A függetlenségi háború vége
A szabadságharc Komárom 1849. október 2–4. közötti kapitulációjával ért véget. Százhetven esztendővel ezelőtt Klapka György vezérőrnagy nem adta olcsón a reá bízott erődöt. Annak átadásáért cserébe Bécs a komáromi amnesztiát a szeptember 7-én kapitulált péterváradi őrsereg tagjaira is kiterjesztette.
A szeptember 27-i herkálypusztai egyezmény értelmében a menlevelet kapott várőrség fegyvereit letéve szabadon távozhatott. A tisztek megtarthatták kardjaikat, s kegyelemben részesültek azok is, akik 1848 előtt a császári-királyi hadseregben szolgáltak. A védők közül bárki folyamodhatott útlevélért, a tisztikar egyhavi, a legénység 10 napi zsoldban részesült. Az ingó és ingatlan vagyonok háborítatlanságot élveztek, s ami még fontosabb volt: a várőrség kincstári utalványaira Bécs 500 ezer pengő forintot fizetett.
Az erőd és készleteinek átadása október 2. és 4. között történt. Először a dunai hídfő és a sánctábor, majd az ó- és újvár, végül a belváros, a Vág-menti védművek, a Nádor-vonal és az Apáli-sziget jutott a császáriak birtokába. A fegyverletételt megelőzően még kihirdették Klapka búcsúparancsát:
„Bajtársak! Keblem elfogul, mert utoljára szólok hozzátok, kikhez annyi öröm és szenvedés, annyi drága honfivéren nyert dicsőség, s kikhez egy szent kötelesség közös érzete fűzött elválaszthatatlanul. Egy szép, de küzdelemteljes pályára léptünk nemrég. A legmagasztosabb feláldozással törtünk a kitűzött cél felé. Megtettük, mit ember saját erejével tenni képes, s pirulás nélkül állhatunk Isten, és a világ színe elé. Ám a sors könyvében másképp volt megírva… És most lelépünk a pályáról, melyre oly sok szép reményeket hintett a közérzelem, s melyen elvérezhetünk ugyan, de vele a nemzet ügyének többé használni nem fogunk. Lelépünk a térről, mert a haza kívánja, melynek tovább is leend szüksége hű fiakra; lelépünk, mert szent tartozásaink vannak azon haza iránt, mely úgy lehet, fennmaradásunkban leli a jövő minden vigaszát. Maradjatok hát továbbra is támoszlopai! A feladatot, mely előttetek áll, férfiasan s mindvégig következetesen teljesítsétek. Meghajoltatok, mert kellett; az események törhetetlen hatalma előtt hajoltatok meg (…) ez és a megmentett becsület adhat megnyugvást mindnyájatoknak. Vegyétek férfias, elszánt küzdelmeitekért a haza legforróbb köszönetét! Vegyétek egyszersmind szíves végbúcsúmat. Isten veletek!”
Az október 3-i eseményekről, a Janik-, a Kosztolányi- és a Rakovszky-hadosztály fegyverletételéről Szinnyei József, a komáromi 203. honvédzászlóalj főhadnagya számolt be: „A csapatok, melyek zászlóaljanként harcvonalban állottak föl, puskáikkal tisztelegtek és a zenekar rákezdte a »Rákóczi-indulót«. (…) Klapka a csapat előtt végig nyargalt, azután középen megállott és fölszólítá katonáit, hogy sorsukban nyugodjanak meg. Erre »lábhoz!« és »imához!« vezényeltek. Ezen percek alatt, melyeket még a zene komoly akkordjai is emeltek, hallható volt a sereg zokogása, mely ezen utolsó gyakorlatát megtört szívvel teljesíté. A bevégzett ima után a puskák gúlákba rakattak, a szerelvények letétettek, s ekkor a vad fájdalom szétszaggatá a megszokott fegyelmet. A zászlóaljak legénysége zászlajához rohant, ezen golyóktól átluggatott szent jelvényhez, melyet annyi csatába, oly sok ütközetbe kisért, hogy utolszor csókolja meg azt és abból emlékül vigyen magával egy darabot. – A tisztek sírva borultak egymás nyakába és a legénység kezöket csókolá. Oly jelenet volt ez, mely a legkeményebb szívet is megindította.” A felvidéki alakulatok hadijelvényei közül a pozsonyi 15. és a besztercebányai 64. honvédzászlóalj zászlaja maradt meg, előbbiét gróf galántai Esterházy Pál ezredes, utóbbiét ruttkai Ruttkay István alezredes mentette meg az utókor számára.
Minden kapituláns német nyelvű menlevelet kapott, amely ezen sorokat tartalmazta: „Kísérőlevél (…) részére, ki innen akadálytalanul visszatérhet szülőföldjére (…), s mint a komáromi helyőrséghez tartozó, személye és vagyona biztonságát illetőleg az annak nyújtott kedvezményekben részesül.” A katonák mellett polgári személyek is kaptak ezen okmányból, főleg olyanok, akik politikai okokból számíthattak a győztesek számonkérésére. Közéjük tartozott Komárom szülötte, Jókai Mór is.
Nem csak Görgey Artúr tábornok volt az, aki Világos után a még meglévő honvéd seregtestek és a magyar kézben levő erősségek parancsnokainak küldött levelet, amelyben a további harc kilátástalanságára hívta fel a figyelmet és a mielőbbi fegyverletételt szorgalmazta. Klapka tudatában volt, hogy Komárom sokáig tarthatja magát, nagy erők lekötésére képes – vagyis jelentős engedményeket csikarhat ki az ostromlók részéről –, ezért is fogadta meg Görgey Nagyváradon, augusztus 16-án kelt levelének záró sorait: „Fontold meg, mit tehetsz és mit kelljen tenned!” Az aradi várbörtönben raboskodók közül az egykori országos főhadparancsnok, nemes eleméri és ittebei Kiss Ernő altábornagy bízott abban, hogy Komárom mielőbbi meghódolása az általános amnesztiát és sorsuk jobbra fordulását hozhatja el. Ebből a megfontolásból írt levelet Klapkának szeptember 11-én:
„Tábornok úr! Mindig bátor embernek és jó hazafinak tartottam önt. Az előzőt bizonyította, mikor mellettem küzdött parancsnokságom alatt, és még inkább később, mikor magasabb működési körbe hágott. – Az utóbbi minden cselekedetében megnyilatkozott. Csodálkozva hallottam, hogy nem hajlott Görgey felszólításának szavára, és folytatja az áldatlan, pusztulást hozó harcot. Mint régóta szolgáló tiszt, mint elismerten jó hazafi felszólítom önt, tábornok, a haza nevében, hogy haladéktalanul adja át a várat, kövesse példánkat, és ugyanolyan belenyugvással nézzen a jövő felé, mint amilyennel mi, az ön fegyvertársai várjuk sorsunkat. Ennek a küzdelemnek a folytatása már nem hazaszeretet, hanem inkább árulás, mert minden további csepp kiontott vér csak az önzést bizonyítja – a maga sorsával való törődést tekintet nélkül a köz javára – az áldásos békére – melyet az ország azon részének is meg kell adni, ahonnan most önt is ellenség fenyegeti. Világosítsa fel, tábornok, az ön alá rendelt tiszteket a dolgok állásáról; engedje meg nekik, hogy ezt a levelet elolvassák, mondja meg nekik, hogy ez az egyenlőtlen harc (mint Görgey mondta) őrültség. Hazaszeretetétől, belátásától, eszétől és szívétől várom a szerencsés döntést, és a vár átadását e felszólítás után. Tábornok! Ha tanácsomat követi, igaz hazafiként cselekszik – ha megtagadja esdő kérésem teljesítését, önre száll a felelősség, és csak az ön lelkiismeretét fogja nyomasztani, ha nem ajándékozza meg a lehető leghamarabb az országnak azt a szép részét is az üdvöt hozó békével – amelyet most már az egész haza élvez, és amelytől két esztendeig meg volt fosztva. Türelmetlen bizakodással zárom soraimat (...).”
Ugyanekkor az egyik komáromi hadosztályparancsnoknak, Aschermann Ferenc ezredesnek is levelet írt: „Ezredes úr! Azt hiszem, ön ismer engem, és meg lehet győződve róla, hogy én minden ingó vagyonom feláldozása árán is hű maradtam eskümhöz – és tudja, hogy én voltam az ön előmenetelének elindítója. Ezeket a körülményeket abban a meggyőződésben említem, hogy a haza java önnek éppen annyira a szívén fekszik, mint nekem. – Ezért felszólítom, ezredes úr, hogy olvassa át azt a levelet, amelyet ugyancsak ma küldök Klapka tábornoknak. A tartalma meg fogja győzni, hogy a vár további védelme már nem nevezhető hazaszeretetnek, hanem csak önző elképzeléseket szolgál. Vesse latba alárendeltjeinél minden befolyását, hogy a vár átadásához való csatlakozásukkal Komárom vidékét is megajándékozzák azzal az üdvös békével, amelyet megadásunk jóvoltából az egész haza, Erdélyt is beleértve, élvez – annál is inkább, mert az ilyen hasztalan védelem már-már őrültség. Számítok az ön eszére, szívére és hazaszeretetére, és maradok jóakarója (...).”
Komárom kapitulációjával véget ért az 1848/1849-es magyar függetlenségi háború, és immáron semmi sem állt a császári bosszú útjában, hogy megbüntesse a legyőzött és kivérzett Magyarországot.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/41. számában.
