Az első magyar, aki legyőzte a gravitációt – Petróczy István repülőezredes emlékezete - VIDEÓ
A magyarországi aviatika bölcsőjénél két felvidéki származású férfit is találunk. A csalári születésű Zsélyi Aladárról (1883–1914) viszonylag gyakran hallani, hiszen az Ipoly mentén a Csemadok aktivistái ápolják emlékét, csalári sírjára rendszeresen koszorút helyeznek és felidézik életét és munkásságát is.
A következőkben egy másik felvidéki pilótáról és repülőtisztről lesz szó, akire szülőhelyén, a ma mintegy 600 lakost számláló szepességi Garancspetrócon nemigen emlékeznek, talán nem is sejtik, hogy milyen jelentős személyiség született a településen. A faluban szinte csak szlovákok élnek, a régi időkben két birtokosa volt: a Garancsi és a Petróczy család. Történetünk főszereplője, Petróczy István 145 éve, 1874. január 3-án látta meg a napvilágot. Édesapja, Petróczy Pál földbirtokos volt, édesanyja, Theőke Ilona is nemesi származású. István az elemi iskolai tanulmányokat befejezve 11 évesen az ország másik szegletébe, Kismartonba került, ahol 1885–1889 között kijárta a katonai alreáliskolát, ezt követően Morvaországban, a mai Hranice na Moravěben elvégezte a katonai főreáliskolát is, végül 1892–1895-ben a bécsújhelyi Mária Terézia Katonai Akadémián tanult és hadnagyi rangot szerzett. Ekkoriban a repülőgépekről még senki sem hallott, Petróczy Tirolban kiképzőtisztként tartalékosokat oktatott. 1898-ban Bécsbe helyezték át, majd 1902 áprilisában a „Katonai Légjáró Intézet”-hez vezényelték és itt elvégezte első légi tanfolyamát: megismerkedett az ún. kötött ballonnal és a Parseval kormányozható léghajóval.
A következő években az Osztrák-Magyar Monarchia különböző régióiban (Horvátországban, Dalmáciában, Boszniában, Tirolban és Magyarországon) tagja volt annak a csapatnak, amely terepfelmérési (háromszögelési, szintezési) felméréseket végzett. 1909. november 1-jén századossá léptették elő.
A bécsújhelyi városi tanács 1909 júniusában úgy döntött, hogy a város szomszédságában egy repülőgép-hangárt kell kialakítani azzal a céllal, hogy a repülés alapjait oktassák és fejlesszék a repülőgépeket. A terület egyúttal repülőtérként is szolgált az akkoriban megjelent polgári és katonai motoros gépek, léghajók számára. A hadsereg ballonos részlegét átszervezték Katonai Léghajózó Részleggé, Petróczyt ide helyezték át 1910. február 2-án. A bécsújhelyi repülőtér parancsnokává 1910 végén nevezték ki. A következő évben katonai repülőiskolát indítottak, ennek a parancsnoka is Petróczy százados lett. Az elméleti oktatás Bécsben, a gyakorlati kiképzés Bécsújhely repülőterén zajlott. A kiképzésben résztvevő pilótajelöltek a Monarchia több pontján is hadgyakorlatokon vettek részt, még az éjszakai leszállást is kipróbálták. Az 1911 augusztusában kinevezett új közös hadügyminiszter, Moritz von Auffenberg (1852–1928) alig egyéves miniszterkedése alatt jelentős összegeket fordított a légierő fejlesztésébe is, de konfliktusa támadt a császárral ezért leváltották. Viszont utóda, Alexander von Korbatin (1849–1933) is igyekezett forrásokat biztosítani a légierő számára.
Amikor 1914 nyarán kitört az első világháború, századparancsnokként Petróczy előbb Krakkó fölött, majd Szerbiában vett részt légi bevetéseken. 1915 szeptemberében törzstisztként ismét a bécsújhelyi repülőtér parancsnokává nevezték ki és feladatul kapta egy repülőtiszt-képző iskola megszervezését is. Ballonos és repülőgépes figyelőket képeztek ki. Munkájában néhány magyar tiszt és szakember is segítette. Köztük volt Horváth Ernő (1883–1943), aki eredetileg matematika-fizika szakos tanár volt, de beleszeretett a repülésbe és több repülőgépet is tervezett, köztük egy kétüléses katonai gépet 1911-ben. A másik személy még érdekesebb: Kármán Tódor (1881–1963) a később világhírt szerzett fizikus és matematikus, akkor éppen főhadnagyi rangban, aki nemcsak oktatóként, hanem az első repülésfejlesztési kísérleti laboratórium és szélcsatorna vezetőjeként is tevékenykedett.
1916-ban létrehozták a légjáró tartalékos zászlóaljak parancsnokságát, ennek részeként kialakítottak egy tanzászlóaljat is, amelynek parancsnokává Petróczy Istvánt nevezték ki. Hamarosan őrnagyi rangot kapott és 1916 őszén Galíciába vezényelték, ahol megszervezte a légi fényképészeti osztályt és maga is több felderítő bevetésen vett részt.
1917 júliusában a hadsereg Repülőarzenáljának parancsnokává nevezték ki Fischamendbe. A feladata a Monarchia repülőiparának felügyelete, az új repülőszázadok felszerelése és teljes körű ellátása lett, emellett azonban számos kiszolgáló egység, javítóüzem, anyagraktár, repülőgépgyár, hadtápközpont stb. felügyelete is az ő nyakába szakadt. 450 tiszt és kb. 10 ezer főnyi legénység parancsnoka is lett.
Még galíciai küldetése előtt, 1916 áprilisában 100 ezer korona kiutalását kérvényezte egy új típusú légi megfigyelő eszköz, az ún. kötött helikopter kifejlesztésére. Ennek munkálataiban Petróczy mellett Kármán Tódor, Vilém Žurovec (1883–1935) és Asboth Oszkár (mint a légcsavarok tervezője) vett részt.
Itt több tévhitet kell eloszlatni. Először is ez a helikopternek nevezett konstrukció csak úgy tudott a levegőben maradni, ha kipányvázták, ahogy a neve is jelzi. Maga Kármán tisztázta, hogy az Asboth által tervezett merev légcsavarokkal soha nem is tud majd felrepülni. Maga Asboth később ügyes önmenedzseléssel és nem kevés szélhámossággal (még Kármánt is rossz hírbe keverte) a helikopter feltalálójaként ünnepeltette magát Magyarországon, csak az 1970-es évektől kezdve kezdték kritikusan értékelni a munkásságát, amely nélkülözte a valódi műszaki ismereteket és kiderült az is, hogy a későbbi évtizedekben folytatott „kísérleteihez” idegen ötleteket próbált meg kisajátítani és a bizonyítéknak szánt fotódokumentációt is retusálta.
A munkában részt vevő negyedik férfiről a magyar szakirodalomban alig esik szó, pedig ő egy jeles cseh mérnök és vállalkozó volt, aki az I. világháborút követően úgyszintén sokat foglalkozott a helikopterek problémájával. Miután Németországban is volt üzeme, gyakran megfordult ott. 1933-ban a nácik letartóztatták és koncentrációs táborba hurcolták. Fivére ugyan 1934 karácsonyán kiszabadította, de az ott szerzett betegsége három héttel később végzett vele.
A három konstruktőr 1918-ra készült el a prototípussal (PKZ-1), majd egy továbbfejlesztett változatot is szabadalmaztattak (PKZ-2), de ezzel be is fejeződött a munka. Petróczyt 1918 áprilisában egy más helyre vezényelték, augusztusban pedig alezredessé léptették elő.
A világháborút követő években Petróczy és a magyar aviatika más jelesei olyan kényszerpályát voltak kénytelenek bejárni, amelyről többnyire csak a technikatörténeti összefoglalásokban olvashatunk. A győztes hatalmak minden módon igyekeztek megakadályozni, hogy a vesztesek komolyabban foglalkozhassanak saját repülőgépiparuk és főleg a légierejük fejlesztésével. A bécsújhelyi katonai repülőtér minden berendezését meg kellett semmisíteni, Magyarországon pedig éveken át egy nemzetközi bizottság figyelte árgus szemekkel, nehogy komolyabb fejlesztések és beruházások történjenek a harci repülőgépek fejlesztésében. A nagy háborúban tapasztalatokat szerzett repülőtisztek számára csak a leendő pilóták kiképzése maradt, akik elsősorban vitorlázógépeken fejleszthették képességüket. Petróczyt ez a bizottság az elsők között „szúrta ki” és elérték a magyar kormánynál, hogy nyugállományba helyezzék. Ekkor a polgári repülésügy és a civil légvédelem kérdéseivel kezdett el foglalkozni: több cikkben és egy könyvben (Veszélyben minden magyar város!) a polgári „légoltalom” és a polgári védelem siralmas állapotára fókuszálta a figyelmet. Az 1937 decemberében megalakult Légoltalmi Liga ügyvezető elnökeként sokat fáradozott azért, hogy az emberek felismerjék az óvóhelyek építésének a fontosságát, megtanulják a légoltalom alapelveit és ehhez igyekezett megteremteni az infrastrukturális hátteret is. Ma már nehezen lehetne felmérni, de talán ennek az igyekezetének is köszönhetően jóval kevesebben vesztették életüket a II. világháború alatti légitámadásokban.
Petróczy István életének legnehezebb időszaka 1948-ban jött el. A kommunista hatalom megfosztotta rangjától, nyugdíjat sem kapott. Alkalmi munkákból, nyelvtanításból próbált megélni feleségével, akivel 1936 óta élt együtt. Felesége 1957 márciusában, ő maga öt hónappal később, 1957. augusztus 9-én hunyt el. Temetésére azonban csak 1957. október 4-én került sor. A sírhelyet nem gondozták, csak az 1989-es rendszerváltást követően fordult felé ismét a figyelem. Halálának 50. évfordulója alkalmából a Hadtörténeti Intézet egy Petróczy-emlékkonferenciát rendezett. 2010. augusztus 9-én pedig a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben katonai tiszteletadás mellett újratemették Petróczy és felesége földi maradványait.
