Balaton-felvidék nyárvégi arcai, avagy kápolnától a borospohárig
S mikor érkeznek augusztusnak utolsó napjai, mi úgy döntünk, nekivágunk a Balaton-felvidéknek. Sokadik alkalommal teszünk vizitet ebben a régióban, mivel látnivalókból errefelé abszolúte nincs hiány. Számunkra a nyári évszak legjobb időszaka ez. A hőmérő higanyszála nem húz el a messzi tájba, a tömeg valamennyire elcsendesedik, de a Balaton még bőven a nyári arcát mutatja. A teraszok tele, a szőlők lassan érnek és érezni lehet, a nyár nem tart örökké, estére ilyentájt hűvösebb szelek is megjelenhetnek. Ilyen felhozatal mellett gurultunk ki otthonról és vettük célba a “magyar tengerünk” északi partmenti világát.
A múlt heti írásom főszereplője, azaz a keszthelyi Festetics-kastély ennek az egész napos anyaországi kiruccanásunknak az egyik helyszíne volt. Innen folytatjuk utunkat, a tőle alig tizenöt percnyire, de még mindig Zala vármegyében található vonyarcvashegyi Szent Mihály-kápolnához. A Szent Mihály-dombot már messziről észre lehet venni. A Balaton fölé emelkedő százharminchat méteres dolomitdomb tetején álló kápolna önmagában is látványos, de az igazi élmény inkább az, amikor felérünk és körbenézünk. Innen szépen belátni a Keszthelyi-öblöt és a Balatont. Kelet felé a tanúhegyek szintén sorban feltűnnek.
A hivatalos leírás szerint a domb tetején a 13. században kis vár állt, amelyből mára gyakorlatilag semmi sem maradt. A kápolna története viszont ennél sokkal érdekesebb. A Szent Mihály Fogadalmi Halászkápolna hazánk egyetlen halászkápolnája. A hozzá kapcsolódó legenda szerint 1739-ben negyvenhat halász indult ki a befagyott Balaton jegére jéghalászni. Vihar támadt, a jég feltöredezett, hatan életüket vesztették, a többiek addig jégtáblán sodródtak. Végül épségben partot értek a Szent Mihály-dombnál és fogadalomból kápolnát emeltek.
Hogy a történetből mennyi a legenda a pontosan dokumentálható esemény, azt most nem kezdtük el megfejteni a helyszínen, inkább csak álltunk darabig, néztük a Balatont, készítettünk néhány fényképet és élveztük, végre nincs előttünk semmi sürgős. Az ott megmarad régi sírokból történeteket, tragédiákat következtettünk ki.
Következő állomásnak Szigligetet jelöltük meg. Vasárnap volt, gondoltuk nem lesz sok ember, ehhez képest bajos volt parkolóhelyet találni, de a szemfüles párom ezt megoldotta. A Várhegyre felkapaszkodva fokozatosan kitárult a táj, fent pedig ott volt előttünk a Balaton és a környező hegyek panorámája.
A vár története évszázadokon átível. Építését a 13. században kezdték meg, később végvárként fontos szerepet töltött be, majd a török háborúk után fokozatosan elvesztette katonai jelentőségét. A várakban mindig az a furcsa, napjainkban természetesnek vesszük őket. Felmegyünk, fotózunk, körbejárjuk a falakat, megnézzük a kilátást, aztán továbbállunk. Pedig ugyanezek a falak között egykor katonák éltek, figyelték a környéket és pontosan tudták, a hegytetőn állni nem azért jó, mert szép a kilátás. Szerencsére attól nem kell tartani, hogy az oszmán hadsereg ismét erre portyázna. Nekünk maradt a mindig príma panoráma.
Szigliget után továbbindultunk kelet felé, majd Zánkán álltunk meg, hogy éhségünkön csillapítsunk. Hosszabb utazásnál az ember előbb-utóbb rájön, a gasztronómia legalább olyan fontos része az útitervnek, mint a látnivalók. Kellemes helyen elfogyasztott estebéd után a település közel nyolcszáz éves templomát jártuk körbe. A református templomot már a 14. századi pápai tizedjegyzékek is említik, építésének eredetét azonban a 12. századra teszik. Nekem az ilyen épületek mindig jobban tetszenek, mint azok a látványosságok, amelyeket mindenki ismer. Nem feltétlenül azért, mert szebbek, hanem mert van bennük valami időtlen.
A záróakkordokat a balatonfüredi Tagore sétányon grasszáltuk le, ráadásul éppen a Borhetek idején érkeztünk. A rendezvényt augusztus 7. és 30. között tartották. Az augusztus végi látogatásunkkal éppen sikerült elcsípni a rendezvény utolsó napjait. A Tagore sétány ilyenkor teljesen más arcát mutatja. Borospavilonok, emberek, beszélgetések, poharak, zene, a háttérben pedig a Balaton. Természetesen vállaltam, hogy pár folyékony nedűt megkóstoljak és szerváltunk zsíroskenyeret is mellé. Kiültünk a partmenti sétány egyik padjára és jóízűen elfogyasztottuk.
A Balaton-felvidék legnagyobb erőssége, hogy relatíve pici helyen számtalan nevezetességet látogathatsz meg. Hiába jártunk itt korábban, mindig akad újabb domb, régi templom, eldugott kápolna, szemrevaló település vagy olyan hely, amely mellett eddig szimplán csak elautóztunk. Így néz ki nálunk egy utazási nap. Határmódosítások ide-oda, de a látnivalók a helyükön maradtak, őrizve múltunk örökségeit. Tőlünk függ, életünk során mennyit fogunk mi ebből meglátogatni.
