Biharban született
A 2021-es év júliusának utolsó napjaiban, hárman Érsekújvárból úgy döntöttünk, elmerészkedünk a Bihari-havasok mesés vidékére, ahol Pásztai András és Kocziha Attila barátaink szerveztek túrát a Hazajáró Honismereti és Turista Egylet jóvoltából.
Nem árultak ők ketten zsákbamacskát, hiszen a Pádis-fennsík, ahová a túrák helyszínileg ütemezve voltak, tutitalálat a túrázó számára. Pádis földrajzi feltárását az a Czárán Gyula végezte, akit méltán hívnak a magyar turizmus atyjának. A magyar tájnevek, illetve a mostani jelzett turistaútvonalak nagy része az ő nevéhez fűződik.
Főhadiszállásunk a Sebisel Panzióban volt berendezve. Hát, jól eldugták azt a panziót. Miután elhagytuk Vasaskőfalvát, első letérőnél balra fordultunk, ahonnan nagyjából hat kilométeres, eléggé silány minőségű útszakaszon keresztül vezet az út a panzióig. Leparkoltunk, becsekkoltunk, túracuccainkba belebújtunk, finomra fényezett túracipőnkbe beleléptünk és jöhetett a bihari felfedezés.
Péntek délutáni túránk mondhatni bemelegítése a szombatinak. Príma tempót jött a csapat. Schmidl és Három királyok vízesések, valamint a Boga-völgye csak úgy adta magát vad szépségével. Záporoztak a fotók ezerrel, így elégedetten zötykölődtünk vissza panziónkba. Este még jött köszöntő András részéről, majd össznépi zabálás után aki még akart az iszogathatott.
Szombat korán reggel. Csipás szem, semmi térerő, internet-hozzáférés legfeljebb gondolatokban. Ez lenne a világvége egy kozmopolita-urbánus számára. Mi azért felkészültünk erre a zárt világra, így helyettük kaptunk nyugodt környezetet, friss levegőt és barátságos túratársakat. Két opció közül választhattunk, ami a túraútvonalat illeti. Gáborunk az Aragyásza barlang rövid, de annál technikásabb körtúráját választotta. Azt a csapatot Pásztai Andris vezette.
Én és Balázs az Égett-kő és Horgas-havas megrohamozását tűztük ki célul. Mi gárdánkat Kocziha Attila rázta gatyába. Semmi szöszmötölés, kiváló tempót diktáltunk. Az égiek fentről most sem voltak sóherek, ami a napos időt illeti, ami nagy teljesítmény, hiszen Andris úgy készített fel minket, mondván “itt a Pádison szinte mindig esik”. Mivel nagyon jó időt jött a csapat, Attila a túravezetőnk gondolt egyet és felajánlotta, aki akarja az mehet vele további helyeket meglesni. Többen visszafordultak és komótosan visszaindultak a kiindulási pontunkhoz. Balázs is így tett, mivel térde nekikezdett lázadni a kilométerek ellen. Én éreztem magamban annyi tökösséget, hogy Attilával tartsak. Nem bántam meg, mivel sokat tudtam vele beszélni. A nap végére bőven túlteljesítettük a harminc kilométeres távot.
Az ott látott panorámát a frissen fújó szellő illatát, miközben mögöttünk a sötét erők felhői gyülekeztek soha nem fogom elfelejteni. Ott éreztem igazán, a fejem kitisztul és a lelkem telepumpálódik erővel.
Bónuszként kaptunk egy parányi jeges esőt, de ez inkább humorkodás volt az égiek részéről. Szerencsére utazótársaim bevártak. Gábornak jutott idő még a Mócok templomának/kilátójának megmászására. Balázs addig jegeltette térdjét, míg engem megvárt. Vacsorára csorba leves és mics.
Eljött a vasárnap. Érzünk magunkban még annyi erőt, hogy valami nagyot produkáljunk erre a napra. Bár azért a fáradtság érződött rajtunk és a terep szintúgy odafigyelést igényelt, a csodálat ma sem maradt el. A Glavoi réten össznépi piknik várt minket. Állítólag tiltott ezen a helyen sátrazni és nyomatni a chilles feelinget, de ennek nettó ellenkezőjét láttuk. A rét szinte tele sátrakkal és kocsikkal.
Az össznépi idillt néhol egy tehéncsorda zavarta meg. Nos, mi is ott tettük le kocsinkat.
Onnét támadtuk be a Csodavár-Várkaput. Igazából kilométerben és időben sem olyan vészes az odaút. Vigyázni és főleg figyelni kellett, a terep eléggé meredek és csúszós. Főleg a sziklák és farönkök okozhatnak fejtörést, de kellő odafigyeléssel egészben leérsz a Csodavárig, ami egy hatalmas bejárat a barlangrendszerbe.
Ez Európa egyik legnagyobb karsztjelensége. A Csodavár három hatalmas, 100-300 m átmérőjű és 100-200 m mélységű dolinából, valamint egy föld alatti aktív barlangrendszerből áll. Körútja átvezet a dolinákon, és részben a barlangon, ugyanakkor a meredek beszakadások peremén is, ahonnan felejthetetlen látvány tárul a turista elé. Vasárnapi desszertnek tökéletes volt számunkra az ott megtapasztalt élmény.
A hétvége hivatalos programja itt ért véget. A csapat nagyja hazaindult, mi egy éjszakát még maradtunk a Sebiselben. Mielőtt visszakocsikáztunk volna a szállásunkra, Pádison ettünk egy jót. Először lyukra futottunk, mert a román csajszi eléggé bambán viselkedett. Maradjunk annyiban, a kommunikációban még fejlődnie szükséges. Tőlem meg ne várja a román nyelvtudás azonnali elsajátítását. Egy másik éttermet „támadtunk be.” Ott aztán a pincércsaj elbűvölt minket. Nem beszélt magyarul, de pár szót azért felvillantott, igyekezett kedvünkben járni.
Ez rögtön meghozta a kedvünket egy rövid sétára. Rászedtem a többieket, rohamozzuk meg a Mócok templomát, ami egy kilátó igazából, szent képekkel és ikonokkal megspékelve. Gábor ismerte a járást, hiszen előző nap ő már abszolválta a csúcstámadást.
Tartalmas három nap volt mögöttünk. Igyekeztünk korán ágyba kerülni, mivel másnap azért szép kis táv várt minket hazafelé. Egy laza ebédre betévedtünk még Nagyváradra, utána még grasszáltunk egy bő órácskát belvárosában. Lőttünk jó pár fotót, élveztük a pezsgést, még mielőtt haza indultunk volna.
