A felkelő nap országában
Az előttünk imbolygó fejlámpák fényei egy ponton jobbra fordulnak, majd elkezdenek meredeken kapaszkodni a hegy északkeleti oldalán. Hamarosan oda is érünk a kanyarhoz, ahonnan kezdődik a „munka dandárja”. Ám mielőtt nekilátnánk a Fuji ostromának, megszabadulunk kabátjainktól, közben pedig a hajnali égboltot fürkésszük. Nem is kell sokáig várni a katartikus élményre: a felkelő nap országában csodálhatjuk meg a felkelő napot.
Hajnali fél öt van, ezért a csodáért bizony már három órakor fel kellett kelni az 1000 méter magasan fekvő szállásunkon, transzferbusszal fel kellett jönni a 2300 méter magasan lévő végállomásig, át kellett esni a nemzeti parkba való belépésen, a túrafelszerelés ellenőrzésén, majd fel kellett sétálni a Kyougatake-templomhoz. Ám, ahogy említettük, a munka érdemi része még csak ezután következett, hisz a vulkáni törmelékes terepen fel kellett mászni 2305 méterről 3777 méterre.
Közel az éghez
Az út azon a Yoshida-ösvényen vezetett, amely a Fuji legnépszerűbb mászóútvonala. Az első szakaszon még viszonylag szelídebb volt a hegyoldal, a fák között kanyarogva lassan emelkedtünk. 3000 méter körül eltűnt a növényzet, helyét vöröses-feketés vulkáni homok vette át. Az útvonalon több menedékház sorakozik egymás fölött, ezeknél meg lehet pihenni, enni-inni, illetve a foglalással rendelkező túrázók itt éjszakázhatnak is. A házak egyszerű hegyi szállások, a férőhelyeket előre kell foglalni. Körülbelül 7 km és 1500 méter szintemelkedés után 11 órakor értük el a kráter peremét, Japán legmagasabb pontját, a japánok szent hegyét. A holdbéli tájon még tettünk egy 3 kilométeres kört a kráter peremén, ami még teljesebbé tette az élményt, majd jött a kellemetlen ereszkedés, amely 3 órán át tartott. Az időjárással nagy szerencsénk volt, ugyanis az a felhőréteg, amely délben még 3000 méteren volt, az délutánra szinte a csúcsig emelkedett. Délután hat órakor már újra Fujiyoshidában voltunk, jöhetett a jól megérdemelt ramen, a méltán népszerű japán tésztaleves.
A rament az előző napokban Oszakában is megkóstoltuk, ugyanis Európából nem egyből a Fuji lábához csöppentünk, már napokkal előtte megérkeztünk a négy nagyobb és több ezer kisebb szigetből álló országba. Tény, hogy túrázóként a leginkább várt attrakció a Fuji volt, de azért természetesen Japán több ezer éves kultúrája is nagy vonzerővel bírt az utazás tervezésekor. Arra hamar rájöttünk, hogy két és fél hétbe nem fér bele sok minden, így inkább arra koncentráltunk, hogy az alaphelyek mellett jusson idő a kevésbé ismert látnivalókra is. A vonatozás helyett ezért is inkább az autóbérlés mellett döntöttünk.
A kínai és dél-koreai átszállás után a Kjúsú szigetén lévő Fukuokán landoltunk, gyorsan átvettük az autót, majd jöhetett a bal oldali közlekedés, amely a brit és ausztrál tapasztalatok után nem okozott különösebb gondot. Hozzá kell tenni, hogy a japán közlekedésbiztonság és a közlekedési kultúra talán a legmagasabb szinten áll a világon.
Ámulatba ejtő árak
Az csak külön öröm volt, hogy az autó 3 litert fogyasztott 100 kilométeren, illetve, hogy a benzin ára nagyjából 80 cent volt literenként. Mindezt ellensúlyozta az autópályadíj, ami a fizetőkapus rendszerben kb. 25 euró volt 100 kilométerenként. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a szállások és az élelmiszerek ára is fele, háromnegyede, mint itthon, akkor az autópályadíj mellett tényleg csak a drága repülőjegy az, ami visszatartó erővel bír, ha japán utazást tervezünk. Hogy példát is mondjunk, Tokióban egy apartman 15 euró volt egy éjszakára, 4 főre, de a szűkebb kínálatú japán vidéken sem sokkal drágább a szállás. Az élelmiszerbolt-hálózatok közül hamar a 7-Eleven lett a kedvenc, amely olyan funkciókat is ellát, mint mosdó, pénzfelvétel, nyomtatás, ételmelegítés… Apropó mellékhelyiség: Japánban szinte minden sarkon olyan nyilvános WC van, amelybe élmény betérni. A tisztaság az alap, van muzsika, fűtött ülőke, és még vagy 20 gomb, amit meg sem mertünk nyomni.
Kjúsú szigetéről hídon és alagúton is át lehet menni a legnagyobb szigetre, Honsúra. Mi az előbbin keltünk át, majd becéloztuk Oszakát, Japán harmadik legnépesebb városát. A több mint két és fél milliós nagyváros évszázadok óta fontos kereskedelmi és kulturális központ. Egykor „a nemzet konyhájaként” emlegették, hiszen kikötői és piacai révén az ország egyik legjelentősebb élelmiszer-kereskedelmi központjává vált. Itt a város legismertebb jelképével, az Oszakai Várral kezdtünk, de a kedvencünk a város közepén álló sintó és buddhista szentélyek lettek. A 6. században épült pagodákkal éles kontrasztban álltak a Dotonbori negyed neonfényei, óriási reklámfigurái, nyüzsgő éttermei, amelyek a modern Japán hangulatát idézték.
Utazás a múltba
Oszakából ruccantunk ki a tőle 50 kilométerre, északra fekvő Kiotóba, amely 794-től 1868-ig az ország császári fővárosa volt, és ez idő alatt a japán kultúra, művészet és udvari élet meghatározó központjává vált. Kiotóban szinte minden utcasarok a múlt egy darabját őrzi: ősi templomok, teakertészetek, hagyományos kézműves műhelyek és csendes szentélyudvarok idézik meg a régi Japánt. A város egyik legismertebb látványossága a Kinkakudzsi, az Aranytemplom, amelynek aranylemezekkel borított felső szintje egy tó partján tükröződik. Kiotóban a legnagyobb élményt azonban a Fusimi Inari-nagyszentély nyújtotta, ahol vörös torii kapuk ezrei vezetnek fel az Inari-hegy erdős ösvényein.
A szomszédos Kijomizudera, vagyis a Tiszta Víz templománál már a tömegturizmus nyomasztó hatása is jócskán éreztette hatását; itt már külön kimonókölcsönzők is voltak, így majd minden tizedik turista kimonóban jött fel a szentélyekhez. Hogy a sztereotípiákra még ráerősítsünk, Kiotóban elmentünk egy bambuszligetbe és egy makákó parkba is, aztán elkezdtük az araszolást a Fuji felé.
Az egész utazás ugyanis arra volt felépítve, hogy ha megfelelő időjárási „ablak” nyílik a Fuji mászásához – azaz a hegy várhatóan nem lesz felhőben – akkor készen álljunk, valahol a közelben legyünk. Ez az „ablak” éppen augusztus 16-án nyílt ki, ezért Oszakából egyenest a hegy lábához siettünk. Közben azért még megnéztük a narai park szabadon kószáló szarvasait, illetve Nagoyát és Sizuokát is. A Fuji megmászása már önmagában is életre szóló élmény volt, de azért az utazó csak kíváncsi rá kissé távolabbról is, ha már megmászta és annyi poszteren, naptárképen látta életében.
A mászás utáni nap arról szólt, hogy felkeressük a legjobb helyszíneket, ahonnan a Fujit le lehet fotózni. Igaz, a legszebb képek a májusi sakura, azaz cseresznyevirágzás idején készülnek a hegyről, de nem szomorodtunk el, hogy hó és cseresznyevirág nélkül is le tudtuk kapni a Yamanaka-tó partjáról és a Fujiyoshidai pagodától. Főleg úgy, hogy aztán augusztus 27-től október 2-ig, 37 egymást követő napon esett az eső ezen a vidéken. A Jóisten tehát végig fogta a kezünk: a Chan-hom tájfun pont érkezésünk előtt vonult át Kjushun, és az 5,9-es magnitúdójú földrengés is akkor érte Tokiót, amikor már eljöttünk onnan.
Tokióban négy napot töltöttünk, mégiscsak Japán fővárosa, lüktető szíve, ahol a felhőkarcolók árnyékában ősi szentélyek bújnak meg. Hogy Tokió a világ egyik legnagyobb városi térsége, arról akkor bizonyosodtunk meg igazán, amikor a Fővárosi Kormányzati Hivatal ingyenesen látogatható 45. emeletéről szétnéztünk: körbe csak város és agglomeráció, ameddig a szem ellát. És persze a világ egyik legforgalmasabb kereszteződése, a Sibuja sem maradhatott ki; ez egy „Barnes Dance” típusú átkelő, ahol az autóforgalmat minden oldalról egyszerre leállítják, hogy a gyalogosok szintén minden oldalról egyszerre átkelhessenek.
A Tokió melletti Csibába is ellátogattunk, amelynek egyik különlegessége a városi függővasút, ahol a szerelvények nem a sínek tetején haladnak, hanem alattuk függeszkednek.
Vidéki lét
Ennyi város után jó volt kicsit megismerni a vidéki Japánt, ezért Tokióból előbb északra indultunk Nikkón át Niigatába, majd onnan a Japán-tenger partján vissza, nyugat felé. Itt már nem az ipar dominált, hanem inkább a mezőgazdaság, településből és turistából is jóval kevesebb volt. Voltak viszont gyönyörű, homokos tengerpartok, ahol a meleg nyár ellenére alig lézengtek fürdőzők. Ennek oka, hogy a fürdőzés itt hagyományosan inkább az onszenekről, vagyis a termálfürdőkről szól, amelyek fontos szerepet töltenek be a mindennapi életben: ezekben a fürdés inkább a pihenés és a megtisztulás rituáléja. A csendes-óceáni oldalon is volt szerencsénk strandhoz, itt azonban olyan nagyok a hullámok, hogy mintegy 10 vízimentő felügyeli azt a 100 méteres szakaszt, amelyet használhatnak a fürdőzők, de ott is szinte csak derékig engedik be a vízbe az embert. Mindez Sikoku szigetén volt, hogy a négy nagy sziget közül azért itt is legyünk egy kicsit, mielőtt Hirosima érintésével visszatértünk volna Fukuokába.
A hirosimai Atombomba-dómnál szomorúbb helyen nem igen jártunk még. Ez az épület volt az egyetlen, amely a robbanás központjának közvetlen közelében részben épségben maradt 1945. augusztus 6-án. Amikor az „A-bomba” felrobbant, a robbanás epicentruma mindössze 160 méterre volt az épülettől. A bomba nagyjából 600 méter magasan robbant fel. Mivel a lökéshullám szinte függőlegesen, felülről érte a dómot, a függőleges tartóoszlopok és a kupola váza ellenállt a nyomásnak. Az épületben tartózkodó összes ember, kb. 30 fő, azonnal életét vesztette, de a falak egy része és a vasváz állva maradt a rommá vált város közepén. Az épület ma a hirosimai Béke Emlékpark központi eleme.
De, hogy ne így búcsúzunk el Japántól, Kjúsú szigetére visszaérve elmentünk még Beppuba, amelynél kevés szebb helyen jártunk. Beppu legnagyobb látványosságai a „pokolforrások”; ezek rendkívül forró, többnyire nem fürdésre szolgáló források, színes vizükkel, bugyborékoló iszapjukkal és feltörő gőzoszlopaikkal kápráztatják el a látogatókat. Beppu után még mindig maradt egy fél délutánunk, ezért még felkapaszkodtunk a ma is aktív Nakadake vulkánra, amely az Aso vulkáni rendszer egyik központi kúpja, és a térség legismertebb, rendszeresen gázokat kibocsátó krátere.
Innen végre a Fuji után újra messzire is elláthattunk, ugyanis Japánban, ahol éppen nincs település, ott leginkább erdő és hegy van; ráadásul az autópályák, autóutak nem szerpentineznek fel kilátást nyújtó hegytetőkre, hanem alagutakon és viaduktokon át kötik össze a különböző völgyeket. A Nakadake kilátójánál méltóbb búcsúzó helyszínt nem is találhattunk volna; innen nemcsak a mögöttünk hagyott több ezer kilométert és a számtalan élményt láttuk, hanem azt is megállapíthattuk, hogy lám, egy ősi kultúra értékei milyen jól megférnek egy modern világban.
Az írás megjelent a Magyar7 2026/43. számában.
