"Arad nekünk a magyar Golgota" – megemlékezés Komáromban

Nem volt hiábavaló a forradalom és a szabadságharc

A Klapka téri rendezvény a Szózat közös eléneklésével kezdődött, amelyet a Komáromban főhadnagyként szolgáló Egressy Béni zenésített meg. Közreműködött a dél-komáromi Duna Népdalkör. Majd Dráfi Mátyás Jászai Mari-díjas, érdemes művész mondott részletet Petőfi Sándor Az apostol című elbeszélő költeményéből.

Farkas Adrianna gimnáziumi tanárnő a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület nevében köszöntötte a jelenlevőket, köztük a Klapka-szobornál később koszorúkat elhelyező civil szervezetek, pártok és intézmények képviselőit. Azután a megemlékezés fő szónokának, Simon Szabolcsnak, a Selye János Egyetem tanárának adta át a szót.

Simon beszéde elején az 1849. augusztus 17. és október 10. közti történelmi tényeket ismertette, leszögezve: győzött a császári és cári hadsereg, diadalmaskodott a túlerő.

Majd feltette a kérdést, hogy hiábavaló volt-e a forradalom és a szabadságharc, illetve hiába pusztult-e el annyi élet.

„Nem! Nem. Jogos harc – bármekkora is legyen az áldozat – soha sincs hiába. Forradalom, amit megérlelt az idő, soha sincs hiába. Mert ha elbukik, akkor is tett valamit. Vereség nem semmisítheti meg az okokat, amelyek kiváltották, a törekvéseket, amelyekért annyi ember vetette magát a küzdelembe. 1848/49, az aradi hősök sorsának nagy tanulsága, hogy a levert forradalom is előmozdítja a történelmet. Akkor egy nemzet – vérrel írta fel az emberiség emlékezetébe: ezt akartuk, ezért akartuk, ennyit tudtunk áldozni érte. Kellett, hát az életünket is. A forradalmat kirobbantó szándék, egy nagy közösség érdeke, célja a vereség után is él tovább. S az erő tudata is, mely a forradalomban, a harcban megmutatta magát. Ez az erő késztette arra a győztes felet, hogy elismerje a forradalom egy-két alapvető vívmányát“ – adta meg a választ.

E vívmányok közül kiemelendő, hogy „bár a polgári forradalom katonailag és politikailag elbukott, de a polgári haladás – ha nehezen is – utat tört magának. A szabadságharcban megmutatkozott hatalmas erkölcsi, szellemi és anyagi erő kényszerítette a Habsburgokat arra is, hogy végül 1867-ben kiegyezzenek a magyar társadalom vezető osztályaival“.

Beszéde végén így fogalmazott: „A forradalom és a szabadságharc hősei, a vezérek és a névtelen tömegek olyan örökséget hagytak ránk, amelyet oltalmazni és ápolni minden új nemzedéknek becsületbeli kötelessége. Nekünk ma nem kell olyan áldozatot hoznunk, mint dicső elődeinknek, de az örökség azt üzeni: a közügyeink iránt nem lehetünk közömbösek ma sem“. 

A Himnusz közös eléneklése előtt a komáromi és a járás más településeiről érkezett jelenlevők, köztük a város elöljárói, valamint több civil szervezet, oktatási és kulturális intézmény, párt képviselői Komárom gyászszalaggal átkötött díszlobogója előtt megkoszorúzták Klapka György szobrát. 

A komáromi vár hőseire: Török Ignácra és Lenkey Jánosra is emlékeztek

Aztkövetően akárcsak más években, ez alkalommal is az Anglia-parkban található, hajdani komáromi várvédő hősöknek emléket állító oszlophoz vonultak az emlékezők. A komáromi vár két hős kapitánya is az áldozatok között végezte be az életét. Török Ignác honvéd vezérőrnagy, hadimérnök volt a második, akivel a hóhér kötele végzett, Lenkey János huszárszázados pedig felsőbb parancs nélkül, saját elhatározásából állt át a szabadságharc oldalára. 1849. március 15-én tábornokká léptették elő és a komáromi várőrség parancsnokává nevezték ki. Õ is az aradi vértanúk perének egyik vádlottja volt,  elborult elmével végzett magával az aradi várbörtönben. Petőfi Lenkey százada című versével állított emléket Lenkey huszárjainak, Jókai pedig A kőszívű ember fiai című regényében Baradlay Richárd alakjába szőtte bele a Lenkey-féle átállás emlékét.

Az újabb helyszínen a Selye János Gimnázium három diákja: Bukovszky Orsolya (Arad hőseit idéző népdal) és Bajcsy Tünde (Klapka-induló), illetve Bangha Roland (Históriás ének az aradi vértanúk emlékére – ismeretlen szerző műve) teremtette meg fellépésével az alkalomhoz méltó hangulatot. Majd Kustyán Ilona nyugalmazott gimnáziumi tanár, a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület titkára szólt a közösen emlékezőkhöz.

A szónok múltidéző beszédében elmondta: „A világosi fegyverletétel után sötétségbe borult Magyarország. Szabadságharcunk, önvédelmi küzdelmünk azonban nem elbukott, ahogyan azt gyakran megfogalmazták, hanem leverték: 370 ezer osztrák és orosz katonával szemben küzdött a 160 ezer fős magyar honvédsereg, s az óriási túlerő folytán katonai vereséget szenvedtünk“. Majd a magyar nemzet által korábban túlélt vesztes küzdelmeket sorolta, feltéve a kérdést: „Miért él hát bennünk mégis a megrendülés, a fájdalom ennyi időt követően is szabadságharcunk elvesztéséért, e harcok hőseinek haláláért, üldöztetéséért?“.

Úgy véli, hogy „az 1848-as forradalom, a nagy idő – ahogy Petőfi nevezte, majd az aztkövető szabadságharc minden magyar szívében megdicsőült emlék. Egyedülállóvá az a szent mámor tette, amivel minden jó magyar és nem magyar részt vett benne: a jobbágysorból alighogy szabadult paraszt, nemes, polgár és arisztokrata. A nemzeti függetlenség és a polgári átalakulás kivívása került végveszélybe. Történelmünkben először vívta ilyen egységben nemzeti függetlenségünkért harcát nemzetünk...“.

Hangsúlyozta, hogy „az elveszett szabadságharc, az azt követő véres megtorlás áldozatai megérlelték eszmei gyümölcsüket, az áldozat nem lett hiábavaló. Előbb-utóbb dicsőséggé vált a halál, melynek példáját látjuk a 168 éve kivégzett aradi tizenhármak esetében is. Arad nekünk a magyar Golgota: ott végezte be életét a két hős komáromi várkapitány: Török Ignác éa Lenkey János tábornok, akiknek nevét ez az emlékoszlop is őrzi...“.

Kustyán Ilona végül leszögezte: rajtunk is múlik, hogy az aradi vértanúk és a komáromi várvédő hősök sorsának üzenete a mában valóságá váljon. Ehhez nyújtanak nekünk hitet Arany János sorai: „... a fájdalom vigasztal:/ Egy nemzet gyásza nem csak leverő, / Nép, mely dicsőít, magasztost így magasztal,/ Van élni abban hit, jog és erő“.

A komáromi megemlékezés az emlékoszlop megkoszorúzásával és a Himnusz újbóli eléneklésével zárult. Többen mécseseket gyújtottak a mementóként álló obeliszk előtt és a Klapka-szobornál.