2019. január 22., 14:18

Az észak-amerikai indiánok alkonya IV: Vörös Felhő háborúja és békéje

Szerencsés az a nép, amelynek élén történelmi időben történelmi jelentőségű vezetők állnak. S bár a sziú törzsszövetség legnagyobb főnökei népük rátermett képviselői voltak, sem Vörös Felhő, sem kicsivel később Ülő Bika törzsfőnök nem volt képes fordítani a szekérrúdon: az indiánoknak a század végére rá kellett jönniük, tradicionális életmódjuk nem tartható tovább a fehér expanzió áradatában.

ma7-indianok-4-nyito.jpg
Médialapozó

Az 1860-as évek elején aranyláz tört ki Montana államban. A nyugati határvidék utolsó erődje, Fort Laramie és az aranybányák közötti legrövidebb út, az ún. Boseman-ösvény rövid idő alatt a régió legforgalmasabbja lett. Ezeket a területeket hagyományosan a varjú indiánok lakták, akik készségesen együttműködtek a kormány embereivel, a háborút megelőző évtizedekben azonban szép lassan kiszorultak saját földjükről, cheyenne, arapahó és lakota törzsek tagjai lakták be a vidéket, akik már nem nézték jó szemmel az arrafelé kóricáló aranybányászokat és megélhetést kereső családokat. Egyre-másra támadták meg a karavánokat, egy új indián háború volt kibontakozóban. A kormányzat a szokásos módján reagált, erődök nőttek ki a végtelen síkságból. Védelmükre szóljon, ezek megépítését a varjúkkal kötött szerződések is engedélyezték.

A Powder River
A Powder River

Vörös Felhő oglala lakota törzsfőnök csapatai élén nem csak a helyi civilek, de az amerikai katonaság ellen is sikeres háborút viselt. A „száz halott csatájában” alig egy tucat harcosa elvesztése árán majd száz amerikai lovaskatonát és gyalogost megsemmisített, amikor egy egészen primitív trükkel kicsalogatta őket a Kearny-erőd biztonságot nyújtó falai közül. A szerencsétlen katonákat mind egy szálig lemészárolták, testüket megcsonkították.

A száz halott csatájának helyszíne napjainkban
A száz halott csatájának helyszíne napjainkban

A Powder River-i konfliktus ugyanakkor nem volt klasszikus értelemben vett háború, inkább kisebb-nagyobb rajtaütések sora. Ráadásul, ahogy múltak a hónapok, úgy jutott egyre több katona és civil telepes korszerű ismétlőpuskákhoz, ezekkel pedig pár tucat jó lövész képes volt több száz indián harcost visszaverni. Mégis, a polgárháborúból éppen csak kiláboló szövetségi kormányzat kénytelen volt engedni az indiánok követeléseinek. Vörös Felhő kemény tárgyalópartnernek bizonyult, 1868-ban Fort Laramie-ben nagyon előnyös feltételeket sikerült kialkudnia: bár az indiánoknak a szerződés szerint rezervátumba kellett vonulnia, de a Boseman-ösvényt lezárták, a hadsereg kiürítette, az indiánok meg felgyújtották az erődöket, és a lakoták szent földjét, a Black Hills vidékét örök időkre az indiánoknak ítélték.

A békekötés után egy nyugodtabb időszak köszöntött a sziú rezervátum lakóira. A kormány igyekezett tartani magát a szerződéshez, ám érdekes hírek kezdtek szállingózni kelet felé a sziúk földjéről. Hatalmas aranytelérekről számolt be az a néhány aranyásó, aki elég bátor volt ahhoz, hogy a sziúk területére merészkedjen, és elég szerencsés ahhoz, hogy onnan ép bőrrel vissza is térjen. A szövetségi kormányzat igyekezett utánajárni a szóbeszédnek, így 1874-ben expedíció indult a terület feltérképezésére. A hetedik lovasezrednek és parancsnokának egy bizonyos George A. Custer alezredesesnek jutott a feladat.

Fort Laramie Alfred Jacob Miller festményén. A háborút megelőzően az indiánok gyakran töltötték a telet az erőd környékén
Fort Laramie Alfred Jacob Miller festményén. A háborút megelőzően az indiánok gyakran töltötték a telet az erőd környékén

Custer megerősítette a pletykákat, aranylelőhelyekről, kitermelésre váró erdőségekről és megművelendő földekről küldött jelentést Washingtonba. Ennek hírére ezrek indultak meg a Black Hills felé, a kormány pedig, bár eleinte igyekezett visszafogni a telepesek áradatát, végül, ha hivatalosan nem is, de hallgatólagosan beleegyezését adta, hogy az indiánokat kiszorítsák a területről.

Grant elnök tudta, ok nélkül nem támadhatja meg a Black Hills indiánjait, így tehát elrendelte, hogy 1876. január 31-ével minden, a területen élő őslakos vonuljon be a számára kijelölt rezervátumba. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy a legtöbb indián nem fog engedelmeskedni a felszólításnak, a kormányzat tehát „kénytelen lesz” a hadsereggel érvényt szerezni akaratának. Bár a terület indián ügynökei előre jelezték a kormánynak, a nehéz téli terepen ennyi idő alatt el sem jut az indiánokhoz a parancs híre, s a türelmi időszakot természetesen nem hosszabbították meg.

A kormány tehát egyoldalúan felrúgta az alig hat évvel az előtt kötött szerződést. Alkut ajánlott a terület megvételére, és Vörös Felhő, a Powder River-i háború hőse mindent meg is tett, hogy népe elkerülje a harcot, Washingtonban például találkozott Grant elnökkel is, de nem sikerült megegyezniük. Vörös Felhő ennek ellenére sem csatlakozott a Nagy sziú háborúként elhíresült konfliktushoz, sőt egész végig azon igyekezett, hogy fegyverletételre bírja az őslakosokat. Életrajzírója szerint a törzsfőnök vélhetően a keleti part elképesztő gazdagságát látván rájött, minden további háború a fehérekkel csak népe pusztulását hozná közelebb.

Egészen más véleményen voltak azonban a Powder River menti háború nagy harcosai, Őrült Ló, Kis Farkas, vagy maga Ülő Bika is. Vörös Felhővel vagy nélküle, a területen élő lakota sziú, dakota, cheyenne és arapahó indiánok készen álltak a harcra.

ma7-indianok-4-nyito.jpg
+4 kép a galériában

Kapcsolódó cikkeink

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.