Elindultam álmaim után, és hazatértem Királyhelmecre
Nagy Ildikó - miután Királyhelmecen leérettségizett - elindult álmai után. Mindig az egészségügyben szeretett volna dolgozni, ám az élet úgy hozta, hogy közgazdasági szakközépiskolában kötött ki. Azért végül Sátoraljaújhelyen folytatta tanulmányait, és egészségügyi szakápoló lett. (Magyarország kivételével ezt a szakképzést Európában mint szakápolói diplomát fogadják el.)
Ezután Budapesten keresett munkát, mert úgy érezte, ez a város számára már a világ közepe, csak arra nem számított, hogy szakápolóként itt egyáltalán nem könnyű megélni. Miután ezt megtapasztalta, érezte, itt az ideje továbblépni. Ha valaki családot szeretne, lakást, egzisztenciát, és nem szülei kiszipolyozásával kívánja azt elérni, tennie kell valamit. Életének székhelyét Bécsbe helyezte át.
Minimális nyelvtudás birtokában mivel foglalkoztál?—indítottam a beszélgetést Ildikóval.
Először egy osztrák család gyermekére vigyáztam. Ezt a feladatot kimondottan nyelvtanulás céljából választottam. A család szállást és étkezést biztosított számomra, meg némi zsebpénzt, én meg cserében a gyereket felügyeltem. Miután belejöttem a német nyelvbe, egy öregotthonban kezdtem el dolgozni, majd egy magánápolói munkaközvetítői cég segítségével kerestem magamnak állást. Három év telt el addig, amíg bejuthattam egy kórházba, és ott az ortopédia osztályon foglalkozhattam a betegekkel, akik vagy műtét előtt álltak, vagy épp műtét után lábadoztak.
Sokan voltunk itt Kelet-Európából, de amíg a lengyelek, a szlovákok összetartottak, mi, magyarok ott is széthúztunk. Bevallom: Ausztriában nagyon egyedül éreztem magam. És amikor apukám váratlanul meghalt –s máris potyogni kezdtek könnyei -, 9 év után úgy döntöttem, hogy eljövök Bécsből.
Mi történt ezután?
Néhány hónapnyi itthonlét után Svájcban folytattam életem. Odavonzott a csodás Alpok és a magasabb kereset. Az Alpok egyik szanatóriumában alkalmaztak, 911 m magasan, 40 km-re Zürich-től egy neurológiai osztályon. Annyira magasan, hogy csak óránként közlekedett egy-egy autóbusz a legközelebbi faluba. Azt rögtön megtapasztaltam, hogy Svájc nyitottabb az idegenek felé, mint Ausztria. A kollégák is segítőkészek voltak, sokat tanultam a társaságukban. Egy nővérszálló lakója lettem, ahol mindenkinek saját kis kuckója volt. Rajtam kívül csak egy erdélyi lány beszélt magyarul, de ez nem számított, mert minden remek volt.
Olyasmit éltem át, ami turistaként nem tapasztalható meg. Csak ne lettem volna annyira messze! Ha 2-3 havonta hazajutottam, 2 nap az oda-vissza utazással ment el. Meg hát a honvágyam is erősnek bizonyult. 13 hónap után búcsút intettem Svájcnak, és visszatértem Budapestre. Tudtam venni magamnak Csepelen egy lakást, amelyet nagyon megszerettem, ráadásul abba a kórházba tértem vissza, ahol már egyszer dolgoztam. Pest elérhető távolságban van, ismerőseim is voltak, hiszen anno Bécsből gyakran jártam Pestre színházba.
Pesten a Nagyvárad téren a szemészeten illetve az urológián dolgoztam. Nagyon jó volt ismét találkozni és együtt dolgozni a régi kollégákkal. Sajnos, mindez csupán másfél évig tarthatott, hiszen akit helyettesítettem, az a tervezettnél jóval korábban visszatért munkahelyére, így én egyik napról a másikra fölösleges lettem. Azután az egyik orvoskollégám magánpraxist nyitott, és magával vitt egy másik rendelőintézetbe. A szemészeten rengeteg volt a munka. Volt, hogy 12 óra alatt 108 felnőtt és 21 gyerek beteget kellett megvizsgálnom . Kimerülve jártam haza, elveszítettem az életkedvem. Nem tudnám konkrétan meghatározni, mi volt az a pont, amikor elegem lett, s döntöttem: váltanom kell. Elég volt a külföldből, a családom közelében szeretnék élni, visszatérek a gyökereimhez.
Kérlek, kifejezetten a munka végzés terén, hasonlítsd össze nekünk Svájcot és Ausztriát!
Svájcban éreztem leginkább, hogy megbecsülik a munkám. Ott minden nővérre csak 4 beteg jut, az intenzív osztályon 3. Az osztály vezetőjével is tegeződtünk, mert nem azzal vívta ki a tiszteletünket, hogy fenn hordta az orrát, hanem azzal, hogy hogyan viszonyult a betegekhez, hogyan végezte a munkáját. Mindenki közvetlen volt a másikkal, bizalommal fordulhattunk egymáshoz, mi, kollégák, egyenrangúnak számítottunk. Ausztriában viszont már megvolt a hierarchia közöttünk.
Még egy érdekes élmény Svájcból: a szanatórium mellett friss tejet tudtunk venni a közelünkben legeltető gazdától, aki elkészítette a becsomagolt tejet, de nem tartózkodott mindig az árudájában. Mi meg bemehettünk, letettük a pénzt, és elhozhattuk a tejet. Mert megbíztunk egymásban.
És a magyarországi egészségügy hol tart?
Magyarországon kevés az orvos és kevés a nővér. A felszereltség is meglehetősen hiányos.
Ott 60 főre jutott egy nővér. Magyarországon kevés pénzért sokkal többet kell robotolni, mint Svájcban a sokért. Budapesten akár turistaszemmel, de ott lakóként is leginkább zavart a nagy tömeg, a boltokban a bőség zavara, tömegközlekedésben meg a kulturált utazás hiánya. A közlekedésben a gyerekek nem tisztelték az időseket, az idősek nem tisztelték egymást. S közben minden annyira személytelen! Természetesen voltak olyanok, akiket rossz volt otthagyni, de megértették a döntésem, és olyanok is, akik ezt a döntést elhibázottnak tartották.
Most úgy gondolom, egy kisvárosban élni könnyebb, mert hellyel-közzel még élnek a tanult erkölcsi normák.
Itt biztosan sok minden nincs meg abból, amit külföldön megszerettem, de talán nem is annyira hiányzik.A nyugalom, a szeretteim társasága már fontosabb mindennél.
Hazaérkeztem, itt vagyok jó helyen!