Ahol Noé kikötötte bárkáját…
És szőlőjének konyakjával lezárták a második világháborút. „Isten nem feledkezett meg Nóéról, sem azokról az állatokról, amelyek vele voltak a bárkában. Szelet bocsátott a Földre, és a víz apadni kezdett. Bezárultak a mélység forrásai és az ég csatornái; megszűnt esni az eső az égből. Azután a víz egyre jobban visszahúzódott a Földről, és százötven nap múlva leapadt. A bárka pedig a hetedik hónap tizenhetedik napján megfeneklett az Ararát-hegységben” – olvasható a Bibliában, Mózes első könyvében.
A bibliai történet szerint tehát Noé bárkája az örmények szent hegyén kötött ki, és innen ered a bolygó újranépesítése. Így tehát az örmények is innen eredeztetik magukat. A hagyomány alapján Noé ükunokája, Hajk visszatért, és itt eresztett gyökereket, ezért az örmények őt tekintik országalapító ősatyának Kr. e. 2492-ből.
A hegyet övező települések mind a mai napig ezt a szakrális örökséget hirdetik bibliai neveikkel: Nahicseván az első tartózkodási hely, Erivan az első megjelenés, Sarnah Noé faluja, Arghuri pedig a szőlő elültetésének helyszíne.
Örményország, bár földrajzilag Ázsiához, pontosabban a Kaukázus alatti Kis-Ázsiához tartozik, kulturálisan abszolút Európa része. Olyannyira, hogy ez volt az első állam, amely hivatalosan felvette a kereszténységet a Kr. u. 4. században; fővárosát, Jerevánt pedig Rómánál is korábban alapították.
A történelem viszont nem volt túl kegyes az örmény néphez. Nem éppen szerencsés módon a szállásterületük olyan helyen van, amely több nagyhatalom és civilizáció kereszteződésében fekszik, így hol a törökök, hol a perzsák, később a szovjetek igázták le őket. Nem véletlen a hatalmas diaszpóra: míg az anyaországban alig 3 millióan élnek, szerte a világban ötször annyi örmény szóródott szét. Hozzánk, a Kárpát-medencébe is érkezett egy bevándorlási hullám a 18–19. század környékén, így lehet, hogy például két aradi vértanunk, Lázár Vilmos és Kiss Ernő is örmény származású volt. Sok család rendelkezik örmény felmenőkkel, kiváltképp Erdélyben. A magyar és az örmény nép között kölcsönös a rokonszenv, történelmi sorsunkban rengeteg a párhuzam. Bár sok kézzelfogható emlékhelye nincs ennek a kapcsolatnak, magyar zarándokként azért mégiscsak fejet hajtottunk a magyar hadifoglyok örményországi emlékművénél. A második világháború utolsó hónapjaiban ugyanis sok magyar hadifoglyot vittek kényszermunkára az akkor még szovjet tagköztársaságba és kétszázan sosem tértek onnan haza.
A számos sorstragédiájuk mellett a legfájóbb pontjuk, hogy kultikus hegyük, az 5137 méter magas Ararát – amely ott tornyosul Jereván felett – immáron száz éve Törökországhoz tartozik. Ott van a címerükben, a konyakos palackjaikon, számos intézmény viseli a nevét, nap mint nap látják a konyhaablakból, fel mégsem mehetnek rá – legfeljebb egy több ezer kilométeres kerülővel.
Egy legenda szerint a 19. századig érintetlen maradt, ugyanis Isten megtiltotta, hogy bárki feljusson a „szent csúcsra”, ahol állítólag még mindig ott hevernek Noé bárkájának maradványai.
Ez a titokzatos, izgalmas ország Pozsonyból mindössze 3,5 órás repülőúttal érhető el.
Bár 4500 éves múltra tekint vissza, első ránézésre Jereván nem igazán tükrözi ezt. A Szovjetunió részeként a városban kézzelfogható valóság a „sztálinbarokk” stílus, de az épületeket díszítő rózsaszín bazalttufa legalább ad neki egyfajta sajátos bájt. Mindazonáltal, ha Örményország igazi csodáit akarjuk megismerni, akkor kicsit mélyebbre kell ásni.
Alapvetően Örményországban két dolgot érdemes csinálni: több ezer éves templomokat látogatni és konyakot inni. Persze ez leegyszerűsítés, ugyanis a Kaukázus vonulatai közt megbújó kolostorok és a mesés tájak izgalmas bakancsos túrákat is kínálnak. Ráadásul kis országról van szó, nincsenek nagy távolságok, így könnyűszerrel bejárható szinte minden. Olcsó a taxi, de bérelni is lehet autót.
Az örmények módfelett büszkék a boraikra és a konyakjukra; a grúzokkal egyetemben váltig állítják, Noé ültette itt az első tőkét. Egy 6000 éves lelet pedig alá is támasztja, hogy itt már akkor borozgattak, amikor máshol még a tűzgyújtást tanulgatták.
A mostoha sors azonban nemcsak a múltban tépte Örményországot, a jelenben sincs nyugalom az országban. Georgiával ugyan nem rossz a kapcsolat, de a török és az azeri viszony meglehetősen fagyos. Oroszországgal korábban nagyon jó volt a kapcsolat, de a nyugati nyitás óta az oroszok elengedték a kezüket, a Nyugat azonban egyelőre nem karolta fel őket úgy, ahogy ígérték nekik. Meglehetősen abszurd, hogy az ősi keresztény ország legközelebbi szövetségese a muszlim Irán. Megjegyzem, Teherán amerikai bombázásakor alig 10 kilométerre voltunk az iráni határtól.
Mindent összevetve Örményország geostratégiailag nem túl jelentős: nincs tengere, sem olyan nyersanyagai, ami miatt felértékelődne a nagypolitika szemében. A hányattatott sors pedig fátyolként telepedett rá évezredek óta az örmény közhangulatra; így az örmények nem éppen a vidámságukról híresek, inkább a megtörtség és a reményvesztettség érződik rajtuk.
Ehhez kötődik Jereván egyik látványossága, a megrendítő örmény genocídium-emlékmű. Ez annak állít emléket, hogy 1915 és 1916 között az Oszmán Birodalom mintegy egymillió örményt hajtott ki a szír sivatagba, egyenesen a halálmenetbe. A főváros másik jelképe a Cascade-komplex, ami tulajdonképpen egy monumentális, 118 méter magas, 572 fokból álló lépcsőrendszer. Kiváló kilátást biztosít a városra, ahol egyébként nosztalgiázhatunk kedvünkre, hiszen sehol annyi régi Lada, Volga és Zaporozsec nincs forgalomban, mint Jerevánban.
És persze ott a konyak. Az Ararát és a NOY gyárak nemcsak italokat, hanem legendákat is palackoznak. Amellett, hogy Noéhoz kötik az első szőlőtőke elültetését, ezzel kapcsolatos a világhírű konyakkultúrájuk is. Ők az egyetlenek a francia Cognac régió mellett, akik használhatják a „konyak” elnevezést. A történet szerint 1900-ban az örmény nedűt benevezték a párizsi nagydíjra – igaz, franciaként feltüntetve. Mit ad Isten, az ital megnyerte a rangos versenyt, és miután lerántották a leplet a turpisságról, a bíráktól engedélyt kaptak arra, hogy saját brandyjüket ők is konyaknak nevezhessék.
Egy másik legenda szerint Sztálin egy üveg örmény konyakot adott Churchillnek ajándékba a jaltai konferencián, ami annyira megízlett a brit miniszterelnöknek, hogy rendszeresen több kartonnal is rendelt belőle. Egyszer viszont az öreg Winston észrevette, hogy valahogy megváltozott kedvelt italának a minősége. Mint kiderült, a konyakmestert a Gulagra internálták… Amikor azonban Churchill szóvá tette a dolgot, Sztálin elvtárs gyorsan visszavitette a szerencsétlent, hogy újból rendes konyak készüljön.
Az örmények előszeretettel hangoztatják, bizony a konyakjuk is hozzájárult ahhoz, hogy véget érjen a második világégés. A gyárakban hangulatos kóstolókat tartanak, s az élményt csak fokozza, hogy akár százéves portói borokat is megízlelhettünk a pincében.
A jereváni utcákat járva azonban nemcsak a rózsaszín épületek, hanem az illatok is mesélnek. Ha Örményországnak van ehető szimbóluma, az kétségkívül a gránátalma, a bőség és az életerő jelképe, amit lépten-nyomon frissen facsarva kínálnak.
De ha valaki az örmény lélek sűrűjébe (és gyomrába) akar látni, annak meg kell ismerkednie a khas levessel, ami több egy levesnél, igazi rituálé a fogyasztása. Képzeljünk el egy fehéren gőzölgő, sűrű, napokig főzött marhalábszár-levest, amit hagyományosan kora reggel fogyasztanak. Titka a lavash, a papírvékony, de annál nélkülözhetetlenebb lapos kenyér, amit egyébként szinte mindenhez fogyasztanak. A lavasht beleaprítják a levesbe, amíg az fel nem szívja a szaftot. És hogy miért reggel? Mert a khash mellé – a helyi szokás szerint – kötelező a vodka. Ahogy mondják, a fokhagymás gőz és az égető szesz párosa még a legkeményebb kaukázusi telet is elűzi a szívből. Ez az étel pont olyan, mint maga az ország: elsőre talán furcsa, nyers és szokatlan, de ha egyszer megkóstoljuk, örökre emlékezni fogunk rá.
Ám az igazán érdekes látnivalók Jerevánon kívül találhatók, és nem kell túl messzire autózni értük. Bámulatos látni a múlt időtlenségét a hegyek ölelte, félig sziklába vájt Geghard-kolostorban, az athéni Akropoliszt idéző Zvartnots templom romjainál, az Ararát panorámájába ölelkező Khor Virap kolostornál, vagy éppen a Kr. u. 300 körül épült ecsmiadzini székesegyháznál, ami az örmény apostoli egyház anyatemploma.
Ez az ő Vatikánjuk azzal a különbséggel, hogy ez a világ legrégebbi székesegyháza, így bőven idősebb a rómainál – meg hát amúgy sem ismerik el a Vatikán fennhatóságát. Nem találtunk ráutaló nyomot, de állítólag nagy titokban itt őrzik azt a dárdát is, amellyel a római katona a keresztre feszített Jézus oldalába szúrt. A templom természetesen szerepel az UNESCO világörökségi listáján is.
Az ország gazdag természeti és építészeti örökséggel rendelkezik; a magasba nyújtózó meredek sziklafalak és az időtlen idők óta álló kolostorok harmonikus kompozíciót alkotnak. A hegyekkel és folyókkal tagolt táj, valamint az ősi városok hűen tükrözik az ország sokszínűségét. Egy helyi történet szerint Isten a teremtéskor a földet egy rostán átszűrte, a rostában maradt köveket pedig egyszerűen leöntötte ide – így lett ez Karastan, a kövek országa. Nekünk viszont inkább tűnik egy elveszett, kőbe vésett Édenkertnek, amit még nem fedezett fel a turizmus.
Ebbe a keresztény templomos bőségbe vegyül bele egy pogány templom Garniban. A templom Mithra napisten tiszteletére készült mintegy 2000 éve, ám a kereszténység felvétele után sem gondolták úgy, hogy meg kellene tőle szabadulni; funkcióját ugyan elveszítette, de máig hirdeti a múlt értékeinek pompáját. Hasonlóan lélegzetelállító látványt nyújt a „Sziklák szimfóniája” nevű természeti képződmény.
Ez egy olyan sziklahasadék, amelyben az ásványi rétegződés úgy jött létre, mintha csak egy orgona sípjai sorakoznának egymás mellett. Ugyancsak csodás látványt kínál a kristálytiszta vizű Szeván-tó, más néven a Geghama-tenger, Örményország egyik természeti csodája és a Kaukázus régió legnagyobb édesvízi medencéje. Ezen a vidéken még a szél is halkan, lábujjhegyen jár a bazaltorgonák és a csillogó víztükör között, nehogy megzavarja a táj időtlen álmát.
Örményország tehát olyan, mint a régi viccben a Jereváni Rádió: minden igaz, csak éppen fordítva. Igaz, hogy Paradicsom, csak éppen a kerítésen kívül rekedt. Igaz, hogy övék a legszentebb hegy, az Ararát, csak most éppen egy másik ország területén magasodik. Igaz, hogy a fővárosuk ősibb, mint Róma, de a felszínen mégis a szovjet beton az úr.
És bár a mindennapjaikat átszövi a történelmi tragédiák sűrű köde, a konyakjuk képes volt megbabonázni Sztálint és Churchillt is.
Aki tehát egy kis kaukázusi időutazásra vágyik, ahol a bibliai tájak és a szocialista nosztalgia úgy fonódik össze, mint a szőlőinda a kolostor falán, annak irány Örményország! Mert ahogy a Jereváni Rádió mondaná: az út nem hosszú, nem is drága, és bár nem biztos, hogy ott találjuk meg a boldogságot, de hogy egy pohár konyak mellett rájövünk az élet értelmére, az egyszer biztos... vagy mégse.
Megjelent a Magyar7 2026/34.számában.
