David Hume skót filozófus 250 éve halt meg

Edinburghban született 1711. május 7-én jómódú skót nemesi családban. Ügyvéd apját kétévesen vesztette el, ettől kezdve testvéreivel anyja nevelte. A már fiatalon rendkívüli szellemi képességekről tanúságot tevő Hume először a jogi pályát fontolgatta, de egyre jobban vonzotta a filozófia.

A korban szokásosnál is sokkal fiatalabban, 11 évesen lett az edinburghi egyetem hallgatója, ahol a klasszikus szerzőket, a filozófiát, a matematikát és korának tudományos műveit tanulmányozta.

Az intenzív tanulás miatt azonban 18 éves korában idegösszeomláshoz közeli állapotba került és csak lassan épült fel, edinburghi tanulmányait nem is fejezte be. Az 1730-as évek közepén Franciaországba utazott, s megírta főművét Értekezés az emberi természetről címmel, amelynek első két kötete 1739-ben, a harmadik 1740-ben jelent meg. Az eleinte kevés visszhangot keltő értekezés első része az emberi megismerés folyamatával, az eszmék eredetével, a tér, idő, okság fogalmával és az érzékeléssel, a második az érzelmekkel, a szenvedélyekkel, a lélek működésével foglalkozik, amelyekben Hume szerint az értelem alárendelt szerepet játszik, a harmadik témája az erkölcs, amelynek forrása a mások viselkedése nyomán ébredő kellemes vagy kellemetlen érzés. 1741-ben jelentek meg jóval kedvezőbb fogadtatásban részesült erkölcsi és politikai esszéi, 1748-ban adta ki az Értekezés az emberi értelemről című művét, amelyben többek között a megismerés, az okság, a hit és a szkepticizmus problémáit vizsgálta.

Az Értekezés miatt ateistának és erkölcstelennek minősítették, így katedrát nem kapott, hiába pályázott az edinburghi és glasgow-i egyetemen is.

1752-től az edinburghi Ügyvédi Könyvtárban dolgozott, ekkoriban írta meg hat kötetben Anglia történetét a római hódítástól kezdve, ennek sikere nyomán életében nagyobb történészi, mint filozófusi hírnévnek örvendett. Politikai beszélgetések című művében a klasszikus közgazdaságtan számára is fontos kérdésekkel foglalkozott, ezek nagy hatást gyakoroltak barátjára, Adam Smithre.

Hume 1763-tól a párizsi brit nagykövetség titkára volt, megismerkedett a korszak számos jelentős francia tudósával. Jean-Jacques Rousseau-t 1766-ban Angliába menekítette az üldöztetések elől, de a nehéz természetű Rousseau néhány hónap múlva azzal vádolta meg, hogy Hume üldözi és meg akarja alázni, a botrány egész Európában feltűnést keltett.

Hume 1769-ig a külügyminisztérium helyettes államtitkára volt, ezután visszavonult szülőföldjére. Utolsó éveiben betegséggel küzdött, de tovább dolgozott, s 1776. augusztus 25-én halt meg Edinburghban. Utolsó jelentős műve, a Beszélgetések a természetes vallásról három évvel halála után látott napvilágot. Filozófiájának középpontjában az emberi megismerés állt, úgy vélte, hogy az emberi természetet ugyanúgy tapasztalati alapon kell vizsgálni, ahogyan a természettudományok vizsgálják a világ jelenségeit.

Az angol empirizmus hagyományát folytatva abból indult ki, hogy ismereteink alapját a tapasztalat adja az ember nem rendelkezik vele született, kész fogalmakkal a világról, gondolatai végső soron érzéki vagy lelki tapasztalatainkból származnak.

Okságelmélete szerint a mindennapi életben természetesnek vesszük, hogy ha egy esemény után egy másik következik, akkor az első okozta a másodikat. Magát az "okozati szükségszerűséget" azonban közvetlenül soha nem érzékeljük, csak feltételezzük, hogy ha valami eddig mindig így történt, ezután is így fog történni. Hume szerint az indukció, azaz az egyes egyedi megfigyelésekből, tapasztalatokból az általános szabályokra való következtetés ez esetben logikailag nem bizonyítható, az ok-okozatba vetett hitünk a szokásból és nem az észből fakad.

Erkölcsfilozófiájában úgy vélte, hogy az erkölcsi ítéletekben nem pusztán az értelem, hanem az érzelmek és az emberi együttérzés is alapvető szerepet játszanak, azt vizsgálta, mi alapján tekintünk bizonyos tulajdonságokat erényesnek, másokat pedig károsnak.

A vallás kérdésében különösen kritikus álláspontot képviselt. Isten létével kapcsolatban agnosztikus volt, úgy vélte, ha van rend a világegyetemben, az magának a világegyetemnek köszönhető, és nem tehető meg semmilyen, az isteni kinyilatkoztatáson alapuló vallás fundamentumának. Vizsgálta a vallási hiedelmek eredetét, a csodákba vetett hitet és az istenérveket, szerinte egy csoda elfogadásához olyan erős bizonyítékra lenne szükség, amely felülmúlja a természet rendjének állandóságáról szerzett tapasztalatainkat. Vallásfilozófiai gondolatai miatt kortársai közül sokan ateistának vagy veszélyesen szkeptikus gondolkodónak tartották, a katolikus egyház 1761-ben minden művét indexre tette. David Hume a felvilágosodás egyik legfontosabb filozófusaként alapjaiban kérdőjelezte meg az emberi tudás bizonyosságába vetett hitet.

Filozófiája hatott többek között Immanuel Kantra, később Charles Darwinra, a filozófiatörténetben az empirizmus, a szkepticizmus, az erkölcsfilozófia és a vallásfilozófia meghatározó alakjaként tartják számon.