Az észak-amerikai indiánok alkonya V.: Egy álom vége
Legutóbb ott engedtük ki kezünkből a történet fonalát, hogy Vörös Felhő törzsfőnök legnagyobb igyekezete ellenére sem sikerült tető alá hozni a kiegyezést, 1876. január 31-ével lejárt a határidő. Az addig a számukra kijelölt rezervátumba be nem vonuló indiánokat a kormány attól a naptól fogva ellenségnek tekintette.
Rögtön elöljáróban fontos elmondani, a kormányzat célja nem az indiánok direkt elpusztítása volt, arra kaptak parancsot, hogy kényszerítsék rájuk Washington akaratát. Hajtsák el lovaikat, égessék fel falvaikat, pusztítsák el készleteiket, vagy ha kell, erővel hurcolják őket a rezervátumokba. A felszólítás ellenére több mint nyolcezren maradtak a Black Hills környékén, ebből 1500-2000 hadra fogható férfi, összesen mintegy 7-800 puskával. Nekik kellett felvenniük a harcot az amerikai hadsereg három irányból délről, nyugatról és keletről előrenyomuló csapataival szemben.
Az első jelentősebb ütközetre a Rosebud folyó mentén került sor, itt Crook tábornok délről érkező csapatai Őrült Ló cheyenne és sziú indiánjaival csaptak össze.
A hat órán át tartó csatát tulajdonképpen az indiánok visszavonulása után Crook nyerte, de veszteségei miatt kénytelen volt felfüggeszteni az északra tartó előrenyomulást. Érdekes tény, hogy a csatában körülbelül 200 varjú és soson indián is részt vett – a fehérek oldalán. Téves az az elképzelés tehát, hogy ez a háború, vagy ha már itt tartunk bármelyik korábbi hasonló, két világ, indiánok és fehérek harca lett volna. Az őslakosok társadalma korántsem volt olyan egységes, ahogy azt ma gondoljuk.
Crook tehát tábort ütött, ahonnan a június 16-án megvívott csatát követően majd’ két hónapig ki sem mozdult. Így amikor a Rosebud-menti ütközet után nyolc nappal a 7. lovasezred mintegy 700 katonája, George A. Custer alezredes vezetése alatt a Little Bighorn folyó mentén megütközött az ellenséggel, Crooknak nem állt módjában segíteni.
Az indián háborúk legismertebb összecsapásában Custer rendkívül súlyos vereséget szenvedett, ő maga és 273 embere, köztük két testvére, unokaöccse és a sógora is ott maradt a harcmezőn.
A katasztrófa oka, több más szerencsétlen körülmény mellett, hogy Custer, attól tartva, az indiánok hírét veszik érkezésének, és szétszóródnak, elhamarkodottan támadást vezényelt a sátortábor ellen, melynek nagy részét éppen a Rosebud-menti csatából menekült indiánok lakták.
Az alezredes – Custer a közkeletű tévedéssel ellentétben a csata idején már nem viselt tábornoki rangot – a legnagyobb hibát ott követte el, hogy az alája rendelt 12 századot négy részre osztotta, így a közvetlen parancsnoksága alá tartozó 5 század magára maradt, és gyakorlatilag teljesen megsemmisült. Az alezredes csapatainak egyetlen túlélője egy ló volt, Komancs, aki később az újjászerveződő ezred kabalaállata lett. A többi század, bár súlyos veszteségek árán, de visszaverte a támadásba átment indiánokat.
Az amerikai kormányzatot megdöbbentette a Little Big Horn-i csatavesztés híre, stratégiaváltásra volt szükség.
Washington nagyszabású akcióba kezdett, a helyi indián ügynökök szinte családonként győzték meg a lázadó indiánokat, hogy vonuljanak be a rezervátumokba, mindebben Vörös Felhő vezetésével számos indián is segédkezett. A terv működött. Szemben Vörös Felhő háborújával, ahol a sziúk nagy része lelkesen támogatta a törzsfőnök törekvéseit, Ülő Bika és társai már messze nem örvendtek ekkora népszerűségnek. A lakota sziúk nagy része elfogadta a kormány által felajánlott fejadagokat, letelepedett és beszolgáltatta fegyvereit. A nagy sziú háború lángja szép lassan kialudt, elfújta a tél hidege.
Ülő Bika, legalábbis ekkor, még nem volt hajlandó letenni a fegyvert az amerikaiak előtt, párszáz emberével együtt átkelt a kanadai határon.
Négy év nélkülözés után végül kénytelen volt visszatérni Amerikába, s bár őt és családját eleinte hadifoglyokként kezelték, később azonban visszaköltözhettek szülőföldjükre. A széles körben ismert törzsfőnök végül csatlakozott „Buffalo” Bill Cody vadnyugati vándorcirkuszához, akikkel bejárta az egész kontinenst.
A kormány továbbra is gyanakodva figyelte az övéi körében legendás hírnévnek örvendő Ülő Bikát, ráadásul, ebben az időben megjelentek körülötte az első fehér jogvédők is, így az ő és népének szenvedései egyre szélesebb nyilvánossághoz jutottak el.
1889-ben egy pajut indián próféta, Wowoka meghirdette a Szellemek tánca nevű mozgalmat, amely futótűzként söpört végig a rezervátumok indiánjain, soha nem látott egységbe forrasztva korábban viaskodó törzseket.
Wowoka azt hirdette, a rituális tánc segítségével feltámadnak a rég elesett harcosok, és velük együtt kiűzik majd a fehér megszállókat földjeikről. Ülő Bika maga ugyan nem csatlakozott a mozgalomhoz, de megengedte, hogy a táncosok a falujában pihenjenek meg. A hatóságok rettegtek attól, hogy az ellenállás szimbólumának számító törzsfőnök élére áll egy a szellemtánc nyomán kitörő felkelésnek, jobbnak látták hát, hogyha őrizetbe veszik őt. Mintegy 40 rendőr jelent meg 1890. december 15-én reggel Ülő Bika háza előtt, hogy elvigyék. A letartóztatás hírére összecsődülő indiánok és a rendőrök között tűzharc tört ki, melynek végére Ülő Bika és még vagy egy tucat ember holtan feküdt a porban.
Halálával gyakorlatilag véget értek a síksági indiánok függetlenségi törekvései, a szellemtánc szép lassan elhalt, de a sors még tartogatott egy utolsó tragédiát.
Alig két héttel később a hetedik lovasezred katonái, az indián háborúk legvéresebb epizódjában mintegy 300 lakota indiánt mészároltak le a Wounded Knee patak mellett, köztük rengeteg nőt és gyermeket. Nem tudni, hogy melyik fél puskájából dördült el az első lövés, tulajdonképpen mindegy is. Annyi bizonyos, a Dél-Dakota fagyott földjébe ásott tömegsírba temetett áldozatok mellé került a sziúk szabadságba vetett hite is. A modern idők rohanó szekere egyszerűen átgázolt rajtuk.
