A természet szeszélyes játékai - egy különleges csodagyerek története
A különleges adottságokkal és tulajdonságokkal megajándékozott gyerekekről az elmúlt századok során egész könyvtárnyi kötetet írtak. Elvégre az, hogy például egy alig hároméves kisfiú már írni és olvasni tud, esetleg zenét komponál, és emellé még több idegen nyelven is beszél, nem mondható éppen szokványosnak, tehát feljegyzésre érdemes.
A csodagyerek kifejezést a legtöbb nyelv ismeri, és azokat az emberpalántákat illetik vele, akik messze kitűnnek nemcsak kortársaik közül, hanem tágabb környezetükből is. A zenetörténet megannyi csodagyereket tart számon, például Mozartot, aki már hatévesen komponált és néhány év múlva koncertezett. Mendelssohn és Liszt Ferenc is csodagyerekként kezdte, és persze hosszan folytathatnánk még a sort. Róluk elmondhatjuk, hogy felnőve is kiemelkedő teljesítményt nyújtottak, tehát beteljesítették a velük szemben támasztott elvárásokat.
A következőkben egy olyan csodagyerekről lesz szó, akit a kuriózumok panoptikumában tartanak számon, jóllehet, ha szerencsésebben alakul a sorsa, talán még sokra is vihette volna.
A 300 éve, 1721. február 6-án Lübeckben született Christian Heinrich Heineken talán az egyik legkülönösebb csodagyerek volt, aki Európában valaha élt. Édesapja építész és festőművész volt, de édesanyja is ügyesen forgatta az ecsetet, ugyanakkor alkímiával is foglalkozott. Idősebb gyermekük, Carl Heinrich von Heineken (1707–1791) könyvtáros, művészettörténész, a lengyel királyi gyűjtemény igazgatója volt. A család azonban a kistestvére révén vált híressé.
A fiúcska tízhónapos korában már folyékonyan beszélt, bár ebben még talán nem lett volna semmi különös, hiszen más kisgyerekek is korábban kezdenek el beszélni társaiknál. A kis Christian azonban egy nap valami egészen furcsa dolgot művelt. Elöljáróban még el kell mondani, hogy születésétől fogva Zsófi nevű dajkája szoptatta egészen a fiúcska élete végéig, mivel a tejen kívül más táplálékot nem fogadott be a gyomra. Ma már tudni lehet, hogy lisztérzékenységben szenvedett, ezért a kenyértől és a kalácstól mindig rosszul lett. A Heineken családnak volt egy vendége is akkoriban, egy bizonyos Christian Schöneich, tudományokban is járatos ügyintéző, aki a tarka csempékkel díszített kályha mellett a dajkája ölében melegedő fiúcskának mutogatni kezdte a csempéken látható figurákat: a báránykát, az egeret kergető cicát, a templom tornyát és egyebeket.
Másnap reggel a kis Christian addig nyaggatta a dajkáját, míg ismét a kályha mellett kötöttek ki, mire el kezdte sorolni mindazt, amit előző este Schöneichtől hallott.
A család meglepett vendége felajánlotta a szülőknek, hogy foglalkozni fog a kisfiúval, de talán maga sem sejtette, hogy rövid idő alatt mi mindenre lesz képes őt megtanítani. A kis Christian egyéves korában már ismerte az Ószövetség valamennyi történetét, két hónappal később az Újszövetséggel is végzett. És ha már a Bibliával foglalkozott, megismerkedett az ókori népek: az asszírok, a babiloniak, a föníciaiak, a perzsák, a zsidók, a görögök és a rómaiak történelmével is. Két és fél éves korában a kisujjában volt a Közel-Kelet múltja és földrajza, vég nélkül sorolta a hegyek, a folyók, a városok nevét. Már akkor ismert közel 1000 latin szót, amikor még olvasni sem tudott. Mindent hallomásból jegyzett meg.
Hogy ismeri a dánok múltját, annak híre a dán királyi udvarba is eljutott. IV. Frigyes a királyi hintót menesztette érte és a dadájáért, majd a dán előkelőségek körében nagy tisztelettel üdvözölte a négyéves fiút. Christian franciául köszöntötte az uralkodót, aki a gyémántokkal ékesített elefánt-rendet akasztotta a nyakába. Hazatérve Lübeckben egyébről sem beszéltek, mint Christian koppenhágai látogatásáról. Sajnos a fiúcska állapota egyre romlott, sokszor aludni sem tudott. Ugyanakkor folytatta a tanulmányait, és már írni is megtanult: latinból németre fordította Ezópus meséit.
A szervezete azonban már nem sokáig bírta: 1725. június 27-én elhunyt. Móra Ferenc, aki az egyik szegedi lapban írt róla, így zárta cikkét: „a pszichológiának és a pedagógiának ez a boldogtalan kis rejtélye csak egyetlen egyszer játszott életében. Akkor is valamelyik közönséges gyereknek a fabakáival. Hadirendbe állította őket és elszavalta nekik latinul és németül Scivio híres beszédét Livius XXI. könyvéből.”
