2020. december 31., 11:58

Budapest ostroma: „Hiába menekülsz, hiába futsz”

Hetvenhat évvel ezelőtt, 1944. december 24-én Budapest körül bezárult a szovjet ostromgyűrű. Mintegy 70-79 ezer magyar honvéd, német Waffen-SS- és Wehrmacht-katona mellett nyolcszázezer civil rekedt a magyar fővárosban, akik kétségbeesve várták a csodát: a „Festung Budapest” felmentését, vagy a „gépesített tatárjárás” révén sorsuk végzetszerű beteljesedését.

Fotó: Babucs Zoltán archívuma
Karácsony után egyre zsugorodott a pesti hídfő, pedig a védők keményen ellenálltak.

A német és magyar csapatok a Rákospalota–Rákosszentmihály–Mátyásföld–Új Köztemető–Pestszentlőrinc–Pestszentimre–Soroksár-kelet vonalra szorultak vissza, és 1944. december 31-én részsikereket értek el. Rövid időre visszafoglalták Mátyásföld nyugati részét és az ottani repülőteret, míg Rákoskeresztúr északi részén a kassai 24. rohamtüzérosztály eredményes ellentámadást hajtott végre.

Ezen a napon a szovjetek is tovább nyomultak, övék lett Árpádföld, Cinkota és Pestszentimre. Budán kisebb területet védtek, jóval kevesebb erővel, az első vonal a Filatorigát–Mátyáshegy–Ferenc-hegy–Rókushegy–Városmajor–Kissvábhegy–Farkasréti temető–lágymányosi vasúti töltés mentén húzódott. A harcok közben is dolgozott a szovjet propaganda, magyar nyelven győzködték a honvédeket és háborús slágerek – mint például a Hiába menekülsz, Csak egy nap a világ – szóltak a hangszórókból.

budapest
Fotó:  Babucs Zoltán archívuma
A pesti hídfő

A ferencvárosi Tinódi utca egyik modern garzonlakásának tulajdonosa, Barsy Irma a következőket írta 1944. december 31-én: „Ötödik napja nincs villanyunk. (Mondják, a város egyes részein időnkint van.) A pincében alszunk, azaz inkább csak fekszünk. Két óvóhely van a házban, a mienkben 27 ember. Annyira egymás mellett vannak a fekvőhelyek, hogy én például csak láb felől tudok bemászni. (…) Egész éjjel hortyognak, köhögnek, a gyerekek bömbölnek és bilire kérezkednek (…) Most folyik az átrendezés: két kisgyermekes családnak át kell mennie a másik óvóhelyre, ahol sokkal több a hely. Ott nagy az elkeseredés, mert ők már berendezkedtek kényelemmel, fotelokkal stb. (…) A fekvőhelyeket és a légócsomagokat kivéve minden holmit át kell vinni egy raktárba. A romházból sikerült telefonösszeköttetést kapni (…) a Belvárost teljesen belőtték. Mások is jöttek a külvilágból, mesélik, hogy Budán kupacokban vannak a hullák, nem győzik elszállítani. Minden utca tele van német tankokkal.

Az oroszok a budai oldalon Kelenföldtől a Boráros téri hídig bent vannak, onnan lőnek át ide hozzánk. Tegnap délután történt házunkban az első sebesülés. Az egyik lakásból a háztartási alkalmazott egy pillanatra kilépett az erkélyre: egy repeszdarab elvágta a lábát, majdnem elvérzett. Elvitték a mentők. Szép, fiatal, tizennyolc éves erdélyi lány. Szegényke a hordágyról még az imakönyvét kérte, azt vitte magával. Kétórai sorban állással sikerült 30 deka kenyeret kapnom. Még van kenyérjegyünk, de már nem merek ma az utcára menni. A ház előtt három ágyúgolyó esett le, óriási csattanással.”

Másnap ezeket a sorokat jegyezte fel: „Szilveszter éjszakáján a menekült unitárius pap Istentiszteletet tartott egy földszinti üres lakásban. Valláskülönbség nélkül ott volt mindenki. Gyönyörűen beszélt. Egy rabiátus marcona ember, kötekedő, iszik – de beszélni, azt tud! Mindenki zokogott. Utána még késő éjszakáig énekeltünk szép, szomorú magyar nótákat az óvóhelyen.”

Budai polgárok

A nagy háború hadszíntereit megjárt – felvidéki születésű – dr. Lux Gyula tartalékos hadnagy, nyugalmazott tanügyi főtanácsos a budai Kissvábhegyen lévő, Orbánhegyi út 13. szám alatti házuk pincéjében 1944 utolsó napján vette elő háborús naplóját, hogy feljegyezze a főváros ostromának történéseit: „Egy mécses világánál írom ezeket a sorokat életem legszomorúbb szilveszter estéjén az óvóhelynek kinevezett pincében. Egy hét óta itt élünk, mert nem tanácsos kimozdulni; az orosz tüzérség állandóan tűz alatt tartja környékünket, mert itt helyezkedett el a német tüzérség. Már így is több ízben hajszálon múlt, hogy egy akna vagy gránát áldozata nem lettem. A ház már több telitalálatot kapott, a háztető már igen lyukas. (…)

katonák
Fotó:  Babucs Zoltán archívuma
1944 karácsonya Budapesten.

Délelőtt 11-kor kezdődött egy rettenetes pergőtűz. Mivel egy német ágyú volt a kertben és egy német tank, ahonnan a németek lőttek, az oroszok tízszeres tűzzel válaszoltak. Végigtapogatták az egész területet. Nehéz tüzérségi tűz kezdődött, s a ház csak úgy imbolygott a közeli robbanások következtében. Egy 21 cm-es lövedék átütötte az emeleti szoba falát, szétzúzott egy rekamiét, összetörte a szemben lévő ajtót, majd befúródott a padlóba, ott nekiütközött egy traverznek, megperdült és egy kb. négyzetméternyi területen kifúrta a mennyezetet. Ha ez felrobbant volna, akkor szétfújta volna az egész házat. (…) Az ablakokra szegezett deszkákat számtalan gránátszilánk lyukasztotta át, és egyeseket újból benyomott a légnyomás. (…)  Néhány akna elvitte a még meglévő tetőnek egy részét (…) Közben újból havazott és vastag hóréteg volt a padláson. Persze szét voltak lőve a padláson lévő bútorok is (…) Az oroszok természetesen mindig előbbre hatoltak, s elfoglalták az egész Svábhegyet, s félő volt, hogy nem lesz vizünk sem, mert mi a vizet a svábhegyi víztoronyból kapjuk. Gyorsan megtöltöttük a mosókonyhai nagy medencét és minden edényt, amit csak meg tudtunk tölteni, hogy ne maradjunk víz nélkül. Amitől tartottunk, az nemsokára be is következett: a vízvezetékből már nem kaptunk vizet. A gáz ekkor még működött gyengén, de nemsokára ez is megszűnt. Az alagsorban való élethez be kellett rendezkednünk. A kazán mellett felállítottam egy kis vaskályhát, ez volt az egyetlen főzőhelyünk is. A házmesterék még ekkor a lakásukban tartózkodtak, de amikor egy gránát éppen az ablakuk előtt robbant és megsebesítette a házmesternét a fején, ők is jobbnak találták a pincébe költözni. Itt lakott különben velünk ideiglenes lakónk is, a Czérna család is, persze már csak az asszony kislányával; az ura bevonult katonának és nem is jött vissza onnan.”

Honvédek

A magyar rohamtüzérekből szervezett, Billnitzer Ernő vezérőrnagy parancsnoksága alatti csoport 1944 utolsó napjaiban a rákoskeresztúri Új Köztemetőnél védekezett. Uhrin Pál hadapród őrmester, a 24. rohamtüzérosztály tartalékos tisztjelöltje szakaszával 1944. december 27. óta a temető melletti erdő szélén volt beásva, a vasúti töltésnél pedig a szovjetek. Innen kellett kivetni az ellenséget. Visszaemlékezése szerint: „A támadásunkat, amely december 31-én történt, szerencse kísérte, és az oroszokat lövészárkaikból kizavartuk és közben két orosz tisztet fogságba ejtettünk, és több orosz katona elesett. Szilveszter napján egész nap szólt a hangszóró, melyben az oroszok üzentek, hogy egyetlen egy rohamtüzért sem hagynak élve, és szólt a »Bajtárs, ma még tán csak öt perc az élet« – című dal.

Valóban, 1945. január 1-jén elkezdték verni az állásainkat aknavetőkkel, ágyúkkal, géppuskákkal, kb. 10 perc múlva az erdősávra helyezték a tüzet, mire kinéztem a lövészárokból, az oroszok már kb. 120 méterre voltak állásainktól. Erre parancsot adtam a visszavonulásra, mivel nekünk csak golyószóróink és puskáink voltak. A visszavonulásnál kb.

babucs
Fotó:  Babucs Zoltán archívuma

50 méter nyílt terepen kellett visszavonulni az erdősávig, és utána pedig a rákoskeresztúri temetőt értük el, ahol sírkövek között folytatódott a harc.

A sötétség leple alatt visszavonultunk a kőbányai Drasche téglagyár környékére, ahol rendeződtünk és visszavonultunk egészen a Népligetben kiásott lövészárkokba, de itt már olyan kevesen voltunk, hogy [osztályparancsnoka] Bakó [Barnabás] őrnagy nekem adott parancsot, hogy helyezzem el az őrszemeket úgy, hogy váratlan támadás ne érjen minket.

Oly hosszú volt a lövészárkokban az üres hely, hogy egy-egy őrszemet kettő-, háromszáz méterre helyeztem el, mert alig voltunk harmincan. Annyira ki volt merülve az egység, hogy voltak olyanok, akik állva elaludtak a lövészárkokban. Nekem a lelkemre kötötte Bakó őrnagy úr, hogy ne hagyjam elaludni az őrszemeket, és így egész éjszaka sétáltam a lövészárkokban és elbeszélgettem az őrségben álló honvédekkel. Másnap visszavonultunk egészen a pesti Vigadóba.”

Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2020/52-es számában.

Megosztás
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!