A lubaantuni kristálykoponya – földönkívüliek üzenete vagy egy ősi civilizációé?
A rejtélyek világát bemutató sorozatunk újabb főszereplőjének napjainkban ismert története több mint száz évre tekint vissza, és Lubaantunban, az eddig feltárt legnagyobb maja romvárosban kezdődik. Egy régészeti kutatás során ott találták meg azt a kvarckristályból készült, az emberi koponyával teljes anatómiai azonosságot mutató, bár annál kisebb kristálykoponyát, amelynek a kora, eredete, keletkezése és lehetséges rendeltetése kapcsán felmerülő kérdések máig megosztják a szakértőket és a titokzatos dolgok iránt érdeklődő közönséget.
Bevezetésként kezdjük azzal, amit a lubaantuni kristálykoponyáról többé-kevésbé bizonyítottan tudni lehet. Az angol régész és utazó, Frederick Albert Mitchell-Hedges 1924-ben a jelenlegi Belize (egykori Brit-Honduras) területén lévő Lubaantun maja romváros feltárásán dolgozott. Vele volt nevelt lánya, az akkor 17 éves Anna is, aki a munkálatok során egy csillogó tárgyra lett figyelmes. Miután szemügyre vették, megbizonyosodtak arról, hogy az emberinél kisebb, de teljesen élethű kristálykoponyát találtak, amelynek azonban hiányzott az állkapocscsonti része. Ez utóbbit három hónappal később, az eredeti lelő helytől néhány méterre találták meg.
Az első vizsgálatok során kiderült, hogy a koponya egy igencsak kemény anyagból, kvarckristályból készült. Súlya 5,2 kilogramm, méreteit tekintve pedig 12,7 x 17,8 x 12,7 centiméter, és anatómiai szempontból szinte tökéletesen követi az emberi koponya formáját. A kerekded szemgödör és a lapos szemöldöki csontperem alapján megállapítást nyert az is, hogy a lelet egy női koponyát formáz.
Bár a lelet a maga idejében is jelentős érdeklődést váltott ki, azt csak az akkoriban hozzáférhető módszerekkel tudták vizsgálni. A koponyát a pre-kolumbiánus maja civilizációhoz kötötték annak ellenére, hogy néhány tényező ennek ellentmondott. Így a lelet keletkezését a Kr. sz. 700 és 900 közé tették, vagyis a késői maja civilizáció összeomlásának idejére, amikor Lubaantun városát és a fölé emelkedő piramist a lakói nagy hirtelenséggel elhagyták.
A történet folytatódik
A kristálykoponyát Mitchell-Hedges 1959-ben bekövetkezett halála után fogadott lánya, Anna örökölte. Újabb vizsgálatoknak vetették alá és több érdekesség is nyilvánosságra került. Kiderült, hogy a kristálykoponyának érdekes fényvezető tulajdonságai vannak, például fény útjába helyezve a koponya felragyog és a szemüregek a többi résznél is erősebben világítanak. Ez a szakértők szerint tudatos tervezés eredménye lehet.
Az 1970-es években Frank Dorland restaurátor vezetése alatt a kristálykoponyát még részletesebb laboratóriumi vizsgálatnak vetették alá, mások mellett a Hewlett–Packard kristálytani laboratóriumában is. Ezek során kiderült, hogy a lelet mindkét része ugyanabból a kvarckristály darabból készült, méghozzá oly módon, hogy készítése során nem vették figyelembe a kvarc kristálytengelyének irányát.
Ez azonban meghatározó abból a szempontból, hogy a faragás során mekkora eséllyel repedhet meg a kristály. Bebizonyosodott, hogy a kristálykoponyán még mikroszkopikus karcolás- és repedésnyomok sincsenek. Ez a megállapítás szinte teljesen kizárta annak lehetőségét, hogy a lelet a pre-kolombiánus időkből származik, mert az akkori eszközökkel nem lehetett volna kifaragni ilyen hibátlanul.
Ha az ismert vagy elképzelhető technológiák felhasználását feltételezzük, állítja Dorland, akkor legfeljebb az jöhet szóba, hogy a kristálykoponya készítése során először a kvarc megmunkálására alkalmas gyémánttal kifaragtak egy gömböt, majd ezt víz és homok keverékével, rengeteg apró csiszolással alakították. Az elmélet bökkenője csupán az, hogy egy ilyen eljárás több száz évnyi munkát feltételez és felhasználása során valószínűtlen, hogy semmilyen karcolás sem maradt volna rajta. Röviden összegezve: sem a kristálykoponya megtalálása idején, sem korábban nem volt olyan technológiai folyamat, amellyel készülhetett, sőt, ilyen ma is csak nehezen elképzelhető.
Miután Anna Mitchell-Hedges 2007-ben, százéves korában elhunyt, a lubaantuni kristálykoponya unokaöcséhez, Bill Hoomanhoz került, aki magángyűjteménye részeként őrzi az Amerikai Egyesült Államokban, az Indiana állambéli Valparaisóban.
Legendák és elméletek
Több elmélet is született a koponya koráról, eredetéről, keletkezéséről és lehetséges rendeltetéséről. Mivel azonban a felmerülő kérdésekre rendkívül kevés, bizonyítékokkal alátámasztható válasz van, az elméletek sok esetben a tudományos-fantasztikum határait feszegetik.
A tudományoshoz talán az az elmélet áll a legközelebb, amely szerint a késő-maja civilizációban készült relikviáról, talán vallási tárgyról lehet szó, de – mint már korábban írtuk – az akkori műszaki lehetőségekkel nem lehetett volna kifaragni.
Az amerikai őslakos cherokee törzs legendájához kötődő elmélet szerint a kristálykoponya egy üzenet, egy afféle adathordozó lehet. A legenda szerint a kezdetekben 12 emberi világ létezett és ezek mindegyike a tudását egy „tároló edénybe” rejtette, amelyeket a piramis belsejében őriztek. Érthető módon ezt az elméletet mai tudásunk birtokában ugyanolyan nehéz lenne alátámasztani, mint cáfolni.
Végül, de nem utolsósorban, több elmélet a kristálykoponya földön kívüli eredetére alapoz. Az egyik teória szerint a kristálykoponya egyike annak a 13 hasonlónak, amelybe egy ősi marsi civilizáció rejtette a tudását, mielőtt bolygólyukról egy természeti katasztrófa miatt menekülniük kellett.
Nos, mint látható az elméletek sora igencsak sokszínű, és nem könnyű köztük elfogadhatót találni. Így aztán marad a találgatás, vagy a megmagyarázhatatlan tényének elfogadása.
Megjelent a MAGYAR7 40. számában.
