2022. március 19., 19:37

„Czudar az, a ki hazáját nem védelmezi!”

A márciusi ifjak által 174 esztendővel ezelőtt, 1848. március idusán megfogalmazott tizenkét pont követelései között volt, hogy „(...) magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a’ külföldieket vigyék el tőlünk.” Az első felelős magyar kormány mindent megtett ezért, míg azt a bécsi kamarilla igyekezett elszabotálni. Így került haza a felső-magyarországi Vilmos-huszárok két osztálya is. Az ezred másik fele ezernyi veszélyt vállalva sietett a vészben forgó hon segítségére.

 

Vilmos huszárok

A galíciai Tarnopolban és környékén bekvártélyozott, III. Frigyes Vilmos porosz király nevét viselő császári-királyi 10. huszárezred legénységi állománya Felső-Magyarország keleti vármegyéiből származó magyar, szlovák és ruszin legények voltak. A fűzöld csákót, fekete-sárga zsinóros, sárga gombos világoskék öltözetet viselő Vilmos-huszárok felét 1848 júniusában vezényelte haza a bécsi hadügyminisztérium: az 1. és 2. őrnagyi osztállyal tartott a tisztikar nagyobb része is. Másik fele azonban hiába várta a hazavezénylési parancsot. A Vilmos-huszárok tudtak az otthoni eseményekről, így hozzájuk is eljutott Kossuth A magyar katonákhoz című gyújtó hangvételű szózata, amely az önkényes hazaszökésre ösztönözte őket. 

„Haza, hát haza!”

László János tizedes 1848. október 11-én éjjel 3 órakor indult haza Czortkówból, az ezredesi osztály 1. századának 50 huszárjával, elsőként. Kapitányuk azonnal a nyomukba eredt százada maradékával és szekerekre ültetett császári gyalogosokkal. Veszteségteljes volt a hazaútjuk, 12 emberük esett el, egy huszár a Dnyeszterbe veszett, egy másik lovával zuhant szakadékba.  

A 36 (másutt: 32) főre apadt csapat október 16-án délelőtt 11 órakor lovagolt be Taracközre. Itt emelték kezüket esküre: „Mi magyar hű vitézek esküszünk a magyarok Istenére, hogy magyar hazánk védelmére utolsó csepp vérig készek vagyunk: elszánva azt mindenünk feláldozásával oltalmazni, mert az minket azon felszólítással hí, hogy aki őt megmenteni nem siet, az czudar, az nem magyar.

Esküszünk, hogy azon vezérünket, kit mi a szó többségével választunk, utolsó percig el nem hagyjuk, érette életünket is feláldozzuk, őt hallgatjuk s neki a legnagyobb mértékben engedelmeskedünk. Ki ezeket közülünk nem teljesíti, nem tartjuk Isten áldására érdemesnek, hogy kardját oldalán viselje, hogy a hazai föld fedezze, hanem, hogy Isten a legcsodálatosabban verje meg. Bárki legyen közülünk áruló, készek vagyunk első golyóbisunkat neki ereszteni. Mind vízen, mind szárazon, mind tűzben, vérünket ontjuk a magyar hazáért. Isten minket úgy segéljen! Amen.” Nem üres szavak voltak ezek, ugyanis nem sokkal később, amikor Mihályi Gábor máramarosi kormánybiztos kíséretét adták, egyikük felmondta az engedelmességet, amire társai levágták.

A Tarnopolban állomásozó alezredesi osztály 1. százada is szökni készült. A frissiben hadnaggyá avanzsált 24 éves zabari Szontágh Frigyes állt élükre. Az ezredpénztárból 450 forintot vett fel élelmezési célból, és úriember lévén, lépéséről értesítette ezredparancsnokát, akit egyúttal megkért arra, hogy a felvett összeget lovainak és visszamaradt holmijának eladásából pótolja. Október 24-én éjfélkor ült nyeregbe Szontágh hadnagy és 195 huszárja. Lovaik patáit szalmafonatokkal csavarták be, nehogy felriasszák a népes helyőrséget. Az egyik gyalogos laktanya őrsége mégis felfigyelt rájuk, és két század, szekérre ültetett gyalogos eredt utánuk. Másnap alkonyatkor érték el a Dnyesztert. Szontágh hadnagy emberei felével épp átúsztatott a folyón, amikor az őket beérő gyalogosok tüzet nyitottak rájuk. A folyó bal partján maradt huszárok megpróbálták kivágni magukat, ami részben sikerült, de foglyokat hagytak hátra. Szontághékat is meglepték a túlparton, de sikerrel törtek keresztül a gyalogságon. 

Október 27-én déltájt Szontágh hadnagy 83 huszárral érkezett meg Körösmezőre, ahol első dolga volt, hogy az ezredkasszából felvett összeg maradékát, 29 forintot letétbe helyezze Mihályi kormánybiztosnál. 

Zsurmay bravúrja

A Vilmos-huszárokból csupán egy osztály maradt vissza Galíciában: az ezredesi osztály 2. százada Trembowlán, míg az alezredesi osztály 2. százada Zbarazban. Október végén döntöttek a szökés mellett, köszönhetően Bukovits Károly őrmesternek, valamint kustanóczi Panker Alajos és Rácz Boldizsár tizedeseknek. A zbarazi század tisztjei többségükben idegenek voltak, ezért a huszároknak nem sok bizodalmuk volt irántuk. A környéken gazdálkodott egyik kvietált hadnagyuk, Zsurmay Lipót (Lipoty Žurmański), aki elvállalta vezetésüket. Semmit sem bíztak a véletlenre, ezért a zsoldot sem osztották ki, nehogy valamelyik huszár borgőzös fejjel kikotyogja tervüket. Október 26-án feltörték a lőszerraktárt, ahonnan muníciót vételeztek, a század 20 órakor nyergelt és Trembowlán csatlakozott hozzájuk a másik svadron is, így 200 huszár indult haza. 

Óvatosnak kellett lenniük, hiszen a császáriak mellett a félrevezetett lengyel lakosságtól is tartaniuk kellett, akik nem viseltettek barátságos érzülettel a huszárok irányába. Így érték el október 30-án a Dnyesztert, ahol partot váltottak. Egy Kolomea melletti falucskában éjjeleztek, de oly módon, hogy az ottani német földesúr kastélya hátsó kerítésén bejáratot vágatott, és azon osontak be a huszárok, nehogy a lengyel parasztok felfigyeljenek mozgásukra és riasszák a császáriakat.

A Kárpátok felé lovagoltak tovább, ahol az egyik útmenti erdőben ellenséges gyalogságba botlottak. Zsurmay nem vállalta a felesleges vérontást, így kitért előlük. Kisebb hegyi utakon, lovaikat kantárszáron vezetve keltek át a Kárpátokon és november 2-án érkeztek meg Felsővisóra.

November 10-én Máramarosszigeten a vármegyeháza előtt ünnepélyes módon fogadták a 119 Vilmos-huszárt, csakúgy, mint júniusban Lenkey kapitány századát. A kormánybiztos köszöntőjét követően jagócsi Péterffy András nemzetőr őrnagy szólott hozzájuk: „Barátim! ti nagy bűnt követtetek el, midőn a hadi fegyelmet megtörve haza jöttetek: másfelöl polgári kötelességteket teljesítettétek.” Ez cseppet sem tetszett a polgároknak, akik zúgolódtak és kijelentették, Lenkeyéknél még érthető volt az ilyen hangnem, de jelen esetben már nem. A sajtó lelkesen méltatta a hazatérőket: „Vitéz hős barátim! Nem követtetek ti el bűnt! A polgári érdemnek legnagyobbika az, mit számotokra hódolva nyújtunk. – Isten vezérelje vitéz karjaitokat győzelemre.”

Vezetőik sorsa

Valamennyien ezredük kötelékében maradtak. Szontágh Frigyes Erdélyben, majd a Délvidéken harcolt, őrnagyként tette le a fegyvert Borosjenőnél. Aradon kötél általi halálra, majd 18 esztendei várfogságra ítélték. A kufsteini várbörtönben halt meg 1854-ben. Zsurmay Lipót is Erdélyben, később a Kmety-hadosztály kötelékében küzdött. 1849. augusztus 9-én megsebesült Temesvárnál. Őrnagyi rendfokozatban adta meg magát Borosjenőn. Aradon halálra, azután 16 évi várfogságra ítélték. Hamarosan amnesztiát kapott, megfordult Franciaországban, Törökországban, 1859-ben belépett az olaszországi magyar légióba, ezredesi rendfokozatban. 1867-ben tért haza, de még azon évben elhunyt Pesten. 

A négy altiszt alszázadosi rendfokozatot ért el 1849 nyaráig. László János 1849. április 22-én esett fogságba a bánsági Keped mellett. Büntetésből besorozták, de Zágrábból sikeresen megszökött. Csatlakozott noszlopi Noszlopy Gáspár Somogy vármegyei nemzetőr őrnagy és kormánybiztos alakulatához, velük került Komáromba.

Özvegye 1867-ben a Bihar megyei Fugyiban élt. Bukovits Károly a fegyverletételkor török földre menekült, később Chicagóban telepedett le. Rácz Boldizsár 1849. április 24-én megkapta a katonai érdemjel 3. osztályát. Büntetésből 1853-ig a császári 1. huszárezredben szolgált, a kiegyezés időszakában Ung vármegyében élt. Panker Alajos 1853-ban függetlenségi szervezkezdésben való részvételért 8 év sáncfogságot kapott. Négy évvel később, Josefstadtból szabadult kegyelemmel. Útmesterként kereste kenyerét és Gyöngyösön halt meg 71 éves korában, 1893-ban.

1848/49-ben a Vilmos-huszárok derekasan megállták helyüket mind a főhadszíntéren, mind Erdélyben. Megérdemlik az utókor tiszteletét.

Megjelent a Magyar7 2022/11.számában.


 

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.