2022. március 5., 10:36

A háborúban is fontos a gyermekkor szentsége

Egyik pillanatról a másikra minden megváltozott. Alighogy fellélegeztünk volna a koronavírus szorítása után, egy csütörtök reggel arra ébredtünk, hogy a szomszédunkban kitört a háború.

Menekülő gyerek
Fotó: Szlovák rendőrség/Facebook
Menekülőben a háború elől

A levegőben ott terjeng a kérdés, elsöpörheti-e a már az amúgy is megingott biztonságérzetünket egy újabb világégés? Komolyan nem tanultak a hatalmasok a huszadik század vérontásaiból? Tényleg nem volt még elég a harácsolásból és az emberéletekkel való játékból? Hittünk abban, hogy a békekövetek sikerrel járnak, hogy a nagypolitika nem fog belemenni a „ki ütött először” játékba. Február 24-én hajnali négy órakor kitört a háború. A nyílt katonai fellépéssel a kocka el lett vetve, az öreg kontinens a második világháború óta nem látott ilyen kiterjedt hadműveletet. 

Reálissá váló katonai agresszió

Biztos vagyok abban, hogy sokan éreznek gombócot a torkukban, rémületet legbelül a szívükben csütörtök reggel óta. A háború immáron nem egy elvont fogalom, a világ másik felén zajló „történet”, hiszen itt zajlik a szomszédban. Közvetve már érezzük is a hatását, katonáinkat kivezényelték az ukrán határhoz, polgári társulások, szervezetek, önkormányzatok készülnek a menekültek befogadására. Felvidéki magyarokként fáj a szívünk a Kárpátalján élő sorstársainkért, és az egyszerű ukrán kisemberekért is, akik nemcsak a háború kitörésének a puszta hírére ébredtek, hanem a tankok és a rakéták ijesztő hangjára, dübörgésére.

„Jó volna süketen csirázni mint virághagyma föld alatt”

Február 24-én csütörtök hajnalban megszólalt katonatiszt férjem telefonja. Két órát kapott arra, hogy beérjen a laktanyába, bizonytalan idejű háborús szolgálatra. A katonafeleség pedig nem tudja, hogy mit mondjon a gyermekének. Az apa pár nap múlva újra itthon lesz, vagy csak az ukrán határról fog hazatelefonálni?

Órákig ültem a háború kitörésének hajnalán alvó nyolcéves lányunkat nézve, és csak elképzeltem az elképzelhetetlent, lélekben végigjátszva a történelmi traumákat, amelyekről szerencsére mi csak olvastunk, de amelyek hirtelen rémisztően közel voltak.

Radnóti Nem tudhatom, Babits Fortissimo verse zúgott a fülemben. Hogy „jó volna süketen csirázni mint virághagyma föld alatt”. De nem lehet, mert meg kell magyarázni a gyerekeknek otthon, a családokban és az iskolákban, hogy háború van, hogy ez most a valóság, és nem „kiberháborúsdi”. A lelki megrendülés azoknál a gyerekeknél is jelentkezhet, akik csak közvetve találkoznak a háborúval, és ez szorongást szül. De hogyan lehet, és kell-e beszélni nekik a családban, az iskolákban a háborúról?

Mindenki érintett

Tóth Erzsébet Fanni, a Bécsben élő, perbetei származású pszichológus, traumakutató nemrégiben megjelent BeszÉlj című kötete villan fel az emlékezetemben. A könyv egy gyermek szemszögéből dolgozza fel magyar családja deportálását, a reszlovakizációt és a huszadik századi csehszlovák politika döbbenetes visszásságait, a háború kérdését is feszegetve. Fannit telefonon érem utol, épp órára készül az egyetemen. Arról kellene work-shopot tartania, milyen új irányvonalai lehetnek a pszichoterápia kutatásának. De háború van, nem tudja, hányan lesznek az online osztályteremben, mert a diákok legalább harmada a volt Szovjetunió területéről származik. A következő harmada meg a Balkánról. Majdnem mindegyikük érintett, mindenkiben felébrednek a félelmei, vagy éppen a megélt traumái. Végül a pszichológus elmeséli, nagyon nehéz órák vannak mögötte.

Tóth Erzsébet Fanni BeszÉlj
Fotó:  Ma7
Illusztráció a BeszÉlj című könyvből

– Oroszok, ukránok is voltak az órán, és mindenki a könnyeivel küzdött. Sírva mesélték, hogy hajnalban kapták a családtagoktól az üzeneteket, hogy robbanásokat hallani... Emlékszem, tanítottam a bécsi terrortámadást követő napon is – az egyetemi klinikánk előtt volt a lövöldözés – az is egy nehéz nap volt, de ez a mai felülírta. A pszichológus egyetért abban, hogy ilyen esetben még a felnőttek sem nagyon tudják, mit is kellene tenni, és fogalmunk sincs, miként is nyugtathatnánk meg a gyerekeinket.

A gyerekek a felnőttek reakcióit kémlelik

– A kiscsoportos óvodás gyerekek annyit érthetnek ebből, amit a környezetükben élő emberek viselkedéséből látnak. Ha anya sír, vagy dühös, akkor számukra ez az élmény fog ehhez a fogalomhoz, a háború kitöréséhez társulni. A nagyobb gyerekek, akik már el tudják olvasni az újságban a szalagcímeket, akik tudják értelmezni a robbanásról szóló felvételeket és a menekülők hadát, már másképp fogják értelmezni a „kitört a háború” mondatot.  Ők is elsősorban a szüleik reakcióit kémlelve alkotják majd meg a saját valóságukat, de már erősen befolyásolhatja őket a rájuk zúduló információáradat. Fontos ilyenkor, hol húzzuk meg a határt, mert traumatizáló hatással lehet a túl sok információ.

Hogy mit tehetünk most mi mindannyian, egy háború hajnalán?

Beszélnünk kell. Ismernünk kell, mi jár a családtagjaink fejében, mitől félnek, mert közösen könnyebb megtalálnunk a békénket.

Beszélnünk kell azért is, mert ezek a félelmek, indulatok, amik most bennünk vannak, nem csak a mieink. Nagy részüket generációkkal korábbról örököltük. És ha tudjuk, hogy élte túl a dédpapa, milyen stratégiái voltak a nagymamának, már nem vagyunk olyan elveszettek. Ez nem azt jelenti, hogy pontosan azt kell csinálni, amit ők tettek egykoron, de kapaszkodókat már kaphatunk általuk – magyarázza a trau-makutató. Kommunikálni kell, a környezetünkben élőkkel is. Tudatosítsuk, hogy teljesen mindegy, ki milyen nyelven beszél, ki milyen Istenben hisz vagy hisz-e egyáltalán, ez a folyamat, amely most a világban játszódik, mindegyikünkre hat.

Nem kell külpolitikai szakértőket csinálni a gyerekekből

Mindenképpen kell beszélni a családban, az iskolában, de fontos, hogy a gyerekek, fiatalok életkorához mérten tegyük azt. Az egészen kicsik is tudják értelmezni például az agressziót. Tudják, milyen az, ha valaki kitépi a kezükből a játékukat, bizonyára verekedtek már másokkal és húzták már a rövidebbet egy ilyen összetűzésben – ilyen kontextusba helyezve el lehet nekik magyarázni a felnőttek konfliktusait is, magyarázta Tóth Erzsébet Fanni. A nagyobbaknak akár mesékhez is hasonlíthatjuk, ahol hasonló megpróbáltatásokat álltak ki a főhősök. Az első és legfontosabb feladat azonban felnőttként az önreflexió.

Először magunkban tisztázni, mit érzünk, mit vált ki belőlünk a téma, mitől félünk, és fel kell készülnünk a gyerekek kérdéseire is.

Fontos, hogy a mondanivalónkat egyszerűen fogalmazzuk meg.

Tóth Erzsébet Fanni: Nem kell külpolitikai szakértőket csinálni 10-12 éves gyerekekből
Fotó:  Tóth Erzsébet Fanni archívuma
Tóth Erzsébet Fanni: A gyerekkor szentsége az ilyen történelmi pillanatokban is fontos

 – Nem kell külpolitikai szakértőket csinálni 10-12 éves gyerekekből. Szűrjük meg a televíziós, az internetes, a rádiós tartalmakat is, hogy ne telepedjen rájuk túlságosan a téma. A gyerekkor szentsége nagyon fontos egy ilyen történelmi pillanatban is – hangsúlyozza a szakember, hozzátéve, nem szabad azonban tabusítani a témát, a gyerek nem maradhat egyedül a kétségeivel.

Kumulatív stresszről van szó

Egy biztos, most nagyon oda kell figyelnünk a gyermekeinkre, mert még tart a vírus által kiváltott szorongások időszaka is. A pszichológus szerint már kumulatív stresszről beszélhetünk. A karanténok, a veszteségek (családtagok, munkahelyek, vállalkozások, lehetőségek veszhettek oda), a home office (távmunka) és maga a Covid, illetve szövődményei a lelki egészségre hatást gyakorolt. Ezt tetézi most a háború.

 Mindenképp fontos a magunkba nézés, és ha úgy érezzük, sok ez, kérjük a szakemberek segítségét –

hívja fel a figyelmet Tóth Erzsébet Fanni. Ajánlott szigorú napi rutint bevezetni, minőségi beszélgetéseket folytatni és szigorúan korlátozni a szociális hálón, a Facebookon, Instagramon vagy a tévé előtt eltöltött időt. Ehelyett ajánlott kertészkedni, a szabad levegőn sétálni, kézimunkázni.

Egy kedves mosoly életeket menthet

– Már nem tudunk úgy tenni, mintha nem lenne igaz. Már utaznak felénk, hozzánk, az országba, amely számukra a béke szigetének tűnik (még). Rajtunk a világ szeme, mit teszünk mi. Félrenézünk-e, mondván, ez nem a mi dolgunk, vagy békével fogadjuk majd őket. Az emberségünkről tanúskodik, hogy lesz-e számukra egy pokrócunk, egy tál ételünk, egy jó szavunk.

Soha nem fogom elfelejteni azokat az idős magyar embereket, akik könnyekkel a szemükben mesélték, milyen sokat jelentett nekik a legnehezebb percekben a meleg tea és egy alma. 

Hetven évvel ezelőtt is az adta nekik az emberségbe, a jóságba vetett hitüket, hogy a rendszer ellenségeiként jéghideg vagonokban töltött napok után idegenben is volt valaki, aki kedvesen rájuk mosolygott.

Óvóhelyre vonult ukrán iskolások
Fotó:  Migration Aid
Óvóhelyre vonult ukrán iskolások
Az iskolákban is beszélni kell a háborúról

Tanárok számoltak be arról, hogy a megrendítő hír hallatán sok osztályban át kellett venni a témát, meg kellett magyarázni a történéseket a gyerekeknek. Az oktatásügyi minisztérium üzenetet és útmutatót küldött a szlovákiai iskolákba. Felhívják a figyelmet arra, hogy

a diákok úgy érezhetik, kicsúszott a lábuk alól a talaj, úgy érezhetik, a világ többé nem biztonságos hely számukra.

A tárca azt tanácsolja a kollégáknak, beszéljenek őszintén az ukrán helyzetről a gyerekekkel, de hagyják el a politikát érintő kommentárokat. Csak olyan információkat osszanak meg a diákokkal, amelyek biztos forrásból származnak. Biztassák és segítsék a diákokat az együttérzés és a részvét kifejezésére, valamint támogassák a segítő szándékú törekvéseket.  

Megjelent a MAGYAR7 kilencedik számában.

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.