Az évezred államférfija
Augusztus 20-án, az egyik legfontosabb és legrégibb magyar ünnepnapon államalapító Szent István királyunkról, valamint az ezeréves keresztény államiságunkról emlékezünk meg.
Az államalapítás politikai feltételeinek megteremtése, illetve a kereszténység felvételéhez szükséges első lépések megtétele István apja, Géza nagyfejedelem nevéhez fűződik. Ő volt ugyanis, aki 973-ban követeket küldött a szászországi Quedlinburgban ülésező birodalmi gyűlésre, ahol térítőpapokat kért népe számára
I. Ottó német-római császártól. Ennek a vallási vonatkozásán túl azért is volt jelentősége, mert három esztendővel korábban a bizánciaktól elszenvedett arkadiopoliszi vereséggel lezárultak a kalandozó hadjáratok. Géza ezután pedig a bizánci irányvonal és a görög rítusú kereszténység felvétele helyett inkább az akkori Európa másik erőközpontja, a Német-római Császárság felé orientálódott. 996-ban ezért még a Vajk néven született, majd Istvánra keresztelt fiát és örökösét is összeházasította Bajorországban Gizella bajor hercegnővel, II. Henrik német-római császár húgával.
Gizellával számos német előkelő érkezett a fejedelmi udvarba, akik meggyőzték Istvánt arról, hogy az Árpádok vérségi–nemzetiségi viszonyok mentén szerveződött törzsi állama helyett új típusú, német és frank mintákon alapuló államot hozzon létre. Ennek jegyében szakítson az addigi gyakorlattal, miszerint a fejedelmi család tagjai osztoztak a fennhatóságuk alatt lévő vidékeken, és helyezze területi alapokra az országa irányítását. Így alakultak meg a frank grófságokra emlékeztető első vármegyék az István közvetlen uralma alá tartozó dunántúli és nyugati felvidéki régiókban.
A magyar államisággal egyidős vármegyei intézményrendszer élére több helyütt is István megbízható német hívei kerültek, akiknek az uralkodóhoz való hűsége megkérdőjelezhetetlen volt, hiszen nem álltak semmiféle vérségi viszonyban a magyar nemzetségek és nagycsaládok vezetőivel.
Ők lettek a megyésispánok, akiknek fő feladata a királyi jövedelmek – adók, vámok, vásári illetékek – behajtása volt, az igazságszolgáltatás terén az egész vármegyére kiterjedő bírói jogkörrel rendelkeztek, az alájuk beosztott katonák pedig nemcsak a belső rend fenntartására voltak bevethetők, hanem háború esetén az ispánjaik vezetésével vonultak hadba.
Új vármegyék azt követően jöttek létre, ahogyan a király fokozatosan maga alá gyűrte a tőle független, befolyásos törzsi vezetők törzsi államait, fegyverrel harcolva meg a hatalomért. Géza 997-ben bekövetkezett halála után például az Árpádok egyik oldalági leszármazottjának tartott Koppány vezér követelte magának a fejedelmi címet és Sarolt fejedelemasszony kezét, a sztyeppei népeknél szokásos korelsőségre és sógorházasságra hivatkozva. István a seregével azonban vereséget mért Koppányra, akinek a testét felnégyeltette, és kitűzte az ország négy nagy várának, Esztergomnak, Győrnek, Veszprémnek, valamint Gyulafehérvárnak a kapujára. Utóbbi figyelmeztetés volt a saját nagybátyjának, a lázongó Prokuj erdélyi gyulának, akivel szemben aztán néhány évvel később hadat is viselt, felszámolva az uralmát.
A világi hatalom kiépítésével párhuzamosan zajlott a latin rítusú katolikus egyházi szervezet megteremtése. Noha István görög rítusú monostorok építésére is engedélyt adott, országát már csak azért is a nyugati kereszténység keretein belül képzelte el, mert annak szilárd területi szerkezete az érseki tartományokkal, egyházmegyékkel, főesperességekkel és a plébániák sorával a politikai berendezkedéshez is támaszul szolgált. Az egyházi igazgatás alapjainak lefektetését István az 1000 és 1001 fordulóján történt királlyá koronázásával egyidejűleg, esetleg röviddel azt követően kezdte meg.
Történészeink szerint a koronázására II. Ottó német-római császár, valamint az ő fiatalkori nevelőjének és tanácsadójának számító II. Szilveszter pápa együttes akaratából kerülhetett sor.
Ráadásul a császár királylándzsát is ajándékozott Istvánnak, amely akkoriban az elsődleges főhatalmi jelvény volt, és a magyar uralkodó önállóságát szimbolizálta. István pedig keresztény legitimáció alapján „Dei gratia”, azaz „Isten kegyelméből” eredeztette a hatalmát, amely egyértelmű jele volt a pogánysággal történő szakításának.
Magyarország innentől kezdve betagozódott a keresztény Európába, amely voltaképpen 1000 tájékán született meg, hiszen a skandináv törzsek, a csehek, a lengyelek, az oroszok és mi, magyarok csaknem egy időben formálódtunk pogány népekből keresztény mintájú államokká. A történelem pedig utóbb igazolta István döntésének helyességét, hiszen pogányok csupán a Baltikum egyes szláv és balti törzsei, továbbá a besenyők maradtak, ám ezek a népek – leszámítva az államukat a 13. században megalapító litvánokat – később vagy kipusztultak, vagy hosszú időre idegen uralom alá kerültek, lelépve ezzel a történelem színpadáról.
Máig ható országépítő munkája érdekében István kénytelen volt letörni a belső ellenségeit – a fentebb említett Koppány és Prokuj mellett a Maros-vidéki Ajtonyt, valamint a krónikák által Keánnak nevezett vezért is –, továbbá háborút viselni a külső ellenségekkel szemben. Arra ugyanakkor törekedett, hogy a római pápa mellett saját kora két európai „szuperhatalmával”, a Bizánci Birodalommal és a Német-római Császársággal is egyaránt jó viszonyt ápoljon. A bizánciakkal karöltve a bolgárok ellenében harcolt, míg a németeket a lengyelekkel szemben segítette. Annak ellenére, hogy 1030-ban II. Konrád német-római császár vesztes hadjáratot vezetett Magyarországra, elmondható, hogy Istvánon kívül nem volt más középkori magyar uralkodó, akinek a mindenkori nagyhatalmakkal három évtizeden át sikerült békés kapcsolatot fenntartania.
Az 1038. augusztus 15-én – Nagyboldogasszony napján, azaz Magyarország védőszentjének ünnepén – elhunyt és 1083. augusztus 20-án szentté avatott első királyunk körültekintő bel- és külpolitikája révén lerakta a nyugati típusú keresztény államiság cölöpjeit, amelynek keretei között a magyarság napjainkig fennmaradt a Kárpát-medencében olyan súlyos tragédiák ellenére is, mint a tatárjárás, a törökdúlás és a trianoni országcsonkítás.
Az általa létrehozott vármegyerendszer és egyházszervezet életképesnek bizonyult, amely fényes igazolása annak, hogy István messzire látó, kimagasló formátumú uralkodó volt, olyasvalaki, akiből ezer- évente egy születik. Méltán érdemelte ki, hogy a legkiválóbb magyar középkorászok közé sorolt Kristó Gyula professzor a róla szóló könyvében így fogalmazzon: „Szent István neve forrt össze a legszorosabban a magyarsággal és egyszersmind a magyarok európaiságával. Az ő nevének szinonimája a szentkirály, ő volt falvak százaiban a templomcím, a település névadója. Ő az örök hivatkozási alap, minden cselekedet viszonyítási pontja, ő a Nagy Kezdet, az országalkotó, az államszervező, a keresztény hitet terjesztő uralkodó. Ő a valaha élt legnagyobb magyar államférfiú.”
A szerző a Mathias Corvinus Collegium Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanára.
Megjelent a Magyar7 2024/34.számában.
