HIRDETÉS

Bodrogközi találkozás a Viszkissel: a büntetett előélet életre szóló stigma

Zsebik Ildikó 2018. április 20., 09:02

Ambrus Attila érdekes jelenség. Bár gyermekkorától botrányt botrányra halmozott, majd bűncselekmények sorát hajtotta végre, a közvélemény mégis pozitív színben tünteti fel. Saját állítása szerint ennek hátterében egyértelműen az áll: csak a káposztafejeket büntetik, az igazi nagy csalók mindig megússzák, már-már köztiszteletnek örvendenek. Ő viszont becsülettel leülte büntetését, és jó útra tért.

Ambrus Attila úgy tud beszélni, hogy stílusával és mondanivalójával képes hosszútávon lekötni hallgatósága figyelmét. Látszik, hogy a börtönévek alatt elvégezte a kommunikáció szakot, rengeteget olvasott, tanult. Ironikus látásmódjával lebilincseli közönségét.

Szeretethiányos gyerekkora minden bizonnyal hozzájárult élete alakulásához. Másfél éves volt, amikor anyja végleg kilépett életéből (tízszer ment férjhez), apja pedig menthetetlen alkoholistaként élte életét.

Ambrus Attila számára a verés napi gyakorlat volt, már csak dacból sem akart beilleszkedni a társadalomba. Kleptomániás gyerekként definiálta önmagát. Életében nem voltak szabályok, nem csoda hát, ha fiatalon javítóintézetbe került. Saját bevallása szerint itt még nem javult meg senki, az intézmény profiljának leginkább a bűnözőképző megnevezés felelne meg, ahol nem volt ritka a gyilkosság sem.

Két évvel később munkaszolgálatos katona lett. Ez a két év újabb megpróbáltatásokat hozott életében. Mindezek még Romániában, Erdélyben történtek vele. Végül úgy döntött, Magyarországra jön, sikeres átszökésére 1988-ban került sor - mindezt maga az egykor rettegett-csodált bankrabló meséli, akivel a bodrogközi Pólyányban beszélgettünk.

Egy modern migráns lettem, hiszen önként lemondtam román állampolgárságomról, de sokáig a magyar állampolgárságot sem vette fel. Nem tartoztam sehová

- mondja.

Mennyire tartja magát celebnek?

Semennyire, mert a celeb attól celeb, hogy semmihez sem ért, én viszont tudok bankot rabolni és kerámiákat készíteni. Egyébként a hitvallásom: semmit sem érdemes félig csinálni. Számomra a lehetetlen sem létezik, mindig a hogyanra koncentrálok.

Miután letelepedett Magyarországon, sok mindennel foglalkozott. Mégis mi vitte a bűn útjára?

Először egy ampullagyárban kezdtem dolgozni, azután házmester, illetve sírásó lettem, végül legjobb üzletnek a medvebőr-kereskedelem bizonyult. Csakhogy amikor Romániában is védetté nyilvánították a medvét, hirtelen megszűnt a bevételi forrásom. Eközben megismerkedtem egy tanítónővel, akinek jómódú szülei éreztették velem: egy senki vagyok. Ráadásul egy csinos kis tartozást is sikerült felhalmoznom és nem volt bevételem. E három okra vezetem vissza bűnözői életem gyökereit.

Miért épp az OTP-bankfiókok lettek rablásainak elsődleges célpontjai?

Mert dilettáns módon működött a rendszerük. A rablás bejelentése után 7-8 perc alatt érkeztek csak ki a helyszínre, s ez épp elegendő idő volt ahhoz, hogy én elegánsan távozzak. Kockázatelemzést végeztem: a 90-es években 3200 OTP- fiók létezett, és egynek a biztonsági felszerelése kb. 1 millió forintba került volna. Ennyi pénzt nem tudtak áldozni erre a célra. Nekem köszönhetik viszont, hogy mára lényegesen javult a rendszer, ma már két perc alatt bárhová kiérnek a rendőrök.

Mi a véleménye a bűntársakról?

A legbiztosabb, ha egyedül dolgozol. Akinek vannak bűntársai, ott előbb-utóbb valaki hibázik. Meg kellett tanulnom, hogy betyárbecsület nem létezik, mindenki eladja a lelkét, ha nyaka körül szorul a hurok. De az ügyvédekről sem jobb a véleményem, hiszen ők meg a nyomorúságod haszonélvezői.

Talán már nem emlékszik rá mindenki, miért is lett ön a „Viszkis”.

Még Juszt László akasztotta rám ezt a jelzőt, mert a rablások előtt egy-egy közeli korcsmában megittam egy-egy viszkit. Valamikor ez még vodka volt, csak miután lett mit a tejbe aprítanom, viszkire váltottam. Az italra azért volt szükségem, mert rettenetesen „stresszes munkát” végeztem, egy-egy rablásnál sok mindent figyelembe kellett venni. Ezzel nyugtattam le magam.

Milyen érzés napról napra a börtönben sínylődni?

Miután elfogtak, 17 évnyi szabadságvesztésre ítéltek. Másfél évet a Magda Marinko számára készített cellában töltöttem. Olyan volt, mint egy terrárium. Mindenütt csak a beton, az egész fülke golyóálló volt, a levegőt is egy csövön át kaptam. Olyan kemény volt a fekhelyem, mint egy szarkofág. Amikor viszont átkerültem Sátoraljaújhelyre, azonnal egy újabb kerítést emeltek az épület köré. Sok gondot okoztam a személyzetnek, mert rendszeresen látogattak a tv-stábok, akiktől egy-egy interjúért cserébe könyvet kértem. Számtalan szerelmes levelet is kaptam, apropó: majdnem meg is nősültem. Ebben az ingerszegély környezetben - ha túl akartam élni - kellett valamit kezdenem az életemmel. Nem szégyellem: volt, amikor legszívesebben véget vetettem volna neki. Azután azzal adtam értelmet benti életemnek, hogy tanulni kezdtem. Előbb a kerámiakészítést tanultam ki, majd az egyetemet is elvégeztem. Nagy szükségem volt rendszeres elfoglaltságra és sikerélményre.

Milyen odabenn a rabok és a börtönőrök viszonya?

Az őrök 90 százaléka egyszerű ember, 10 százaléka pedig frusztrált, akik megbuktak a életben. Általában együtt lehet velük élni, csupán egy olyan ember volt, aki folyton szívta a véremet.

Mikor következett el az a pillanat, amikor eldöntötte: jó útra tér?

Azon a napon, amikor jogerősen 17 évre ítéltek, megtudtam, hogy apám meghalt. Márpedig ő folyton azt hajtogatta nekem: fiam, te a sitten fogsz megdögleni. S akkor úgy döntöttem: nem engedhetem meg magamnak, hogy igaza legyen. Márpedig ha nem változom meg, neki lesz igaza. A barátaimmal - akik szabadulásomkor adtak nekem még egy esélyt - szemben sem engedhetem meg magamnak, hogy csalódást okozzak. Ha ők nincsenek, ma én sem létezem.

Nehéz volt visszailleszkednie a társadalomba?

Segítség nélkül erre nincs esély. A büntetett előélet életre szóló stigma. Ha bevallod, nem fognak alkalmazni. Ha nem, akkor meg előbb-utóbb úgyis kiderül.

A közelmúltban készült önről egy film A Viszkis címmel. Mi a véleménye róla?

Ez a második legdrágább magyar film a filmtörténelemben. Másfél milliárd forintot emésztett fel. A rendezőjével, Antal Nimróddal évekkel ezelőtt véletlenül a Nemzeti Múzeumban találkoztam. Maga a forgatás 70 napig tartott, 600 autót használtak fel benne, és hároméves közös munkánk eredménye. Eddig 380 000 ember látta, így a költségek kétharmada már megtérült. Nem azt akartuk, hogy a film egy hőst faragjon belőlem, sokkal inkább életem tanulságaira fókuszáltunk. Egyébként arra büszke vagyok, hogy soha egyetlen embert sem sebesítettem meg, akkor biztosan nem lennék most itt. Azzal is tisztában voltam mindig, hogy előbb-utóbb le fogok bukni, ezért sem alapítottam családot.

Hogyan összegezné eddigi életútját?

Sok mindent megbántam, de - hála Istennek - sikerült talpra állnom, újra kezdenem. Mostani életem ezerszer jobb, mint volt korábban, hiszen most az ajtómon belül is van kilincs. Amit képviseltem egykor, az nyilvánvalóan nem volt járható út. Életemben most a feleségem, a kerámiák és a könyvírás játszanak főszerepet. Van egy saját könyvem Haramiák címmel, kettőnek a társszerzője vagyok, illetve hamarosan piacra kerül a Berki Krisztiánnal közösen írott könyvünk az Ázsia expressz kulisszatitkairól. Számomra az írás terápia.

0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS