Az elmúlt közel száz esztendő tanulsága, hogy az itt élő nemzetek egymásra vannak utalva

hirek.sk 2016. június 04., 11:19
POZSONY. A trianoni kényszerszerződés 1920. június negyedikei aláírásának következtében az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, Magyarország (Horvátország nélküli) területe közel 283 ezer négyzetkilométerről alig 93 ezerre, lakossága pedig 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikálta és 1921. július 26-án, a XXXIII. törvénycikkel hirdette ki a szerződést. További, máig ható következményeiről, a magyarság összetartozásáról, lelki megújulásáról és önazonosságunk megőrzéséről az egyik felvidéki jogfosztottal, a kettős állampolgárságát nyíltan vállaló Kassai Gyula lévai református esperessel beszélgetett portálunk.

A történelemben ugyan nincsen ha, mégis érdekelne, hogyan látja sorsunkat - ha a diktátumot nem írták volna alá, az utódállamok nem jöttek volna létre, s a későbbiekben a Beneš-dekrétumokkal sem sújtották volna a felvidéki magyarságot. A közösségünk kálváriája azonban még a 21. században is folytatódik, gondoljunk csak önre és többi jogfosztott sorstársára, a kettős állampolgársággal kapcsolatos meghurcoltatásukra. Mindezek tudatában mit jelent az ön számára Trianon?

Trianon elkerülhetetlen volt, főleg azoknak a folyamatoknak köszönhetően, amelyek azt előidézték. Egyszerre kellett megbirkózni több olyan helyzettel, amely összeroppantotta és maga alá temette a monarchiát. A nemzetiségek önállósodása, a háború okozta politikai és morális válság a nemzetet cselekvésképtelenné tette. A háború miatt a lelki erőtartalékok teljesen elfogytak, nem volt képes az ország az önvédelemre. A nemzet legtekintélyesebb politikusát, Tisza Istvánt meggyilkolták. Nem maradt olyan integráló személy, aki képes lett volna a magyarságon belüli kohéziót megteremteni. Az őszirózsás forradalom, a tavaszi szélsőbaloldali fordulat teljes káoszba taszította az országot. Mindezek együttesen idézték elő az összeomlást. Trianon már csak beteljesülése volt az addigi folyamatoknak. Nem volt más kiút. Olyan történelmi választóvonal képződött, ami után biztos valami új, valami más kellett, hogy létrejöjjön. Az 1000 éven keresztül épített haza végzetes ítélet alá esett. Az ítéletet a nemzetiségek, Európa és a megbénult magyar nemzet is kimondta önmaga felett. A veszteség nem biztos, hogy maga a vég. Egy ilyen összeomlás után is talpra lehet állni. Viszont a Trianon előtti állapotokat nem lehet visszaállítani. A történelem nem tűri a restaurálást. A reformáció jól kifejezi, hogy folyamatos megújulásra van szükség, nem konzerválható a régi. De ez nem megy kegyelem nélkül. Erőlködni lehet, de ahogy az összeomlást is több tényező együttes állása idézte elő, úgy a felemelkedéshez is kell Isten kegyelme, hit, erő, összefogás, több évtizedes küzdelem és kitartás. A legnagyobb mélységből is van kiút. A krízisállapot veszélyt és egyben esélyt is hordoz magában. Trianon után minden nemzet a maga saját útját járta. Az elmúlt közel száz esztendő tanulsága, hogy az itt élő nemzetek egymásra vannak utalva. A Kárpát-medencei népek legnagyobb tévedése, ha egymás ellen fordulnak, ha úgy gondolják, egymás testén keresztül vezet az út a felemelkedéshez, a megmaradáshoz. Nincsenek csak vesztesek és csak győztesek. Itt a Kárpát-medencében vagy mindenki vesztes, vagy mindenki győztes egyszerre, mert összetartozunk. A különbözőség ellenére közös a sorsunk. Trianon óta folyamatosan a vesztes pozíciójából próbáltuk megoldani a létünkkel kapcsolatos teendőket. Akár az igazságtalanság ellen vagy a felemelkedésért küzdöttünk, mindig vesztettünk. Ebből az örökké vesztes pozícióból csak egyféleképpen lehet kilábalni. Újra kezünkbe kell vennünk erőforrásainkat. A hitet, a küzdeni tudást, a bölcsességet, az összetartozást, a munkát, a földet, a nyersanyagokat, a gazdaságot, az iskoláinkat, stb. Erőforrás és érték vagyunk mi saját magunk is. Ameddig nem vállaljuk önmagunkat, addig nem fogjuk tudni se megvédeni, se felépíteni azt, ami a miénk.

Megítélése szerint a magyarság szétdaraboltsága miatti traumánkra némi gyógyírral szolgált-e a az Országgyűlés azon lépése, hogy 2010-ben június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. 96 évvel a sorsdöntő esemény után mennyire él az összetartozásba vetett hit érzése a magyar néplélekben? Hívei igénylik-e azt, hogy minderről említést tegyen a június eleji istentiszteleteken?

Fogyunk, zsugorodunk, főleg a kisiskoláink vannak végveszélyben. Sok helyen nincs utánpótlás, hiányzik a jövőkép. A fiatalok az elvándorlást választják. Az igazi összetartó közösségek morzsolódnak. Ezek a fő veszteségeink. A felemelkedést többféleképpen meg lehet alapozni. Ha értékeinket közösen (erőforrások) védjük és gyarapítjuk (hit, nyelv, kultúra, haza, vagyon, gazdaság stb.). Ha a közösségeinknek van jövőképe és meg tudják fogalmazni céljaikat. Összetartozás nélkül nincs jövő. Végül pedig a vezetőink és a vezetettek is elhivatottak és képesek egymáért áldozatot hozni. Örömteli, hogy a magyarországi nemzetpolitikában változás történt 2010 óta. Az anyaországi nemzetpolitika a veszteségek helyett az erőforrásainkra irányította  a figyelmünket. Számomra június 4-e az önvizsgálatot és az erőforrások számbavételét is jelenti ezután. Nem szabad másokat hibáztatni a magunk nyomorúságáért. Az, hogy a felvidéki magyarságnak nincs önrendelkezése, hogy nem tudunk hatékonyan kiállni jogainkért, az csakis a mi hibánk. Mi mondtunk le mindig önként a nekünk járó jogokról. Csak rajtunk múlik, hogy mit szeretnénk. Bármennyire is sokféleképpen határozzuk meg magunkat és különbözően értelmezzük feladatainkat, közös célok nélkül, amelyeknek integráló szerepe van, nem fogunk tudni érvényesülni. Például a magyar nyelv használata a közéletben nem cél, hanem eszköz. A magyar iskolák védelme nem cél, hanem eszköz. A jogaink érvényesítése is a megmaradás egyik eszköze. A cél lehet egy közös gazdasági-szellemi-kulturális élettér megteremtése, amely a Kárpát-medence nemzeteit is összefogja. A cél lehet egy erős öntudatos magyar közösség felépítése Felvidéken, falvainkban, városainkban, járásainkban. De ezeknek a céloknak az eléréséhez szükségünk van magyar iskolákra, nyelvünkre, intézményekre, egyházakra, őshonos közösségünk jogainak kiteljesedésére. Áldozat, kiállás és összefogás kell ahhoz, hogy olyan eszközök birtokába jussunk, amelyekkel a közösségi céljainkat elérhetjük. A gyülekezetem tagjait is ebben a szellemben vezetem. Rendszeresen, évek óta megtartjuk a nemzeti összetartozás napját. Istentisztelet keretében buzdítjuk híveinket a helytállásra.  Esterházy János emléktáblája előtt alkalmainkon műsort adnak régiónk (Érsekkéty, Léva) magyar iskolái. A gyermekeink és iskolásaink lelkébe véssük a múlt mellett az összetartozás érzését. Közösen emlékezünk a fiatalokkal. Aki szereti Istent, az önmagát, egyházát, nemzetét és embertársát is szeretni fogja. Õ maga, ha felnőtté válik, képes lesz áldozatot hozni a közösségért és a barátaiért. Rajtunk a múltba merengés, az álmodozás nem segít, meg kell tanítani gyermekeinket arra, hogy a hit az emberi lehetőségek határát kiszélesíti.   

Szűkebb pátriánkban milyennek látja a felvidéki magyarok összetartozását és összetartását? Sikerült-e már túltenni magunkat az 1920-as trinoni történéseken és a későbbi „lelki Trianonon“, amikor 2004. december 5-én 1,2 millió anyaországi magyar megtagadta külhoni testvéreit? Illyés Gyula szerint „Magyar az, akinek fáj Trianon“... Ön szerint közösségi emlékezetünk mennyire tudta már feldolgozni a bennünket ért traumákat?

Minden nemzedéknek meg kell harcolni a maga harcát. Az 1956-os nemzedék felnőtt a kihíváshoz. 1989-ben már nem mertük végigvinni a gyengéd forradalmat. Kompromisszumot kötöttünk, ennek is isszuk a levét. Nem lett egyértelműen kimondva, mi a jó és mi a rossz. Nem lettek meghúzva a határok. Mikor lehetünk engedékenyek és mikor kell határozottan kiállni érdekeink mellett. Általában az elsőt, a kényelmeset, a kevésbé fájdalmasat választottuk. Hiba volt. A mai nemzedék már azt érzi, főleg a felvidéki magyarság, hogy mulasztás történt, a cselekvés idejét nem mértük be pontosan. Egészen a 20. század végéig a remény volt a legnagyobb erőforrásunk, mert mindig bíztunk a változásban, úgy gondoltuk: mások majd segítenek rajtunk és elfogadnak bennünket. Mára ezt a reményt is elveszítettük. Mindenki az önmegvalósítás felé vette az irányt. Az emberek nem akarnak közösségben gondolkodni, mindenki az önérvényesülés istenéhez fohászkodik. A siker, a javak halmozása van az első helyen. Ez a hajsza viszont az embert elidegeníti a családjától, a meghitt közösségi együttlétektől. Az egyénnek nem marad semmire és senkire sem ideje, sem energiája. Nem művelődik, nincsenek igényei az értékesebb befogadására, csak könnyed szórakozásra vágyik, ami elvonja a figyelmét a munkájától, a társadalmi feszültségtől. Nem marad más élvezete, csak a megélhetés, a kényelemszeretet és a meggazdagodás biztosítása. Ilyen lelki állapotban nehéz lelki-szellemi erőről, összetartozásról beszélni. Ez csak nagyon kevés emberben, közösségben van meg. De ez a nagyon kevés ember és közösség is képes, ha van hite és elhivatása, szembe menni az árral, falakat, kerítéseket bontani. Én ilyennek látom a felvidéki magyarság lelki állapotát. Ma még úgy látja magát a felvidéki magyarság, mint a mesebeli rút kiskacsa, de ha tükör elé áll, akkor meglátja valódi önmagát. Szárnyait felemeli és visszakapja méltóságát. Merjünk mi is tükörbe nézni és észrevenni, hogy kik vagyunk, hová tartozunk. Legyen bennünk méltóság! A változtatáshoz, belső szellemi változás kell. Ez egy lelki folyamat és építkezés. Ha úgy állunk a feladathoz, a kihívásokhoz, hogy hogyan nem lehet megcsinálni, akkor semmi sem fog sikerülni. Viszont ha a legnehezebb feladatra is úgy tekintünk, hogy van hozzá erőnk, és azt keressük, hogyan lehet azt megoldani, előbb vagy utóbb eljutunk a megoldáshoz. Az első lépés: megtalálni igazi önmagunkat. A többit bízzuk a gondviselésre!

Az elszakított magyar területek magyar közösségei csak a kedvezőtlen demográfiai jelenségek megfordítása, a gazdasági megerősödés és nem utolsósorban a lelki megújulás mentén kaphatnak esélyt egy reményteli magyar jövő építésére. Ön szerint napjainkban kik és mit tehetnek annak érdekében, hogy közös létküzdelmünk gyümölcsözőnek bizonyuljon – önazonosságunkat megőrizve sokáig megmaradjunk és lehetőségeink szerint gyarapodjunk szülőföldünkön?

Erre a kérdésre sokan keresik a választ. Bármennyire is behatároltnak tűnik a helyzetünk, mégsem reménytelen. Nem mi döntünk arról, hova születünk. A mi kezünkbe az a döntés adatott, hogy a hovatartozást magunkban megerősítsük. Ha helyesen döntünk, azzal önmagunkat és Gondviselőnket igazoljuk. Õ az, aki helyet, időt és eszközöket ad az élethez. Õ formálja az egyének és a nemzetek életét is. Apró részecskékből áll össze a nemzet teste az évszázadok alatt. Mi csak a felszín vagyunk, alattunk a nagy mélység. A magyar nemzet léte nem tőlünk függ csupán. Képzeljük el, ha a fát nem a gyökerei tartanák meg, hanem az ága, vagy a levelei, meddig maradna életben? Ha a levelek elszáradnak, egy-két ág letörik, a helyén új ág fog kihajtani. Így tart meg bennünket is a gyökér, és mindaz, ami a nemzet kollektív-szellemi emlékezetében él. Aztán az sem mellékes, hogy mit értünk magyarság alatt? Csak azokat, akik fénylettek, vagy azokat is, akik elbuktak? Azok is a magyar lélek részei, akik végig hűségesek maradtak, vagy azok is, akik elárulták hazájukat? Azok is eleink, akik beolvadtak a nemzet testébe és azok is, akik elhagyták a nemzetet? Az üldözöttek, de az üldözők is hozzánk tartoznak? A jelen és a múlt, valamint a reménylett jövő is a nemzet életének egy-egy szelete. A múltból nem tagadhatunk meg semmit. Az a nemzet lesz erős, amelyik vállalja történelmét, győzelmei mellett vereségeit is. Nincs jó vagy rossz nemzet, csak olyan, amelyik ismeri múltját, vállalja azt, emlékezik és emlékeztet. Vannak olyan nemzetek is, akik történelmet csinálnak maguknak és nem tudják, hová is tartoztak. Sorsunk Isten kezében van. Keresse meg mindenki a maga helyét ebben a világban! Találja meg azt a helyet, amit neki Isten készített! Tudatosítsa, hogy nincs egyedül ebben a világban, tudjon mindig számot adni a benne élő reménységről! Végül, de talán mindennél fontosabb azoknak a helytállása, akikről a nagy történelemkönyvek nem tesznek említést. Azokról az emberekről van szó, akik ott vannak rendszeresen egy-egy istentiszteleten, akik magyar óvodába és iskolába íratják gyermekeiket. Akik ott vannak szinte minden közösségi alkalmon. Nem sajnálják az időt, a pénzt, az energiát, hogy a magyar kultúrát támogassák. Mindig lehet rájuk számítani, ha építeni kell, ha meg kell szervezni valamit. Nem élnek látványosan, hanem a hétköznapok terhét hordozva állnak helyt. Õk a felszín, akiket karcol az idő, megpróbál a világ. Õk a gyümölcsöt hozók, akik mindig időben teszik a dolgukat. Tartsa meg az Isten a mi népünket, hitvalló magyarjainkat, akik templomokat, iskolákat, munkahelyeket teremtenek, adóikkal a magyar nemzet felemelkedésén munkálkodnak!

0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS