Az iglói „válságos éjszaka”
1849 elején macska-egér játék zajlott Felső-Magyarországon. A Görgei Artúr tábornok vezette Feldunai hadsereg Besztercebányáról két menetoszlopban vonult a Szepesség felé, nyomában a császári-királyi csapatokkal. A déli oszlopba sorolt Guyon Richárd ezredes hadosztálya február 2-án ért Iglóra. Az „ángol oroszlán” nagyvonalúan pihenőt engedélyezett embereinek, ami kis híján a vesztét okozta.
Guyon napnyugtakor érkezett négyezer honvédjével Iglóra, ahol „nem volt elébb való gondja, mint a Szélaknától január 21-étől fogva, ellenségtől, esőtől, fagytól szakadatlanul – kivált a Gömört Szepestől választó hegyeken keresztül mentében – sokat szenvedett legénységének pihenőt és jóllakást engedni s őket a házakba beszállásolni.” A helybéliek mérték nélküli étellel és borral várták a honvédeket, ám akadt egy „schwarzgelb” érzelmű polgár, aki hírt vitt a 10 kilométer távolságra fekvő Lőcsére, ahol gróf Franz von Schlik zu Bassano und Weisskirchen altábornagy egyik különítménye tanyázott.
Julius Kiesewetter Edler von Wiesenbrunn őrnagy úgy vélte, könnyűszerrel szétkergetheti e „gyenge osztagot”, így este 11 órakor indult el 800 katonával – a galíciai 30. Nugent-sorezred négy századával, fél század Császár-svalizsérral és egy fél röppentyű üteggel – Igló felé.
Guyon szokásához híven megint óvatlan volt, a lőcsei útra csupán két századnyi előőrsöt tolt ki, s a főtemplom melletti széles főutcán, a Besztercebányai- és a Lőcsei-kapu között állt hét lövege, javarészt őrizetlenül. A császáriak éjjel 1 órakor értek a város alá. A Lőcsei-kapunál lévő két ágyút elfoglalták és a honvédek ellen fordították, majd a végőröket „megnyomták, mint tarlóban a fürjet”. Bejutottak a város központjába, miközben egy gyalogszázaduk két röppentyűvel lezárta annak keleti kijáratát.
„Az egész út el volt lepve gyalog és szekeres menekülőkkel, és fényesen meg volt világitva föl az erdők aljáig. A város közepének Lőcse felől eső házsora lángokban állt. Tisztán ki lehetett venni, hogy az ágyúzás kölcsönös és kezd távolodni” – jegyezte fel a tábornok öccse, görgői és toporczi Görgey István, a Zólyom vármegyei 51. honvédzászlóalj századosa, akit betegágyában ért a fegyverzaj, és kis híján fogságba esett.
Bayer József táborkari alezredes, a Feldunai hadsereg táborkarának főnöke kritikusan írt Guyon meggondolatlanságáról: „Iglói polgárok azt jelentik neki, hogy egy kis órányi távolban ellenséges csapat szemlézve közelget: ezen jó emberek aggódását ő kislelkűségnek itéli és kimerült népeit átengedi a teljes kényelemnek. Éjfél után 1 ½ órakor egyszerre riadót vernek. De gyülekezési helyek nincsenek kitűzve.
A házakból kirohanó katonáink vegyes tömegekben a beszterczebányai kapu körül torlódnak össze, a helyett, hogy parancsnokukkal az előörsöknek segitségére sietnének. Még mielőtt gyülekeznének, már az ellenség a várost felgyújtotta és visszavetett őrseinket a lőcsei kapu alatt puskatűzzel öldökölte. Néhány ágyúlövés váltatott: de hogy ez az ellenség közt pusztitott-e, vagy pedig a saját magunk csapatai közt: ily viszonyok között nagy kérdés (…) csak egyetlen vad kiáltás hangzik: »Előre! Előre!« túlkiáltó ellenszer a közrémület ellen!
Csakhamar az ellenség röppentyűi rá kezdik játékukat – a város keleti részén is (…) már elzárva az utolsó rés is a részünkrőli támadáshoz, és csak egy vakmerőbb mozdulat kellett az ellenség részéről, hogy a beszterczei kapu előtt egyetlen tömegbe összezsufolt honvédséget széjjelverje és aztán mindent elfoglaljon a mi kerekes járműből ott összevissza keveredett… Most azonban hátrálni kezd az ellenség… Pirkadáskor huszárjaink űzőbe veszik. Őket gyalogságunk csatarendben követi (…)”
Tirts Rezső, a Cornides-féle szepesi gerilla vadászcsapat tagjának visszaemlékezésében olvashatjuk: „Guyon honvédei rémséges, befújt hegyi utakon, néha hasig érő hóban gázolva, roppant küzdések után február 3-án [sic!] este felé Iglóra érkeztek. A mint a dandár előhada Iglón bevonult, egy iglói áruló azonnal Kiesewetter osztrák őrnagyot Lőcsén értesitette erről. Ez pedig éjjel egész hadával felkerekedett és a legnagyobb csendességben Iglónak ment. Éjfél tájban oda érkezett, röppentyüivel a várost felgyújtotta és rohammal benyomult a lőcsei utczába. A honvédek az embererő fölötti fáradságtól mély álomba merültek és azért sikerült az osztrákoknak egész a piaczig előnyomulniok, hol már az ágyukat és társzekereket elfoglalni és elvinni készültek. De Guyon a hamarjában összegyűjtött utász zászlóalj élén szuronynyal nekik rontott, és miután huszárjai is erélyes támadást intézetek, az osztrákok szörnyen megtizedelve futva hátráltak. (…) Mikor a Svédler szomszédfaluból száguldozva, a huszárok még elég korán megérkeztek, hogy a svalizsőröket az ágyuktól elkergessék, egy elbujt osztrák tüzér egyszerre előrohant, égő sindelyt vett kezébe és a municios szekerekhez futott, hogy azokat felgyujtsa. Egy huszár nyergét igazitva ezt meglátta, egy ugrással a tüzér háta mögé termett és ezt hatalmas kardvágással leteritette. Azáltal ez a névtelen hős úgy a magyar hadsereget, mint Igló városát borzasztó katasztrofától mentett meg.”
Jaskula Antal, a pesti 13. honvédzászlóalj hadnagya is megírta iglói élményeit: „Alig azonban, hogy talán vagy két órát szenderegtünk, éjfél utáni két óra tájban, nem kürt, nem dob, de ágyúszóra felriadtunk, mely annak jeléül szolgált, hogy árulás folytán meglepettünk, s megtámadva lettünk. Rögtön talpon, s karddal övezve lévén, mindhárman az utcára rohantunk, hol csakhamar az egész hadosztály, s ezzel együtt zászlóaljunk is felállítva lett, s nyomban a városba berontani akaró ellenség elé vezényeltetett.
Míg ezek bent a városban lefolytak, azalatt kint, a városi előtti, Lőcse felé vezető úton és e kívül felállítva volt előőrsünk megtámadtatott, sőt két ágyúja elfoglaltatott. Midőn pedig Guyon ezredes az előőrsök állásáról személyesen meggyőződendő, lóháton, – szokásos fehér köpenyében – nagy sötétségben, a város szűk kapuján kijutni akart volna, már akkor a kapuban szemközt jövő Chevauxlegerekkel [könnyűlovasokkal] találkozott, kik azonban személyében – fehér köpenyénél fogva – egy közülük előre lovagló tisztet gyanítván, s így felismeretlen maradván, ő is velök a városba fordult. Amint azonban nyíltabb térre jutott, előrevágtatott, és az éppen a piac közepén felállítva volt saját huszárainkhoz rontván – az ellenség gyujtógolyói és rakétái által hirtelen történt város felgyújtása folytán keletkezett világosság mellett – a beözönlő német lovasságra mutatva, eme harsány szavakkal: »Hussaren attaquiren« [Huszárok, támadás!], őket az ellenséges lovasokra vezette, s éppen a városi kapuban szemben oly melegen üdvözölte, hogy közülük sokan leölve helyben maradtak, a többiek pedig vezénylő tisztjeikkel futásban kerestek menekülést. Ezúttal a tőlünk elfoglalt két ágyú visszavétetett, s ráadásul két röppentyű vető teljes készlettel elfoglaltatott, a futó ellenség Szepesváralja felé tovább üldöztetvén. Ahelyett tehát, hogy – mint ezt Guyon tervezte – éj leple alatt az ellenséget Lőcsén mi felkerestük és megtámadhattuk volna, – árulás folytán – ez keresett fel, és megtámadott minket Iglón, csakhogy ezúttal pórul járt, és saját maga által font tőrbe jutott.”
Kiesewetter végül meghátrált a túlerő elől, a honvédek egy lövegüket visszavették, röppentyűket zsákmányoltak és az ellenséget Szepesváralja felé nyomták, folytatván menetüket, hogy északi hadoszlopukkal Branyiszkó előtt egyesüljenek. Magyar részről 30–50, a császáriaktól 24–200 fő közé tehető a véres veszteség.
Igló tetemes károkat szenvedett el ezen összecsapásban. Templomtornya leégett, harangjai megsemmisültek, a főtér házai a tűz martalékává váltak. A kiegyezést követően „Honvéd emléket” állítottak főterén, amelyet a cseh–szlovák impérium kezdetén, 1919 tavaszán ledöntöttek és idővel eltüntettek. A városi köztemetőben azonban még ma is áll az a gránitszikla, amelynek pajzs alakú öntöttvas tábláján hirdeti a felirat: „Az 1849 február 3án Iglón elesett 67 honvéd dicső hamvainak. 1888.”
Megjelent a Magyar7 2023/6.számában.
