A kétlaki ember
Az évfordulónaptárban lapozgatva bukkantam Réthy László nevére, aki 1851. november 21-én Szarvason született. Foglalkozását tekintve néprajzkutató és numizmatikus volt, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. De verseket is írt.
Apja, Réthy Lipót nyomdász volt, állítólag ő alapította az első könyvnyomdát Békés vármegyében. Vándornyomda volt, valami hasonló, mint a 16. században élt jeles nyomdász, Huszár Gál nyomdája is. Időnként helyszínt változtatott, így került Aradra 1858-ban, ahol László fia megkezdte tanulmányait. Középiskolába először Szarvason, az evangélikus, majd Pesten a református gimnáziumba járt. Az egyetemet is három városban végezte: Pesten jogot és filozófiát, Bécsben nyelveket: szanszkrit, örmény és szláv nyelvészetet, Krakkóban pedig (1870–1872-ben) a szlavisztika mellett muszlim éremtant hallgatott. Egy ideig Békéscsabán a polgári leányiskolában tanított, majd Aradon a történelemtudományban mélyedt el, hogy azután 1880-ban magyar éremtanból és ősrégészetből szerezzen doktori címet. 1882-től a Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségosztályán dolgozott és végigjárta a szamárlétra minden fokát. 1901-ben nevezték ki igazgatóőrnek.
1883-ban az MTA megbízta a Corpus Nummorum Hungarie (a Magyar Egyetemes Éremtár) összegyűjtésével. Ennek első kötetében, amely 1899-ben hagyta el a nyomdát, ezt olvashatjuk:
Közben más munkákra is futotta az idejéből. 1885-ben a későbbi földművelésügyi miniszter, György Endre (1848–1927) vezetésével egy tudományos expedíció indult a Balkánra. Ennek tagjaként Réthy a románságra összpontosított. Korábban (1880-ban) már közreadta Anonymus az erdélyi oláhokról című munkáját, a kutatóút eredményeként született meg Az oláh nyelv és nyelvezet megalakulása (1887), amelynek az egyik alaptétele azonban téves volt, miután hibásan értelmezett nyelvészeti, régészeti és történelmi adatok alapján azt feltételezte, hogy a románság őshazája az Appennini-félszigeten volt.
Már 1885-ben kiadott egy könyvet a magyar stílusról, ami egy sajátos valami, erről ő maga így írt:
Szakmai körökben nagyra értékelték munkásságát. 1901-ben alapító-elnöke lett a Magyar Numizmatikai Társaságnak. Közreműködött a Révai nagy lexikona szerkesztésében és ő irányította azt a csapatot, amely 1910-ben megjelentette a kétkötetes Magyar ethnographia című kiadványt.
Már korábban is írt verseket, de most már szinte ontotta magából őket, ám nem a hagyományos témákat verselte meg, hanem pajzán, erotikus, sőt helyenként pornográf tartalmú költemények kerültek ki a keze alól. Ezeket gyakran felolvasta a baráti társaságban, sőt egyik-másik nyomtatásban is napvilágot látott. A szerző neve alapján azonban aligha azonosították volna a tudós numizmatikussal, hiszen Lőwy Árpádként jegyezte őket. Mesélik, hogy Bécsben, a kassai születésű Thallóczy Lajos (1857–1916) történész házában (ő 1885-től az udvari kamarai levéltár igazgatója volt) gyakran megfordultak illusztris személyek, olykor egyszerre többen is, és Réthy László, aki mindig szívesen látott vendég volt, itt is felolvasta „disznó verseit”, sőt eléggé vulgáris dolgokkal is múlatták az időt. Néhanapján hölgyek is akadtak a látogatók között, őket Réthy-Lőwy „ártatlan” rímekkel szórakoztatta, de estére már nem maradtak és ettől kezdve „férfi muri” volt. Noha időnként Tisza István miniszterelnök vagy Bárczy István, Budapest főpolgármestere is megjelent a társaságban, Réthy a császár őfelségét és az udvartartást is kigúnyolta. Jellemző egyébként, hogy „Bűzőrség”-nek nevezték magukat, ami nyilván arra utalt, hogy a nagy vidámság közepette a szalon emberi gázokkal is megtelt egy idő után.
Lőwy Árpád tulajdonképpen a középkori vágánsköltészet 19. századi folytatójaként jelent meg és a kortársak egy része ezt így is értelmezte és értékelte. Szép Ernő például ódát is írt Lőwyhez, és ebben maga is alkalmaz egy-két trágárnak mondható kifejezést, ezért csak az utolsó négy sorát idézném: „Köszöntelek költő! Tudj még soká lőni, /És légy, mint múzsád jókedélyű, víg – /Éltessen Isten addig köztünk Lőwy, /A meddig élnek költeményeid.”
Lőwy Árpád „pajzán” verseit az elmúlt száz évben többször is kiadták, 1945 után leginkább külföldön. Az olvasók körében jobbára kéziratos formában terjedtek, és ennek révén olyan „alkotásokat” is neki tulajdonítottak, amelyeknek nem ő volt a szerzője. Sokan hosszú passzusokat idéznek például a Toldi-parafrázisból, amelyet nem ő „követett el”.
Réthy László ugyanis nem öncélúan használt vaskos, olykor talán nyomdafestéket sem tűrő kifejezéseket. Stílusában volt szellemesség, formai játékosság és nyelvi leleményesség. Egyszer persze Réthy helyettes igazgatóként is kifakadt, amikor a pécsi kultúrmérnöki hivatal buzgó bürokratái egy sarkantyú sorsa felől kértek eligazítást. Egy levelet küldött válaszul – ezt a világhálón sokan közreadták már –, amelynek végén még a ló nemiszerve is szerepel – „teljes tisztelettel”.
Utolsó éveiben súlyos depresszióban szenvedett, de halálát végül légcsőrák okozta. Egy nappal 63. születésnapja előtt, 1914. november 20-án hunyt el Aradon.
