Betegségem története

Ez az általános kép, de mint mindenben, itt is vannak kivételek. B. Gabika is ide tartozik, aki a minap kiállt egy középiskolás csoport elé, és elmesélte betegsége történetét. Abba is beleegyezett, hogy megírjam mindezt. Még a nevét is adta hozzá, bár úgy döntöttem, nem szeretném teljesen felfedni kilétét. Közeli ismerősei valószínűleg úgyis felismerik, s tulajdonképpen nem az a fontos, hogy ki ő, hanem az, amiért mindezt megtette: ha bárki hasonló cipőbe kerülnek, tudja, mi vár rá, mi tesz jót és mi rosszat betegsége feldolgozásában.

Gabika lelkésznő, aki boldog gyermekkort mondhat magáénak. Imádta a szüleit, amióta férjhez ment, szült három csodás gyereket, kapott egy őszintén szerető, gondos férjet. Többször is eszébe jutott élete során: eddig burokban élt, vajon mikor kell majd átélnie a nehézségeket, a próbákat. És ha eljön ez az idő, vajon képes lesz-e tovább is bízni az Istenben?

2015 áprilisa volt, amikor egy tusolás alkalmával egy cseresznye nagyságú csomót tapintott ki a mellében. A vizsgálat igazolta gyanúját, és a vidéki kórház doktornője arra biztatta: menjen el Kassára, s bármi is légyen az, mindenképp vetesse ki!

 Azon a napon, amikor jelentkezett a kassai kórházban, szeretett édesapja is befeküdt egy másik kórház tüdőosztályára. Tüdőrákot diagnosztizáltak nála.

Apja rettenetes kínok között élte meg a következő hónapokat. Augusztusban végleg elment. Gabikát saját betegségén kívül ez is nagyon  megviselte. Soha sem támogatta az eutanáziát, de most megértette azokat, akik a legalitásáért harcolnak.

Októberben került sor egy újabb műtétjére, amely egyértelművé tette: rákos daganatot találtak szervezetében.  Két hét pokol következett. Olyasmi érzés ez, mint amikor nem hallod Isten hangját - mondja. Elkeseredettségében, tehetetlenségében elkezdett legózni. Csak a férje tartotta benne a lelket, aki egy percre sem hitte el, hogy feleségével bármi baj  történhet.

Azután újabb műtét következett, hiszen a biztonság kedvéért az orvosoknak a közeli nyirokcsomókat is ellenőrizniük kellett. Ezt az örök vidám, rendkívül pozitív szemléletű, kiegyensúlyozott nőt végül utolérte a depresszió. De még ekkor sem akarta megadni magát, megpróbálta – a lehetőségekhez képest – élni az életét, hiszen nemcsak magáért, családjáért is felelős. Egy zenés áhítat során találkozott az énekkar tagjaival.

Vágni lehetett köztünk a csendet – emlékezik. Azután hosszú hallgatás után az egyik tagunk megszólalt: írtam egy imádságot. És elkezdte mondani. Mindnyájan sírtunk, s a végén valahogy az lett az érzésem, hogy a legnagyobb fájdalmat sikerült kiimádkoznunk magunkból.

A pokolból kijönni azt jelenti: visszatér a hited. Nálam olyanfajta rákot állapítottak meg az orvosok, amely 10 évvel ezelőtt még gyógyíthatatlan volt. A Nárciszok napja alkalmával összegyűjtött pénzeknek hála, lehetőség nyílt  a betegség gyógyításának kutatására.

A műtétek és a depresszió után következett a kemoterápia. Jó, ha az ember tisztában van vele, mi várja. Egy hasonló sorsú nőtársammal konzultáltam ezzel kapcsolatosan. Felkészített a következményekre:

"A gyógyítás során a lét és a nem lét határán érzed majd magad. Hull a hajad, büdös vagy, bántanak az illatok. Amit aznap megeszel, azt soha többé nem kívánod majd! Nehéz újra összeszedned magad."

SMS-ben kértem az ismerőseimet, imádkozzanak értem.

A 3. és a 4. kemo már valamennyivel könnyebb volt, a háttérben éreztem barátaim, ismerőseim támogatását. Közben haza költöztem anyukámhoz a szülői házba, most szükségem volt az állandó jelenlétére. A második 4 kemo még könnyebb lett. Igaz, közben Kassáról átjöttem Terebesre egy magánorvoshoz, mert Kassán rengeteg a beteg. Végül 19 rádióterápia illetve biológiai kezelések következtek.  Azóta már túl vagyok a nehezén, de hormonális kezeléseket a mai napig kapok. Négy hetente egyszer.

Ma már át tudom érezni, ha valaki megbetegszik. Ha azt hallom valakiről, hogy rákos, beleremegek! Az a legrosszabb, hogy nem tudom, végleg meggyógyultam-e. Talán ezért is váltam hipochonderré. Kétségeim miatt az Istennel is össze-összevesztem.

Érdekesen reagáltak a gyerekeim is. A legkisebb haragudott rám, amiért leborotváltam a hajam. A középső a tanító nénijével beszélte meg a dolgot, aki megbíztatta: az ő édesanyja is beteg volt, de meggyógyult. A legnagyobb gyerekem a pszichológusnővel konzultált betegségemről.

Azt, hogy nagyon értékes az életem. Mindig tudtam, hogy Isten kezében vagyok, és bíztam benne. Nem magunkban kell bíznunk, hisz mi nem vagyunk ehhez eléggé erősek.

Én már annyi mindent megéltem! Mindennek tudok örülni.Még a hóesésnek is. Igyekszem szeretteimmel minőségi időt tölteni, és hálás vagyok minden újabb napért.

Amit korábban nem értettem, meg kellett tapasztalnom, hogy megérthessen. A betegség helyre rakja az embert.