Aranykor vagy elnyomás? Magyar-szlovák együttélés a Monarchiában

Szeptember 23-án Aranykor vagy elnyomás? Magyar-szlovák együttélés a Monarchia utolsó fél évszázadában cím alatt pódiumbeszélgetésre került sor a Pozsonyi Magyar Intézet épületében, ahol Fülöp Márta, a Pozsonyi Comenius Egyetem tanára és Bertényi Iván történész, a bécsi Collegium Hungaricum igazgatóhelyettese nyilatkoztak az említett korszakról és a két nemzet közötti viszonyokról.

Bertényi Iván szerint nehéz lenne letagadni, hogy az 1870-es évektől az első világháborúig tartó időszak aranykor volt olyan értelemben, hogy az anyagi és szellemi kultúra, a gazdaság fejlődésében soha korábban nem tapasztalt előrelépés következett be. Ennek elsődleges oka a lassanként Magyarországra is megérkező kapitalista fejlődés – gazdasági felvirágzás volt.

Ettől sokkal tartósabb eredménynek számít a magyar (de nem csak a magyar nyelvű) kultúra, irodalom, képzőművészet, tudomány első nagy felvirágzása, ami ugyancsak ehhez a korszakhoz köthető. Tehát Magyarországról nézve ez a néhány évtized egy pozitív, aranykorszaknak is mondható időszak.

A kapitalizmus azonban nem mindenkinek okozott anyagi vagy szellemi előrelépést. Magyarországról több mint másfél millió ember vándorolt ki Amerikába, mert olyan rossz életkörülmények között élt.

Bertényi szerint egy másik nagyon fontos jellemvonása a kornak a változás, dinamizmus és modernizáció. Ide tartoznak olyan fontos folyamatok, mint a városiasodás. A lakosság egyre nagyobb része élt városokban, amelyek egyre modernebbek (közvilágítás, kövezett utcák, tömegközlekedés, csatornázás stb.). Jellemző volt az infrastruktúra javulása, egyben kiemelkedően jó vasúthálózat alakult ki.

Az 1870-80-as évektől kezdődően a modernség legfőbb szervezője maga az állam - a Magyar Királyság. Ez az állam viszont egyre magyarabb állam lett, tehát magát magyarként megfogalmazó elit irányításába került. Ekkor változott meg igazán az ország területén élő magyarok és nem magyarok egymás közötti viszonya.

Fülöp Márta ismertette, hogy a szlovák irodalom szemszögéből ez a korszak biztosan nem minősül aranykornak. A szlovák nemzeti gondolat teljességgel elutasítja ezt a korszakot, mivel számukra ez kizárólag a magyarokkal köthető össze.

A szlovák narratívában ezt a korszakot úgy írják le mint a szlovákok sanyarú életkörülmények között való tengődését. Ez nyilván egy egyoldalú interpretáció. A szlovák történelmi emlékezetben ez az időszak az elnyomás korszakaként rögzült, és ennek a korszaknak a vége jelenti a szlovák nemzet megmenekülését.

Fülöp Márta szerint bár a szlovákok részei voltak az akkori főváros, Budapest gyarapodásának, maga a város a szlovák irodalomban nem a prosperitás helyeként tűnik fel.

Habár voltak kivételek, mint Ján Palárik, aki a Nová škola képviselője volt (a csoport igyekezett együttműködni a magyarokkal), a kor szlovák irodalmának kiemelkedő alkotói (például Vajanský, Kukučín vagy Tajovský) számára a város a fertő, bűn és a hanyatlás jelképe volt. Amolyan multikulturális közeg, ahol eltűnnek a nemzeti értékek és az identitás.

Éppen Vajanský az, akinek műveiben Budapest az a város, ahonnan a szlovákok legtöbbje magyarónként (elmagyarosodottként) tér haza.  A szlovák szerzők sok expresszív kifejezést használnak műveikben: az elmagyarosodás tönkre teszi a szlovákok lelkét, élősködővé válnak, erkölcsileg elbuknak.

Kukučín pedig megírja, ahogy szlovákjaik visszatérnek a „bűnös városból” vidékre, ám nem tiszta a lelkiismeretük: a szlovák asszonyok pénzüket nem kemény munkával szerezték, hanem más erkölcstelen módon. Budapest tehát a szlovák nemzeti irodalomban a fertő, bűn városa, amelytől a jó szlovák hazafinak távol kell tartania magát, mert elvesztheti a maga tiszta szlovákságát – fejti ki Fülöp Márta.

Bertényi Iván ugyancsak ismerteti, hogy van egy liberális, kozmopolita város (zsidó, német, magyar, szlovák, szerb stb.), amely tagadhatatlanul magyarosodik. Ez a kapitalista város a modernség, gyorsaság, hirtelen támadt vagyonok otthona. Ezzel szemben áll a vidék, a kereszténység, paraszti egyszerűség, jó erkölcsök, tiszta férfi-női szerelemnek hagyományos világa.

Aki tehetségét a Magyar Királyság keretében próbálta meg kamatoztatni (pl. a Nová škola), azt a turócszentmártoni nemzeti mozgalom már nem tartotta igazán jó szlováknak. Aki az ő olvasatukban együttműködött az erkölcsös szlovákságot veszélyeztető „bűnös” Budapesttel, sikeres lehetett ugyan, de jó szlovák már nem.

A szlovák értelmiség tehát a vidék mellett döntött, inkább akartak "jó szlovákok" lenni hagyományos erkölcsökkel, mintsem gazdaságilag érvényesülni, feladva erkölcseiket. Innentől kezdve, aki együttműködik a magyar felvirágzással, arra már ferde szemmel néztek.

A szlovák mozgalom vezetőire jellemző a modernizáció teljes elutasítása. Például amikor a szlovák többségű Breznóbányára a magyar állam vasutat akart építeni, a helyi szlovák nemzeti mozgalom vezetői mindent megtettek, hogy ne épüljön meg ez a vasút, mert féltek, hogy oda jönnek a magyarok – ismertette Bertényi.

Fülöp Márta egyetért abban, hogy a szlovák nemzeti mozgalom mindent elutasított, ami magyar. Annak árán is, hogy ezzel elutasítottak olyan dolgokat, ami számukra hasznos lehetett volna. Ez a szlovák nemzet formálódásával függ össze. A szlovák nemzeti kép ugyanis a magyar hátterén formálódott. Amikor Ján Kollár a szlovák nemzeti tulajdonságokat határozza meg (pl. békeszeretetet, énekesség, az anyanyelv szeretete stb.), nagyon élesen elhatárolódik mindentől ami magyar.

Az irodalomban ez úgy nyilvánul meg, hogy idővel már nem csak a magyart utasítják el, de még az uhorszkóit is (ide tartozik pl. a liberális nagyváros elutasítása).  A hagyományos szlovákság-kép magát vidéki, plebejus, keresztény, nem harcos, nem lázadóként írja le.

A magyarón kifejezés olyan szlovákokat jelöl, akik elfogadták a magyar nemzeti gondolatot oly mértékben, hogy nem csak magyarrá váltak, de ezt népszerűsítették is mások körében – ismertette Fülöp Márta.

A szlovák nemzettudat a magyarónokat árulóknak tekintette. Ennek alapján a szlovák irodalomban vannak a jó szlovákok, vannak a rossz magyarok, és vannak a magyarónok, akik egy abszolút megvetendő söpredék és benső ellenség. Az irodalomban ugyanis a nemzeti hovatartozás az egyénhez olyan szorosan hozzátartozó tulajdonság, hogy ha ezt valaki elárulja, és más identitást vesz fel, önmagát árulja el.

Habár voltak olyan szlovákok, akik felvállalták az „uhorszkói” identitást, és keresték az együttműködést a magyarok és szlovákok között, még ők is merőben elutasították a magyarónokat.

A korabeli magyar irodalom nem ismeri el a szlovákok nemzeti státuszát – mondta el Fülöp Márta. A szlovákokat a magyar nemzeten belüli etnikai csoportnak tartották, amely bizonyos specifikumokkal rendelkezik, amolyan bennszülöttek. Azonban csak egy nemzet létezik számukra, a magyar.

A kor magyar értelmisége általában gondoskodásra szoruló népcsoportként tekintett a szlovákságra. A magyar irodalomban (pl. Jókainál) nagyon gyakran előkerül ez a meglátás. A szlovák elit, aki ellenben magát külön nemzetnek tartotta, így veszélyeztetve érezte magát, és ebből kifolyólag nem is gondolkodott az együttműködésen.

Bertényi ezzel kapcsolatban figyelmeztetett, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a szlovákságot közösségként nem létezőnek tartották. Inkább a szlovákság politikai, közösségi jogait nem akarták elfogadni az akkori magyarok.

A korszakban nemzet alatt – és ebben nagyon különbözik a 19. századi szlovák és a magyar felfogás – az állampolgárok közösségét értették. A nemzet egyenlő volt az állampolgárral (egy állam egy nemzet). Ha egy bretontól megkérdezték, milyen nemzethez tartozik, azt mondta a szabad francia nemzethez tartozik. Még akkor is, ha nem tudott franciául.

Az akkori magyar liberális elit értelmezésében tehát nincs olyan, hogy szlovák nemzet, mert nincs szlovák állam se. Így, ha akkoriban valaki a szlovák nemzet nevében akart beszélni, az a magyarok számára felháborítónak tűnt. 

Bertényi elmondta, a korabeli magyar elit egy etnikai, néprajzi jellegű közösségként értelmezte a szlovákokat, amelyet valóban egy kicsit lenéztek. A magyar elit akkoriban egy városi elit volt, vagyis az ország leginkább modernizálódott, leggazdagabb, inkább a vezető pozíciókat kézben tartó része. A szlovákokban parasztokat láttak. De maguk a szlovákok is így definiálták magukat a szlovák irodalomban: vidékiek, egyszerűek, tiszták, békések, keresztények és parasztok.

A mai magyar történettudomány álláspontja szerint volt ugyan magyarosítás, de a magyarosodás jóval több embert érintett. E kettő között nagy a különbség – ismertette Bertényi Iván.

A magyarosodás egy önkéntes (talán öntudatlan) változási folyamat. A magyarosodás, vagyis békés asszimiláció, azon szlovákok esetében történt, akik például elmentek egy építkezésre Budapestre, és belekerültek egy magyar nyelvű kultúrába. Meg kellett tanulniuk a magyar nyelvet, hogy boldogulni tudjanak, és lassan magyarrá váltak.

Ellenben a magyarosítás szóban benne van az erőszak, és az egyén akaratának figyelmen kívül hagyása. A magyarosításról elsősorban a jogalkotás által, például az iskolában "erőszakosan" terjesztett magyar nyelv kapcsán érdemes beszélni.

Amit szlovák oldalról a leginkább hangsúlyoznak az ennek a folyamatnak a vége s talán legradikálisabb lépése: az Apponyi féle 1907-es iskolatörvények. Érdemes azonban az egész folyamatot látni, és megkeresni azt, mi volt ezzel a magyar politikai elit célja – mondta el Bertényi. 

A magyarok hangsúlyozták, minden magyar embernek (vagyis minden magyar állampolgárnak) kötelessége a magyar állam hivatalos nyelvét ismerni.  Ezt az akkori Magyarország soknemzetiségű lakosságából sokan sérelmezték, és elnyomásnak tekintették.

Ma már akár Szlovákiában is tudják az emberek, hogy az államnyelv elsajátítása nélkül nem igen boldogulnak. Tehát az, ami a mai szempontból nézve egy természetes követelésnek tűnik egy állam részéről – tanuld meg az államnyelvet, ha már itt élsz – ebben az éppen csak modernizálódni kezdő világban nem volt annyira magától értetődő. Ebből a szempontból tehát érthető, mit kifogásoltak ezen a szlovákok, románok, szerbek stb. 

A magyar nyelv elsajátítását különböző eszközökkel próbálták elérni. 1879-ben már minden iskolában kellet oktatni tantárgyként a magyar nyelvet, ami addig nem volt kötelező. Később rájöttek, a magyar nyelvet akkor lehet legjobban elterjeszteni és megtanítani a gyerekeknek, ha maguk a tanárok is beszélnek magyarul.

Így kötelezővé tették, hogy a tanítóképző intézetekben legyen egyre több minden magyarul. Később bevezették, hogy magyar szakfelügyelő ellenőrizze az iskolákban zajló munkát, amely elsősorban arra irányult, hogy a gyerekek tudnak-e már magyarul. Az iskolákban a tanárok viszont a szigorú törvényeket ki tudták játszani, és nem tanították meg a gyerekeket magyarul.

Ebben a folyamatban kell értelmezni a Lex Apponyit, pontosított Bertényi Iván. Ez a törvénycsomag több szempontból szólt bele az oktatásba. Például anyagilag is érdekeltté tette az iskolafenntartókat abban, hogy a magyar nyelvet tanítsák, és megnehezítette az előírások kijátszását. Nem voltak sokkal radikálisabbak, mint az előző törvények, inkább végiggondoltabbak, hatékonyabbak voltak azoknál. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a tárgyalt ötven évből a Lex Apponyi csak 11 évig volt érvényben.

Bertényi szerint eltúlzott és túlságosan egyoldalúan szemlélt az a folyamat, amit Bertényi erőszakos magyarosításnak nevez. Megemlíti egy pozsonyi emléktábla esetét, amely azoknak a szlovák gyerekeknek állít emléket, akiket egykor „deportáltak” a trencséni és nyitrai vármegyékből magyar vidékekre, és "elmagyarosítottak".

Az emléktábláról azonban hiányzik a történet kontextusa. Nem azért vitték el ezeket a szlovák gyerekeket, mert valamiféle terroruralom volt akkoriban Magyarországon. Kolera és éhínség dúlt azokon a vidékeken, ezek a gyerekek meghaltak volna, így jobb módú vidékekre szállították őket. Lehet, hogy később magyarok lettek belőlük, de nem ez volt az elsődleges szempont amiért elszállították őket – mondta Bertényi. Fülöp Márta ezt annyival egészítette ki, hogy az említett elszállításról Vajansky is megemlékezik egyik művében, és nagyon véresen ábrázolja, deportálásnak tekinti.

A gimnáziumok akkoriban olyan elitképző helyek voltak, mint ma az egyetemek. Ha valaki az 1860-70-es években szlovák gimnáziumba járt, abból jó eséllyel a szlovák nemzeti mozgalom tagja lett – ismertette Bertényi.

Itt tehát már politikai harcról beszélünk, bizonyos magyar körök meg akarták akadályozni, hogy a szlovák nemzeti mozgalom jól képzett, szlovák nemzeti szellemben felnevelkedett fiatalokkal erősödjön. Ez azonban csak egy ideiglenes megoldást jelentett, mert a tehetősebb szlovák nemzeti érzelmű családok Csehországba küldték gyermekeiket tanulni.

Akkoriban magyar oldalról a korabeli szlovákkal szemben elég gyakran elhangzott vád volt a pánszlávizmus. Ez egy olyan 19. századi eszmeáramlatot jelent, amely valamennyi szláv nemzetnek, szláv nyelvű népnek az összefogását, rokonságtudatát hangsúlyozta, beleértve az orosz vezetést is, hiszen abban a korszakban független szláv állam az oroszokon kívül nem létezett.

Aki tehát a szláv kölcsönösség gondolatának híve volt, az oroszbarátnak számított. A magyarok az oroszokat ősellenségnek tekintették: ők verték le a magyar szabadságharcot 1849-ben, a magyar nemzeti mozgalom riválisai és ellenségei voltak, az orosz cári birodalom pedig a legkonzervatívabb abszolutizmus volt egész Európában, így minden liberális mozgalom ellensége. Ha valaki oroszbarátnak mutatkozott a 19. századi Magyarországon, azt a magyar politikai és szellemi elit hazaárulónak tartotta.

Amikor néhány szlovák gimnáziumot 1874-75-ben bezártak, a vád ellenük éppen a pánszlávizmus volt. Tehát nem az volt a probléma, hogy itt szlovákul tanultak, hanem azzal vádolták az iskolák tanári karát, hogy pánszláv szellemben nevelik a gyerekeket. Ez akkoriban a hazaárulás szinonimája volt, a legnagyobb bűn, amit a magyar állam ellen elkövetni lehet – fejtette ki Bertényi Iván.

Fülöp Márta hozzátette, amilyen negatív képe van a magyarónoknak a szlovák irodalomban, ugyanilyen negatív és elítélendő képet festettek a pánszlávokról a magyarok körében.

Eközben azt is tudatosítani kell, hogy a szlovák nemzeti mozgalomnak nem is nagyon volt más lehetősége, mint a szláv testvérekhez fordulni segítségül – mondta el Fülöp Márta. Ľudovít Štúr például a forradalom előtt és közben sem hajlott egyáltalán a pánszláv eszmékhez. A forradalom után azonban lemondott arról, hogy „Uhorszkón” belül elérjenek valamit is a szlovákok. A Slovanstvo a svet budúcnosti c. művében már nagyon erősen hangoztatta, nincs más lehetőségük csak Oroszország. 

Fülöp megemlítette, hogy a magyar irodalomban a hazai pánszlávok mellett a külföldi pánszlávok is előkerülnek, akik szét akarják verni a monarchiát, és az oroszok fizetik őket (pl. Mikszáth jegyzi meg, hogy a szlovákok egyetlen ellensége az orosz rubel).

1849-ben Štúrék a győztes oldalon találják magukat. A szlovák nemzeti légió a császári csapatokkal együtt vonul be Magyarországra. Ez a magyar nemzeti mozgalom számára már eleve árulás.

A magyar nemzeti mozgalom mítoszában 1848-49 központi eseménynek számít: aki itt a jó oldalon állt, az a jó magyar, aki a másik oldalon van, az áruló és ellenség. Mindeközben az egyszerű szlovák emberek közül nagyon sokan harcoltak a magyar kormány oldalán (pl. a branyiszkói csatában), ennek ellenére a szlovák nemzeti mozgalom a császár oldalára állt.

Bertényi ismerteti továbbá, hogy 1849-ben egy küldöttség Bécsben azt kérte, a szlovákok lakta területeken alakítsanak ki egy külön, a Magyar Királyságtól független koronatartományt. Ez a magyar politikai elit szemében hazaárulásnak számított, mivel az állam területének megsértését kérik a császártól, aki végül nem segített a szlovákoknak.

Ebből a szempontból az 1867-es év nagyon fontos fordulat, amikor a császár, I. Ferenc József egyértelműen a magyarok oldalára állt. Föl se merült benne, hogy a szlovákokat megvédje, vagy kéréseiknek eleget tegyen. A császár a magyarokkal való együttműködés híve volt (erről szól a kiegyezés).

A szlovák elit tehát elveszti szövetségeseit. A bécsi udvartól nem remélhettek védelmet a magyarosítással és a magyar mozgalom lépéseivel szemben. Ezután más külföldi segítség után nézek, amit az oroszoknál, majd később a cseheknél találnak meg – mondta el Bertényi.

Fülöp Márta szerint a bécsi udvar nagyon szépen ki tudta játszani a nemzetiségi kártyát a magyarokkal szemben. A szlovák gimnáziumok is éppen azért jöttek létre, mert egy közvetett hatalmi eszközt jelentettek a császárnak arra, hogy a magyarok esetleges lázadását elfojtsa.  

Fülöp Márta szlovákiai magyarként úgy érzi, lehet valamelyest csitultak az érzelmek Szlovákiában, a felszín alatt azonban még mindig ott lappang a probléma. A modern szlovák nemzet ugyanis önmagát a magyarokkal szemben definiálja. Ezért ma is nagyon erős a magyaroktól való elhatárolódás, amely a szlovákokba szinte kódolva van, és ma is élő jelenségnek számít.