A morvaországi ellenreformáció vezére
Az i. u. 46 és 127 között élt, görögül értekező római történetíró, Mésztriosz Plutarkhosz legismertebb munkájában, a Párhuzamos életrajzokban (Bioi paralléloi) a görög és a római világ egy-egy hírességét párhuzamba állítva számol be nemcsak az életükről és tetteikről, hanem arról a korról is, amelyben éltek.
Ha Plutarkhosz mondjuk 1500 évvel később élt volna és ekkor írta volna meg művét, akkor alighanem hasonló portrékat vethetett volna papírra a mi Pázmány Péterünkről (1570–1637) és a vele egyidős Franz Seraph von Dietrichsteinről, aki Morvaországban olyannyira sikeresen üldözte a protestánsokat, hogy a többségük inkább jobbnak látta, ha megtér a katolikus vallásra, akik meg erre nem voltak hajlandók, inkább elköltöztek a tartományból.
Dietrichstein egy nagy múltú család sarjaként Madridban látta meg a napvilágot 1570. augusztus 22-én. Apja, Adam Dietrichstein már fiatalabb korában bejáratos volt a bécsi császári udvarba, sőt ő volt II. Miksa gyermekeinek nevelője is, és nyilván nem indokolatlanul őt küldték nagykövetnek a spanyol fővárosba. Mivel Franz a harmadik fia volt, a kor szokásaihoz híven az egyházi pályát szánták neki. A család 1575-ben Morvaországba költözött, itt megkapta a mikulovi (Nikolsburg) uradalmat, amely ettől fogva hosszú időre a Dietrichsteinek egyik központi fészke lett. A 12 éves Franzot a prágai jezsuita kollégiumba küldték, innen került később Rómába, a Collegio Romanoba, ahol 1588-1591 között tanult. Pázmány Péter is itt gyarapította ismereteit, de 1593–1597 között, bár alighanem személyesen is találkozhattak az örök városban, miután Franz édesapja 1590-ben elhunyt és a fiú a következő hét esztendőt jobbára a Vatikánban töltötte.
Franz Dietrichsteinnek ifjú kora ellenére sikerült befolyásos kapcsolatokra szert tennie Itáliában, feltehetően azért is, mert egy gazdag család állt mögötte. Ippolito Aldobrandini bíboros kedvence volt a római stúdiumok idején és ennek hamarosan élvezhette a gyümölcseit is, miután Aldobrandinit negyedik nekifutásra VIII. Kelemen néven pápává választották 1592. január 30-án, a spanyol udvar nem kis bosszúságára. (Előtte másfél év leforgása alatt három szentatya cserélt helyet a Pápai Állam trónján: VII. Orbán mindössze tizenkét napot, az őt követő XIV. Gergely alig tíz hónapot, míg IX. Ince két hónapot tölthetett el ott.)
Az ő 13 éves pontifikátusa alatt zajlott a 15 éves háború, vett nagy lendületet az ellenreformáció, de történetünk szempontjából az is érdekes, hogy maga mellé vette az ifjú Dietrichsteint, akit 1599 márciusában bíborossá nevezett ki, majd hamarosan rábízta az olmützi püspökség irányítását. A 30 esztendős főpap egy eladósodott egyházmegyét vett át, ezért szélnek eresztette száz fős udvartartását, hogy az így megtakarított pénzen is törleszteni tudja a tartozásokat. Eközben igyekezett növelni a katolikusok befolyását is Morvaországban, amely ezekben az évtizedekben inkább protestánsnak számított: a cseh testvérek, az anabaptisták és még az evangélikusok is komoly fejtörést okoztak az olmützi püspöknek.
1604-ben Dietrichstein Csehország bíboros-protektora is lett, három évvel később pedig II. Rudolf első udvari hivatalnokává és a titkos császári tanács elnökévé is kinevezte. De igazából annak örülhetett, hogy 1608-tól az uralkodó lehetővé tette az olmützi püspökség számára a pénzverést. A protestáns főurak sem tétlenkedtek azonban és II. Rudolf testvére, Mátyás mögé besorakozva (támogatva annak trónigényét) elfoglalták az államigazgatás legfontosabb tisztségeit és a tartomány ellenségévé nyilvánították Franz Dietrichsteint. A sors iróniája, hogy a bíboros volt a közvetítő a két Habsburg-testvér közötti konfliktusban, ezért Mátyás a lázadozó morva urak tudtára adta, hogy a főpap személye sérthetetlen. Ezt a tényt csak nehezen tudták megemészteni, de végül megbékéltek Dietrichsteinnel.
A bíboros meggyőzte II. Rudolfot, hogy adja át a császári trónt Mátyás öccsének, akinek 1611-ben személyesen helyezte a fejére a koronát. A rákövetkező esztendőben ugyancsak ő koronázta Mátyást német-római császárrá is.
A katolikusok lassan visszaszerezték tartományi hivatalaikat, a protestánsok meg magukban dohogtak. Az ellenszenv azonban 1618-ban a cseh rendi felkelés formájában konkrét formát öltött és ennek egyik kiváltója Dietrichstein bíboros következetes protestánsellenessége is volt. A morvaországi rendek azonban józanul mérlegelve a helyzetet ekkor még nem csatlakoztak a cseh lázadókhoz. Közben 1619 márciusában meghalt II. Mátyás és II. Ferdinánd lépett a császári trónra. A bonyolult csehországi helyzetben Franz Dietrichsteint Bécsbe hívatta és tanácsait kérte. Ezalatt a cseh rendi felkelők seregei betörtek Morvaországba és maguk mellé állították a protestáns morva főurakat. A bíboros mindezek dacára meggyőzte az uralkodót, hogy ne küldjön csapatokat Morvaországba, majd ő személyesen rendezi a helyzetet. Ez azonban nem sikerült, sőt a morva urak megfosztották birtokaitól, árulónak kiáltották ki és királyuknak ismerték el Pfalzi Frigyest. Dietrichstein hiába figyelmeztette őket, hogy ennek nem lesz jó vége. Az 1620-ban lezajlott Fehérhegyi csata véget vetett Pfalzi Frigyes téli királyságának és 300 esztendőre a cseh függetlenedési törekvéseknek is.
1621-ben II. Ferdinánd Morvaország legfelsőbb kormányzójává nevezte ki Dietrichsteint, visszaadta elkobzott javait, sőt ezek segítségével a bíboros további uradalmakra is szert tett. Ebben az időben fogott bele a mikulovi birtokok bővítésébe, ekkor alakította át kastéllyá a mikulovi várat, amely mindmáig közkedvelt turisztikai látványosság. A maga módján hozzájárult a tartomány kulturális gyarapításához is. Ő ugyan nem alapított egyetemet, mint kortársa, Pázmány Péter, de létrehozta Közép-Európa egyik legnagyobb könyvtárát Mikulovban. Sajnos ezt a több mint 10 ezer kötetet számláló gyűjteményt a svéd katonaság 1645-ben széthányta, illetve a legszebb köteteket magával vitte.
Azért a bíboros is tudott alkalmazkodni. Mivel a rendi gyűléseken csak csehül szólalhattak fel a jelenlévők, a német és a latin használata tilos volt, megtanult csehül, sőt ezen a nyelven is prédikált.
Az anyagi gondok azonban ezekben az években sem kerülték el, sőt 1632-ben ismét feloszlatta az udvartartását, mert a különböző kisebb-nagyobb harci események és a seregek ellátása komoly összegeket emésztett fel.