A védőoltás haszna – egészségesebb emberiség
Napjainkban könnyű pesszimistának lenni, hiszen számos csatornán szivárognak hozzánk a világ minden tájáról a tragédiák, háborús konfliktusok és természeti katasztrófák hírei. A világ népességének egészségi állapota sem épp kecsegtető, hiszen az antibiotikumokkal szemben ellenálló kórokozók száma egyre csak nő, az elhízással összefüggő betegségek is drámai mértékben terjednek, valamint számos országot demográfiai katasztrófa fenyeget a lakosság számának drasztikus csökkenésével és elöregedésével.
De ne feledkezzünk meg a sikertörténetekről sem! 1980. május 8-án Genfben az Egészségügyi Világszervezet (WHO) hivatalosan bejelentette: a Föld és annak minden népe megszabadult a feketehimlőtől. Az emberiség történetében először sikerült egy halálos, gyermekeket, felnőtteket, uralkodókat és egész népeket pusztító kórt teljesen megfékezni. Immár 46 éve annak, hogy a feketehimlő nem hagy maga után több halált, vakságot és traumát. Ez máig az egyik, ha nem a legnagyobb emberi, orvosi és közegészségügyi győzelmünk.
A feketehimlő (variola major és minor) az emberiség történetének egyik leghalálosabb fertőző betegsége volt. Évszázadokon át szedte áldozatait, eredete azonban máig homályos. A feltételezések szerint afrikai rágcsálók vírusából fejlődött ki az évezredek során kizárólag emberi kórokozóvá, majd a kereskedelmi útvonalak mentén juthatott el Indiába és Kínába. Ázsiában közel ezeréves leírások maradtak fenn a kór lefolyásáról, Afrikában pedig egyiptomi múmiák bizonyítják, hogy az uralkodókat sem kímélte ez a betegség. Európában nagyjából a 6. századtól dokumentáltan súlyos járványok dúltak, akár 25–40 százalékos halálozással.
A betegség magas lázzal és erős, influenzaszerű tünetekkel – hányással, izomfájdalommal és kimerültséggel – kezdődött. A láz elmúlása után a testen megjelenő apró foltok hólyagos kiütésekké alakultak, amelyek gyakran csak 3–4 héttel később száradtak le. Sok esetben életre szóló hegeket, úgynevezett „ragyákat”, olykor végtagtorzulásokat hagytak maguk után. A variola major súlyosabb lefolyású volt, gyakran okozott vakságot. Kölcsey Ferenc, a Himnusz költője is emiatt veszítette el egyik szemének a látását. A variola minor enyhébb lefolyású volt, körülbelül 1 százalékos halálozással. A betegség világszerte pusztított, a társadalom minden rétegét érintette, és becslések szerint csak a 20. században 300-500 millió ember életét követelte.
Már az ókori Kínában felismerték, hogy a betegségen átesett emberek védettséget szereznek a feketehimlővel szemben. Megfigyelték azt is, hogy a fertőzött himlőpörkből származó anyaggal enyhébb lefolyású fertőzést lehet előidézni, mint természetes úton, ráadásul jóval alacsonyabb halálozással.
Erre épült a varioláció módszere, amelynek során szándékosan fertőzték meg a védeni kívánt személyeket himlővel abban a reményben, hogy védettséget szereznek. A folyamat során egy himlős beteg hólyagjából vett váladékot beszippantottak, vagy egy szándékosan ejtett kisebb sebbe dörzsöltek. Az eredmények kedvezőek voltak: a betegség enyhébb lefolyásúvá vált, a halálozási arány pedig körülbelül 2 százalékra csökkent az átlagos 30 százalékhoz képest.
Az eljárás Kínából az Oszmán Birodalmon keresztül Európába is eljutott. Terjedésében fontos szerepet játszott Mary Wortley Montagu angol írónő és költő, aki Angliában népszerűsítette a módszert. Európában Anglián kívül elsőként Raymann János Ádám eperjesi származású magyar orvos végzett variolációt saját kislányán 1721-ben. Ez azonban akkoriban még egyedi esetnek számított.
A szándékos fertőzéstől való félelem miatt a módszer csak az 1795–1796-os pusztító himlőjárvány után kezdett szélesebb körben elterjedni. Bár a varioláció segített a súlyos himlő megelőzésében, a beoltott személyek továbbra is terjeszthették a betegséget, így a járványok megállítására önmagában nem volt alkalmas.
1796. május 14-én tehénhimlővel oltott be egy nyolcéves fiút, James Phippset, majd később variolációval próbálta megfertőzni feketehimlővel. A gyermek egészséges maradt, így a kísérlet sikeresnek bizonyult. Bár Jenner munkáját 1797-ben még elutasította a londoni Királyi Tudományos Társaság, később erre épülve dolgozták ki a vakcinációt, vagyis a feketehimlő elleni védőoltást. Ez vált a leghatékonyabb védekezési módszerré a pusztító betegséggel szemben, és ezzel megszülettek a modern immunológia alapjai is. Jenner munkájával emberek millióinak életét mentette meg – talán a mi elődeinkét is.
A 20. században, Jenner publikációja után közel 150 évvel azonban még mindig hatalmas járványok tomboltak világszerte. Egyre többen ismerték fel, hogy a betegség időszakos visszaszorítása helyett sokkal eredményesebb lenne annak teljes felszámolása.
A WHO 1953-ban terjesztette elő az eradikáció, vagyis a betegség teljes kiirtásának a tervét. A folyamatos járványügyi védekezés, a karanténok fenntartása és az oltási kampányok ismétlése óriási anyagi terhet jelentett a világ számára. Ezért 1967-ben a WHO intenzív eradikációs programot indított, amely nemcsak a tömeges oltásokra, hanem a helyi járványok szigorú felkutatására és elszigetelésére – az úgynevezett gyűrűs oltásra – is nagy hangsúlyt helyezett. Orvosok, ápolók és járványügyi szakemberek indultak útnak a világ legeldugottabb területeire: dzsungelekbe, sivatagokba, háborús övezetekbe és hegyi falvakba.
1977-ben Ali Maow Maalin szomáliai egészségügyi dolgozó lett a világ utolsó, természetes úton megfertőződött feketehimlős embere. Korábban nem oltatta be magát, mert félt az oltástól. Később azonban felépült, és maga is az oltási kampányok támogatója lett. Három évvel később a WHO hivatalosan is kimondta: a világ megszabadult a feketehimlőtől. Ezzel a védőoltási programok is lezárultak.
Bár természetes megbetegedés közel ötven éve nem fordult elő, a vírus mintáit ma is őrzik két magas biztonsági szintű laboratóriumban. Az egyik az Egyesült Államok Járványügyi Központjában, Atlantában található, a másik pedig az oroszországi Novoszibirszkben működő Virológiai és Biotechnológiai Központban. A mintákra új vakcinák fejlesztéséhez, antivirális gyógyszerek kutatásához, valamint arra az esetre lehet szükség, ha a vírus valaha újra felbukkanna. A szakemberek attól tartanak, ha esetleg újra megjelenne, az emberek többsége védtelen lenne, hiszen a rutinszerű himlőoltást évtizedekkel ezelőtt megszüntették. Éppen ezért több ország ma is stratégiai vakcinakészleteket tart fenn, és rendszeresen frissíti járványügyi vészforgatókönyveit.
A himlő története egyszerre reménykeltő és figyelmeztető. Megmutatta, mire képes az emberiség tudományos együttműködéssel, kitartással és védőoltásokkal. Ugyanakkor arra is emlékeztet, hogy a fertőző betegségek elleni küzdelem soha nem tekinthető teljesen lezártnak.
A himlő ma már történelem, de története még mindig velünk él. A siker nemcsak a betegségtől való megszabadulást jelentette, hanem azt a rengeteg tapasztalatot is, amelyet az emberiség azóta is fel tud használni más fertőző betegségek elleni harcában.
A feketehimlő továbbra is az egyetlen, teljesen felszámolt emberi betegség, de néhány másik már nagyon közel jár ehhez. A guineai féregbetegség például az 1980-as évek évi 3,5 millió esetéről 2025-re körülbelül tíz emberi esetre csökkent világszerte. A gyermekbénulás (polio) előfordulása 1988 óta több mint 99 százalékkal csökkent.
Mindezek ellenére az elért fejlődés óriási. Egy betegség teljes felszámolásában az „utolsó kilométer” általában a legnehezebb, mert a járványok gyakran háborúk, szegénység, vándorlás vagy gyenge egészségügyi rendszerek által sújtott térségekben maradnak fenn. A legnagyobb eredményeket nem futurisztikus technológiák hozzák, hanem a védőoltások, a tiszta ivóvíz, a szúnyog- és rovarirtás, a helyi egészségügyi dolgozók munkája, valamint a tartós nemzetközi együttműködés.
Megjelent a MAGYAR7 21. számában.
