek elérték a Marne-t, Párizsból elmenekült a francia kormány, és elkezdték mozgósítani a város férfi lakosságát. A német sajtó örömtüzeket gyújtott, Párizs küszöbön álló bevételéről cikkeztek. Moltke azonban nem volt ilyen derülátó:

Vannak sikereink, de még nem győztünk. A győzelmet az ellenség ellenálló erejének megsemmisítése jelenti. Ha milliós hadseregek állnak szemben, akkor a győztesnek foglyai vannak. De hol vannak a foglyaink? (…) A zsákmányolt lövegek csekély száma mutatja, hogy a franciák rendezetten vonulnak vissza. A legnehezebb még előttünk áll.”

Ráadásul a keleti fronton az oroszok a vártnál jóval gyorsabban mozgósítottak, ezért a nyugati frontról csapatokat kellett átdobni keletre.

marne-i csata
Francia gyalogsági roham.
Fotó:  Wikimedia Commons

A közel egy hónapja tartó támadás és a folyamatos harcok miatt a német csapatok kimerültek, az utánpótlási vonalak túl hosszúra nyúltak. Moltke fedezetlenül hagyta haderejének jobbszárnyát, pontosan ott, ahol a francia 6. hadsereg elhelyezkedett. Tovább rontotta a helyzetet, hogy két német hadsereg között rés keletkezett, ahova benyomultak az antant erők.

Párizs katonai kormányzója, Joseph-Simon Gallieni meggyőzte a francia főparancsnokot, Joffre marsallt, hogy támadják oldalba a németeket. Ehhez szükségük volt az angolok támogatására is, Sir John French tábornagy, a Brit Expedíciós Haderő parancsnoka nem tartotta túl sokra Gallienit. „Zilált, gondozatlan bajuszú komédiás” – vélekedtek a brit tisztek Gallieniről. Joffre azonban elmagyarázta a briteknek, hogy a történelem ítélőszéke előtt kell majd felelniük, ha kihagyják a kínálkozó lehetőséget és nem támogatják a francia ellentámadást. Szeptember 5-én a francia csapatok végül oldalba támadták a németeket.

Ide kapcsolódik az a híres legenda, hogy Párizsból francia taxisok szállították a katonákat a frontra. Ahogy általában ilyen esetekben lenni szokott a hír igaz, de… 600 párizsi taxi fordult kétszer, és juttatott 6000 katonát az arcvonalba. Ugyanis a taxisok által a frontra fuvarozott hadtest csupán a hátvédet erősítette meg, s csak töredékük avatkozott a harcokba. A mindössze öt napig tartó marne-i ütközetben több mint kétmillió német és francia katona, s közel 70 ezer brit harcolt, így a hatezer fő elenyésző szám lehetett. Bár a taxisok jól jártak, megkapták a fuvarokért a teljes viteldíjat, fejenként 70,102 frankot.

taxi francia
A híres taxik egyik utolsó épségben maradt példánya.
Fotó:  Wikimedia Commons

A német csapatok az arcvonal teljes hosszában visszavonultak a Marne-tól északra, az Aisne folyó vonaláig. „Az így elért vonalakat meg fogjuk erődíteni, és védeni fogjuk.” – jelentette ki Moltke, majd pár nappal később leváltották a vezérkari főnök pozíciójából, és Erich von Falkenhayn tábornok került a helyére. A németek beásták magukat, és a háború lövészárokharccá fajult, a „mozgó hadviselésnek” befellegzett.

Julier Ferenc nagyváradi születésű katonatiszt több könyvet is írt a témáról, például az 1914-1918. A vilgháború magyar szemmel címűt. Ebben a marne-i csatáról a következőket írta:

Az általános hadi helyzet szerint a németek a csatát megnyerhették volna, ha még egy napig kitartanak. És egészen biztosan megnyerik, ha a német jobbszárny a várostromok folytán nem gyengül négy hadtesttel, illetve ha a feleslegesen Keletporoszországba (sic!) szállított két német hadtest a marnei csatában résztvesz. Kétségtelenül döntő győzelmet aratnak a németek, ha Moltke a német jobbszárnyat Schlieffen terve szerint kezdettől fogva erősebbre szabja. Az is valószinü, hogy a német győzelem a már hellyel-közel megrendült francia seregnek halálos döfést adott volna. Ám Moltke beavatkozása nélkül a németek még a legkedvezőtlenebb esetben is eldöntetlenné tehették volna a csatát. A visszavonulással azonban a németek a csatateret az ellenségnek engedték át és ezzel a csata elvesztését beismerték. A marnei csatavesztésnek óriási s a háború egész sorsára kiható hadászati jelentősége lett. Mindenekelőtt jelentette a német haditerv összeomlását. (Ez a terv arra épült fel, hogy a német seregek a franciák gyors legázolása után az oroszokkal fognak végezni.) Jelentette egyuttal az egyre csökkenő francia ellenállóerő újraéledését, az angol hadsereg nagyarányu megerősítésének bizonyosságát, a háború gyors befejezésére irányuló reménynek szertefoszlását, sőt a háború győzelmes befejezésébe vetett hit megrendülését is. Az osztrák-magyar monarchia hadvezetősége számára a marnei csatavesztés azt jelentette, hogy a németektől megerősítést belátható ideig nem kaphat és ezért az orosz túlerővel szemben még nagyon sokáig egyedül kell helytállania.“

Kapcsolódó cikkeink

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.